Minden rosszban van valami jó, mondják. Csak győzze kivárni az ember azt a bizonyos jót. A megelőző rossz ezúttal viszont nem engem ért. Történt ugyanis, hogy a barátnőmet úgy otthagyta a repülőjárata a helsinki reptéren, hogy csak na! Manapság ritka, hogy egy légitársaság elismerje, ha hibázik, de nem lehetetlen. Így esett meg, hogy röpke három évvel, számtalan levélváltással, órákig tartó telefonközpontos várakoztatással és megannyi ősz hajszállal később az én drága barátnőm kapott két ajándék repülőjegyet Norvégiába, Bergen városába. A jó hírt követő párbeszéd nagyjából így zajlott kettőnk között:

– Eljössz velem Bergenbe?
– Mikor?
– Tavasszal.
– Igen!!



Így történt, hogy egy kora tavaszi napon Bergen városában kötöttünk ki. Egy helsinki átszállással és két időzónányi ingázással később már landoltunk is az aprócska, ámde annál családiasabb hangulatú bergeni leszállópályán. Már a belváros felé tartó villamoson ülve feltűnt, hogy milyen sportosak ezek a norvégok. Szinte minden megállóban látni lehetett egy sportcuccot cipelő embert, aki a közeli edzőterem felé tartott.

Szállásunk névválasztása – úgy, mint Városi doboz – igencsak beszédesre sikeredett, mert a szobánk valóban nem volt sokkal nagyobb egy papírtárolónál, viszont hatalmas ablakából jól láttuk a várost, és a kis helyiség egészét elfoglaló ágy tökéletesen megfelelt egy pihentető alvásnak. Utazástól kimerült testünk és lelkünk másra sem vágyott, csak egy forró zuhanyra és egy kis meleg ételre. Miután mindkét szükségletünknek eleget tettünk, zombikként zuhantunk a faltól falig érő fekhelyre.

Másnap újult erővel, izgatottan terveztük meg, hogyan legyünk spontánok. Hogy minél többet tudjunk magunkba szippantani a helyi atmoszférából – és persze spóroljunk is –, gyalog vettük nyakunkba a várost. Bár nem tudtunk róla, de éppen az ottlétünkkor került sor a hely egyik legnagyobb sporteseményére, a Bergen City Maratonra, amelyen hatvan ország, közel tízezer futója vett részt. Eleinte csak a parkban találkoztunk egy-két résztvevővel, majd a belváros felé haladva mindent elleptek a rajtszámos emberek. Velük együtt mi is megtapasztalhattuk mind a négy évszakot csupán néhány óra leforgása alatt. Volt részünk esőben, hóban, szélben, jégdarában és még napsütésben is, sőt a „le kell vennem a kabátomat, mert mindjárt megsülök” érzése is elért minket. Hát ezért olyan elengedhetetlen a megfelelő öltözet még egy egyszerű városnézés során is! Nem mondom, hogy eltévedtünk a mi kis gyalogtúránk közben, de azért azt sem terveztük, hogy már az első napon 20 km-t fogunk sétálni. Nemhogy leírni nehéz, de még visszaemlékezni is kihívás arra a sok mindenre, amit abban az egy napban láttunk. Azért teszek egy próbát…

Tengerparti sétánkat az ipari városnegyedben kezdtük, ami látványban nem volt túl impozáns, de a kéklő tenger és a friss bergeni levegő miatt kár lett volna kihagyni. Míg egyre beljebb jutottunk Bergen szívébe, futók újabb és újabb csoportjait kellett kerülgetnünk, de végül az épületek és az emberek megnövekedett sűrűsége egyértelműen jelezte számunkra, hogy közel a belváros. Itt aztán előkerültek a telefonjaink, és vad fotózásba kezdtünk a megannyi színes skandináv lakóház láttán. Persze idővel szép lassan zsebre vágtuk a mobiljainkat, mert rájöttünk, hogy tulajdonképpen az egész város ilyen jópofa színes épületekből áll.

Nem sokkal később megint a tengernél kötöttünk ki, ahol újra elszánt kocogók egy hadával haladtunk tovább a part mentén. Bár itt már hangosan szólt a zene, azért eltompult kissé az óriási szélben verdeső hullámok zajában. Az arcunkba csapódó sós tengeri levegőtől felfrissülve meneteltünk előre a kikötőnegyed felé. Itt hirtelen annyira megszaporodott a futók száma, hogy még az úttesten is csak nyargalva tudtunk átkelni. Végül a tömeg magával sodort, és a maratonistákkal együtt mi is célba értünk.



