Harmincas gyermektelen nőként bizton állíthatom, hogy az egyik legnagyobb nyomást a társadalom gyakorolja ránk – persze, csak ha engedjük. Amikor egy nő átlépi a bűvös harmincadik életévét, akkor a rokonok, barátok, ismerősök, sőt még az ismeretlenek(!) is küldetésüknek érzik, hogy megkérdezzék tőle, mikor lesz már gyereke, vagy éppen, hogy miért nincs még. Mintha a méhünk egy ketyegő, időzített bomba lenne…
Csak mert „benne vagyok a korban”, nem szükséges naponta szembesíteni vele, hogy szülhetnék már. Lehet, hogy azért nincs még gyermekem, mert egyszerűen nem tartok ott az életemben, vagy egyáltalán nem is akarok. Esetleg nem sikerül teherbe esnem, vagy még nem találtam meg a megfelelő partnert, akivel egy életre elköteleződhetnék. Az is lehet, hogy én így vagyok boldog. Persze az sem kizárt, hogy inkább örökbe fogadnék egy kicsit, de lehet, hogy úgy érzem, nekem nem is való az anyaság. Vagy nincs még itt az ideje, vagy épp most veszítettem el a babámat, és így tovább… Csodálatos dolog az anyaság, de nem való mindenkinek. Hazudnék, ha azt mondanám, rám nincsenek hatással a társadalmi elvárások. Naná, hogy nem menekülhetek előlük, hiszen naponta szembesülök a kortársaim családalapításának részletes dokumentációjával, azaz a babás-mamás képek özönével a közösségi oldalakon. Szerencsére már nem pánikolok, mint pár évvel ezelőtt, amikor a harmadik iksz közeledtével azt éreztem, ha maholnap nem leszek anya, akkor kész, végem van, nekem befellegzett. Aztán nem így lett. Még mindig itt vagyok, élek és még jól is vagyok. Pánik nélkül, őszinte örömmel fogadok minden egyes baba-mama fotót, videót, gólyahírt, ami éppen szembejön velem. Tudom, ha itt lesz az ideje, majd én is készen állok, de ha sosem jön el ez az idő, az is rendben van. Mert a saját életemet élem, és nem mások elvárásainak felelek meg.
Már az anyaméh édes burkában is elvárásokkal találkozunk. Amikor egy kismama pocakja kerekedni kezd, boldog-boldogtalan tapogatja végig, és várja el a picitől, hogy na, ugyan rúgjon már egyet! És ez csak a kezdő lökés. Születésünktől kezdve egyre többen egyre többet várnak el tőlünk, de az a fontos, hogy megtanuljuk kiszűrni, mi az, ami előnyünkre válik, s mi az, ami hátráltat. Ezek ugyanis nem feltétlenül rossz dolgok, ha egészséges adagokban kapjuk őket, és képesek vagyunk megtalálni köztük az egyensúlyt.
Mert ahogy cseperedünk, egyre nő az elvárások száma, amikbe beleütközünk. Először csak a szüleinktől, majd a tanárainktól, a barátainktól, később pedig a partnerünktől, a főnökeinktől, a munkahelyünktől és persze a társadalomtól kapjuk meg az „igények” sorát. Szép kis lista, de közben hol maradok ÉN? Mi van azzal, amit én akarok? Mit várok el saját magamtól?
Az alapokat tehát a szüleink, nevelőink ültetik belénk, akik jó modorra, tiszteletre, teljesítményre nevelnek. Elvárják, hogy ezeket az értékeket magunkba építsük. Ez a természetes és tartható szint, hiszen ezek nélkül az elvárások nélkül csak „lötyögnénk” a világban. Szükség van rájuk, mert kellenek az ép lelki és szellemi fejlődésünkhöz. Kell ugyanis, hogy legyen egy minimum, amiből növekedni, építkezni tudunk. Ezután jó esetben szépen kialakul a saját értékrendünk és elvárásaink sora magunkkal szemben – a saját énünk.
De vigyázat, veszély is leselkedik ránk! Az elvárások rengetegében pedig könnyen eltévedhetünk. A felnőtté válás folyamatának fontos része, hogy kibújjunk a gyermek szerepéből, aki a szüleinek akar megfelelni. Vajon, ha így döntök, apa meg anya büszke lesz rám? És mit szólnak a rokonok, munkatársak, barátok, ha ezt teszem vagy nem teszem… Ha a döntéseinket erre alapozzuk, és nem arra, ami nekünk fontos, akkor sosem lesz elég jó, amit teszünk, hiszen mindenkinek megfelelni lehetetlenség, és az arra való törekvés is haszontalan. Bárhogy döntünk, bármilyen irányba haladunk, azt a szeretteink elfogadják. Nem biztos, hogy egyetértenek vele, de elfogadják. Ha mégsem így van, az majd arra tanít, hogy kiálljunk az igazunkért, magunkért, kvázi, hogy megerősödjünk.
De vajon mindig ragaszkodnunk kell-e a saját elvárásainkhoz? Ha folyton magunknak felelünk meg, akkor valahol elvész a rugalmasságunk: se többet, se kevesebbet nem akarunk majd tenni, mint amennyit megszoktunk magunktól. Aki maximalista, addig hajszolja magát, míg bele nem gebed. A felületes ember pedig sosem vágyik majd többre, mint amennyi eddig is elég volt. Egyszerűen nem akarunk, merünk kilépni a komfortzónánkból. Pedig az élet állítólag – és a saját tapasztalataim is ezt mutatják – ott kezdődik, ahol a komfortzónánk véget ér. Minden nap kapunk esélyt rá, hogy előremozduljunk, csak fel kell ismernünk ezeket a helyzeteket. Akár a munkában vagy az iskolában mindig vannak és lesznek olyanok, akikkel kevésbé szeretnénk együtt dolgozni. Lesznek feladatok, melyekre mindig nemet mondunk, mert azt gondoljuk, ez nekünk nem fekszik, vagy túl nagy falat. Pedig lehet, hogy épp a mögött a nem kívánatos személy vagy teendő mögött rejlik a boldogságunk következő állomása. Ne féljünk az ismeretlentől, inkább ismerjük meg! Legyenek elvárásaink, de legyünk készek engedni belőlük, önmagunkkal és másokkal szemben is.
