Harmincas gyermektelen nőként bizton állíthatom, hogy az egyik legnagyobb nyomást a társadalom gyakorolja ránk – persze, csak ha engedjük. Amikor egy nő átlépi a harmincat, rokonok, barátok, ismerősök, de még ismeretlenek(!) is küldetésüknek érzik, hogy megkérdezzék, mikor lesz már gyereke – vagy éppen, hogy miért nincs még. Mintha a méhünk egy ketyegő időzített bomba lenne. Csak mert „benne vagyok a korban”, nem szükséges naponta szembesíteni vele, hogy szülhetnék már. Lehet, hogy azért nincsen gyerekem, mert még nem tartok ott, vagy egyáltalán nem is akarok, nem sikerül teherbe esnem, vagy nem találtam meg a megfelelő partnert. Az is lehet, hogy én így vagyok boldog, vagy inkább örökbe fogadnék, vagy úgy érzem, nem nekem való az anyaság, még nincs itt az ideje, vagy épp most veszítettem el egy babát és így tovább… Csodálatos dolog az anyaság, de nem való mindenkinek. Hazudnék, ha azt mondanám, rám nincsenek hatással a társadalmi elvárások. Naná! Amikor naponta szembesülök kortársaim családalapításának dokumentációjával (babás képek a közösségi oldalakon).  Szerencsére már nem pánikolok, mint egy pár éve, amikor a harmadik iksz közeledtével azt éreztem, ha maholnap nem vagyok anya, kész, végem, nekem befellegzett. Aztán nem így lett. Még mindig itt vagyok, élek és még jól is vagyok. Pánik nélkül, őszinte örömmel fogadok minden egyes babás-mamás képet, videót, gólyahírt, ami szembejön velem. Tudom, ha itt lesz az ideje, majd én is készen állok, s ha sosem lesz itt az ideje, az is rendben van. De a saját életemet élem, nem mások elvárásainak megfelelve.
Már az anyaméh édes burkában elvárásokkal találkozunk. Amikor egy kismama pocakja kerekedni kezd, boldog-boldogtalan tapogatja végig és várja el, hogy na, ugyan rúgjon már egyet az a gyerek! És ez csak a kezdő lökés, születésünktől csak többet és többen várnak majd tőlünk…A fontos az, hogy megtanuljuk kiszűrni, mi az, ami előnyünkre válik, s mi az, ami hátráltat.
Ahogy cseperedünk, egyre több és több elvárásba ütközünk. Ezek nem feltétlenül rossz dolgok, ha egészséges adagban kapjuk őket és képesek vagyunk megtalálni az egyensúlyt. Először csak a szülőktől, később tanárainktól, barátoktól, főnököktől, munkahelytől, partnerünktől és a társadalomtól. Szép kis lista, de közben hol maradok ÉN? Mi van azzal, amit én akarok? Mit várok el saját magamtól?
Az alapokat tehát a szülők, nevelők ültetik belénk, akik jó modorra, tiszteletre, teljesítményre nevelnek. Elvárják, hogy ezeket az értékeket magunkba építsük. Ez a természetes és tartható szint, ezek nélkül az elvárások nélkül csak ”lötyögnénk” a világban. Szükség van rájuk, az ép lelki és szellemi fejlődéshez. Kell, hogy legyen egy minimum, amiből növekedni, építkezni tudunk. Ezután jó esetben szépen kialakul a saját értékrendünk, elvárásaink saját magunkkal szemben: a saját énünk.
De vigyázat, veszély is leselkedik ránk: az elvárások rengetegében könnyen eltévedhetünk. A felnőtté válás folyamatának fontos része, hogy kibújjunk a gyermek szerepéből, aki a szüleinek akar megfelelni. Vajon, ha így döntök, apa meg anya büszke lesz rám? És mit szólnak a rokonok, munkatársak, barátok, ha ezt teszem, vagy nem teszem… Ha döntéseinket erre alapozzuk, és nem arra, ami nekünk fontos, akkor sosem lesz elég jó, amit teszünk, hiszen mindenkinek megfelelni lehetetlen, és az arra való törekvés is haszontalan. Bárhogy döntünk, bármilyen irányba haladunk, azt a szeretteink elfogadják. Nem biztos, hogy egyetértenek, de elfogadják. Ha mégsem így van, az majd arra tanít, hogy kiálljunk az igazunkért, magunkért, kvázi megerősödjünk.
De vajon mindig ragaszkodnunk kell-e a saját elvárásainkhoz? Ha folyton saját elvárásainknak teszünk eleget, akkor valahol elvész a rugalmasságunk; se többet, se kevesebbet nem akarunk majd tenni, mint amennyit megszoktunk magunktól. Aki maximalista, addig hajszolja magát, míg bele nem gebed. A felületes ember pedig sosem vágyik majd többre, mint amennyit megszokott. Nem vágyunk rá, hogy kilépjünk a komfortzónánkból. Pedig az élet állítólag (és saját tapasztalataim alapján is) ott kezdődik, ahol a komfortzónánk véget ér. Minden nap kapunk esélyt rá, hogy előremozduljunk, csak fel kell ismernünk ezeket a szituációkat. Akár a munkában vagy az iskolában mindig vannak és lesznek olyanok, akikkel kevésbé szeretnénk együtt dolgozni. Lesznek feladatok, melyekre mindig nemet mondunk, azt gondoljuk, ez nekünk nem fekszik, vagy túl nagy falat. Pedig lehet, hogy épp a mögött a nem kívánatos teendő vagy személy mögött rejlik a boldogságunk következő állomása. Ne féljünk az ismeretlentől, inkább ismerjük meg! Legyenek elvárásaink, de legyünk készek engedni belőlük, önmagunkkal és másokkal szemben is.