Szinte fesztiválhangulatú mámorban úsztunk, amíg már annyira zavaró lett a sokadalom, hogy a kordonokon átszökkenve, a jóval csendesebb óvárosi Bryggen középkori épületei között tudtunk csak lelassulni. Ezek a több száz éves, színes, fából készült házak Bergen védjegyévé váltak. Olyanok, mint Párizsban az Eiffel-torony vagy Rómában a Colosseum. Bryggen egyik meghitt kis kávézójában ünnepeltük meg a sikeresen legyalogolt távot, de mi érem helyett habos kávéval és helyi péksüteménnyel jutalmaztuk magunkat. Pihenésként végigjártuk a zegzugos házikók szúrágta gerendái között megbújó régiség- és szuvenírboltokat, túlárazott butikokat és mini művészeti galériákat. Majd az irányt a közeli hegyi sikló felé vettük, de közben megakadt a szemünk a Mariakirken tornyain. Nosza, be is mentünk megcsodálni a kicsit gótikus, kicsit barokkos belső terű templomot. Persze így utólag nem vagyok benne biztos, hogy ezt teljesen legálisan tettük, de valószínűleg sokat segített az inkognitónk megőrzésében, hogy a helyi kóristákkal együtt meneteltünk be magabiztosan. Végül is sikerült megnéznünk a város még ma is álló legrégebbi épületét.


Utunk ezután már felfelé vezetett a hipermodern Fløibanen siklóval, amely négy percig szinte zajtalanul suhant, mígnem elérte a 320 méteres magasságot, ahol süvöltő szél fogadott minket. A városra és a tengerre nyíló panoráma viszont pazar volt. Itt láthattuk csak igazán, hogy milyen nagy területen fekszik Bergen. Hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttünk, hogy lefelé már nem siklóval megyünk, hanem sétálunk. Közben találkoztunk a hegy híres lakóival, a barátságosan legelésző kasmír kecskékkel, amik annyira szelídek, hogy egyenesen kikövetelik maguknak a simogatást. A hegyen megannyi faépítmény kapott helyet, ahová a város iskolásait hozzák fel egy-egy természetismeret órára – egy mohaszőnyeggel körbevett erdei iskolát képzeljetek el az égig érő fenyvesek között. Itt található a Toboz nevű szállás is, amely igazán felkapott a turisták körében. A név persze itt is kötelez, mert egy tobozra hajazó építményt láttunk a lombkorona szintjében. Biztosan izgalmas menedék lehet a túrafanatikusok számára, de kb. 60 ezer forintnak megfelelő norvég koronáért egy éjszakára bárki kibérelheti. A közel egy órásra kerekedett túránk a hegyről lecsordogáló patakok és az üde zöld fák mentén vezetett, közben egyre gyakrabban bukkant elő a város látképe, amely minden irányból más arcát mutatta.

Ekkor már hangosan korgott a gyomrunk, úgyhogy a külső kertvárosba visszaérve még gyorsan leereszkedtünk egy utunkba kerülő csúszdán, majd a városközpont híres hot dog standjánál jól belaktunk. Aztán váratlanul menekülni kényszerültünk a morzsákra vadászó, agresszív, helyi galambok elől, így épp csak annyi erőnk maradt, hogy felkapaszkodjunk egy villamosra. Utunk a Bergen másik felében álló Fantoft dongatemplomhoz vezetett. Igencsak fura helyen, egy lakónegyed melletti erdős területen tör az ég felé ez a különleges építmény. Az pedig még furcsább, hogy a közel ezeréves templomot 1992-ben egy black metál mozgalom tagjai porig égették, úgyhogy ami ma látható, az már az eredeti újjáépített változata. Egy kis csalódottságot éreztünk emiatt, de a látvány gyorsan kárpótolt minket. Kívülről egy mesebeli, csipkézett, gótikus, fekete fakastélyra hajaz, de belülről sajnos nem láthattuk, mert az előszezonban érkeztünk, így zárva volt. (Az interneten azért megnéztem, és szerintem pont olyan, mint egy nagy, bársonyszőnyeggel borított szauna.)

Teljesen kimerülten tértünk vissza a szállásunkra, de egy óra pihenés csodákra volt képes, úgyhogy hamar rendbe szedtük magunkat, s már készen is álltunk a nyüzsgő bergeni éjszakára. Sokat segített, hogy este tízkor még világosban tudtunk elindulni, így az érzékeinket becsapva keltünk útra az éjjeli bárok útvesztőjébe. Még napközben láttuk Bryggen házikói között, hogy valahol élő zenét hirdetnek, így célirányosan arrafelé indultunk. Talán sikerült az egyetlen olyan helyet megtalálnunk, ahova lokálpatrióták járnak, ráadásul zsúfolásig volt tömve. Ennek ellenére nem idegenkedtek tőlünk, sőt, sokan beszédbe elegyedtek velünk. A legtöbben a maratonra érkeztek, és azt is megtudtuk, hogy többnyire egyedül. Mint kiderült, a norvégok egész héten a hétvégét várják, hogy kieresszék a gőzt, és ilyenkor mindegy, hogy ki-kivel érkezett. Mindenki mindenkivel leül beszélgetni, és mint egy rapidrandin cserélgetik egymással a helyeket. Na, mi is így barátkoztunk össze Johnnyval, a zenei producerrel, aki miután teljes rácsodálkozással fogadta, hogy magyar turistaként épp ide látogattunk el, mesélt a helyi zeneiparról. Innen származik például a két norvég énekesnő, Aurora és Sigrid is. Miután megkóstoltuk a helyi söröket, aztán táncoltunk egyet, és szinte minden korosztállyal megismerkedtünk a húszasoktól a nyolcvanasokig, úgy éreztük, ideje nyugovóra térnünk. Hajnalban a város még mindig pezsgett, zenétől és kacagástól volt hangos az összes part menti lokál és kocsma.



Az utolsó itt töltött reggelünkre virradtunk, amikor utazásunk egyetlen tervezett programja, a fjordtúrás hajókázás következett. Az időjárás eleinte nem igazán kedvezett a kirándulásnak, de végül megint csak úgy alakult, hogy a jeges csapadéktól a napsütésig mindenféle természeti elemet megtapasztaltunk. Így viszont néha több, máskor meg kevesebb sziklafalat és vízesést láttunk. Azért mindenképp megérte elindulni, már csak a fedélzetre szállás miatt is, mert a kikötők mellett elhaladva akkora hajókat láttam, amekkorákat addig még elképzelni sem tudtam. Kapitányunk hasznos és érdekes történelmi, valamint földrajzi ismeretekkel látott el minket az út során. Végül a hajó visszafordult, és a legmagasabb csúcsokhoz érve, a recsegő hangszórókból felcsendült a híres bergeni zeneszerző, Edvard Grieg még nála is híresebb zeneműve, A hegyi király csarnokában. (A címe alapján talán idegennek tűnhet a zenei tétel, de ha rákerestek és meghallgatjátok, garantálom, hogy ismerősen fog csengeni a dallama.) Közben a hegyek csarnokából lassan visszahajókáztunk a kikötőbe.

A halpiac ismerős illata lengte be a levegőt. Ebédidő volt, így hát nem álltunk ellen a kísértésnek, és kedvünkre válogattunk a frissen elkészített tengeri herkentyűk közül. Jóllakottan, és igencsak nehézkesen indultunk tovább, ám a város szűk utcácskáinak bája megint magával ragadott minket. A helyieknek ugyan nincsenek kertjeik, de gondosan ápolt cserepes növényeiket és kerámiáikat büszkén közszemlére teszik a házaik előtt – már-már az az érzésem támadt, hogy egyfajta utcafront-szépségversenyt is rendezhetnének, olyan bájos volt minden zegzuga ezeknek a negyedeknek.

Az idő megint csak eljárt felettünk, ezért késő délután értünk a Bergeni Egyetemi Múzeumhoz. Azt sem tudtam merre forgassam a fejem, mert akárhova néztem, mindenhol valami figyelemfelkeltőt és érdekeset láttam. A színek, a tematika, szóval az egész koncepció lekötötte minden érzékemet. Személyes kedvenceim a mennyezetről lelógó, valódi bálna- és cetcsontvázak méretes darabjai voltak, ráadásul bármilyen kérdésünk akadt, az egyes termekben egyetemi hallgatók várták, hogy megválaszolhassák azokat.



A Múzeumkertet és az egyetemi részt körbejárva ismét útra keltünk. Bár nem voltunk benne biztosak, hogy mire számíthatunk, a helyi jégbár felé vettük az irányt. Abban a hitben voltunk, hogy a túlzsúfoltság miatt majd nem engednek be előre megváltott jegyek nélkül, de ennél nagyobbat nem is tévedhettünk volna – megint csak a szezon előtti csenddel szembesültünk. Italaink elkészítése után még a bárpultos is magunkra hagyott minket a színes fények és a dübörgő zene társaságában. A falak, a bútorok, a bárpult és minden jégszobor mértani pontossággal, aprólékosan kidolgozott mestermunka volt, még a poharak is. Amikor kiszórakoztuk magunkat, és kezdett tényleg megtelni a hely, továbbálltunk.

Közvetlenül a jégbár mellett egy templomba botlottunk, amely felé éppen egy sokadalom igyekezett. Kíváncsiságtól vezérelve követtük a tömeget, s mint kiderült, az egyetem szimfonikus zenekara készült koncertet adni. A jegyváltáskor azonban technikai probléma lépett fel, emiatt lemondtunk arról, hogy bejussunk, de az egyik zenekari tag szíve megesett rajtunk, és azt mondta, jegy nélkül is örülnek a közönségnek. Hogy ezek a norvégok milyen rendes emberek! Tetszésnyilvánításból és tapsból nem volt hiány, legalábbis, ami minket, potyázókat illetett. Akkor is vastapssal köszöntöttem volna a zenekart, ha rossz műsor, de nem csak, hogy jó volt, hanem egyszerűen szenzációs: a repertoár és az előadás is teljesen elvarázsolt.

Máig sem tudom, hogyan tudtunk ennyi mindent két napba belezsúfolni, pláne ennyi gyaloglással együtt. A repülőtéren még elmajszoltunk egy frissen sütött skillingsbollert (fahéjas csiga), közben az elkészült fotókat nézegettük, és raktároztuk az összegyűjtött emlékeinket. A repülőgép ablakából még egy utolsó pillantást vetettem a távolodó norvég fjordokra, majd – miután a felszállástól rettegő barátnőm kézszorítása enyhülni kezdett – hagytam, hogy a gép monoton zúgása elringasson…