Signora! Signora!! SIGNORAAAA!!! – már legalább egy perce ordítoz a fedélzeti matróz, mire rájövök, hogy engem „szólongat” ilyen lelkesen, ugyanis útban vagyok. Ekkor a vaskos hajókötél mozgásba lendül, és kígyószerűen elsuhan mellettem… Nem sok kellett hozzá, hogy ledöntsön a lábamról, de szerencsére még időben felfigyeltem a szörnyű kiabálásra. Mentségemül szolgáljon, hogy teljesen elmerültem a sziget távolodó látványában: Capri, te csodás…!



A közel egy órás visszaúton kezdem érezni a hajnali ébredés mellékhatásait: a fáradtságtól ráz a hideg és ásítozom. Ahogy azonban megérkezünk Nápoly kikötőjébe, felélénkülök, és megcsap a langyos esti levegő. Miközben a térképen a szállásunkat keressük, a távolban a monumentális falaival magasodó Castel Nuovo bizonyul a legkézenfekvőbb tájékozódási pontnak. Csak pár perc sétára vagyunk, de úgy érzem így is kihívás lesz ép bőrrel megúszni a forgalmas utakon való átkelést. Kapkodom a fejem jobbra-balra, nehogy elüssenek. Próbálom felvenni a ritmust, de azért ez itt mégis csak egy hatalmas gócpontja a közlekedési szabálysértéseknek és manővereknek. Mindenki megy, ahogy jól esik neki, a szeretetnyelvük pedig a dudálás.

A hotelhez érve elbizonytalanodunk: jobbról is egy templom, és szemben is egy, a térképen megjelölt épület pedig egy műemlék. Bátortalanul lépünk be a kapun. Egy majd százéves felvonó visz minket egyre feljebb, melynek minden apró részlete a régmúltat idézi – leszámítva a rézgombok paneljére firkált graffitiket. A recepciós mosolyogva fogad minket, és igazán részletes eligazítást tart a „Mit érdemes megnézni?” témakörben. Pár perc után teljesen elvesztem a fonalat. Még látom, ahogyan egy térképen a golyóstollával mutogat, de valójában már csak a dallamos olasz akcentusát érzékelem. Mintha egy librettót olvasna fel…  Aztán a reggel óta már jól begyakorolt Grazie mille! mondattal búcsúzom, mivel a Buonanotte! még nagyon bizonytalanul megy.

A szoba tágas, mégpedig olyan belmagassággal, hogy szinte szédülök, amikor felnézek: a mennyezetet súlyos fagerendák tartják egyben. A fürdőszoba tükrében visszaköszön a fáradtság az arcomról, de egy forró zuhany és a tiszta ruha csodákra képes.


Eltökélt szándékunk, hogy vacsorára valami finomat eszünk. A közeli téren épp street food fesztivál van. Érzem a gondviselést az égiektől: pont erre van szükségem, hogy ne kelljen azon gondolkodnom, melyik étterem lehet a legjobb. Befizetjük a belépőt, és meg sem állunk a legfeltűnőbb, piros színben pompázó pizzakemencéig. Az orrunk előtt nyújtják, tekergetik és pofozgatják a tésztát. Évszázadokra visszanyúló rutin árad a pizzaiolo (pizzaséf) mozdulataiból – paradicsomszóz, bazsalikom és mozzarella alkotja az ízletes feltétet. Néhány perc után frissen sült nápolyi pizzát kapunk a kezünkbe. Ülőhelyet keresünk az egyik szabad sörpadon, és úgy harapok bele a ropogós tésztába, mint aki most eszik életében először ilyet. Nem csalódok: nemcsak az illata, de az állaga és az íze is isteni. Egyszerűen imádok enni! Mint Julia Roberts az Ízek, imák szerelmekben. Pár perc habzsolás után egy fehér szalvétával törölgetem az olívaolajat a szám széléről, de a szememmel már a desszert után kutatok. Valami pisztáciás kis falatra vágyom… Nem vagyok ugyan éhes, de le kell, hogy fojtsam valamivel ezt a mennyei ízélményt. Meg is találom a tökéletes zöld árnyalatban és formában meglapuló édességet… Jóllaktam – a világ kerek, én pedig kimerültem. A forgalom mintha veszített volna késő délutáni lendületéből, de az is lehet, hogy csak az én érzékeim tompultak el. Az élet csak most indul be igazán: mindenki vacsora után kutat, a lokálokból zene hallatszik, a főtéren pedig óriási focimeccs zajlik a helyi gyerekek között.


Nem sokkal később a hotel friss illatú párnájára hajtom a fejem, és pillanatok alatt elnyom az álom.

Másnap reggel korán kipattannak a szemeim, de kell egy perc, hogy körbepislogjak, és felfogjam, hol is vagyok. Az ágy szélén ülök, és hallgatózom. Szokatlanul nagy a csend. Aztán álmosan odacsoszogok az ablakhoz, hogy kinyissam, és a csípős reggeli levegővel együtt a város zaja is betódul, mely úgy tűnik, soha nem csillapodik.
A reggeli gondolata erőt ad, így gyorsan megmosakszom és felöltözöm. Három perccel később már a teraszon ülve szürcsölöm a habos kávémat, a tányéromon pedig egy valódi nápolyi péksütemény, a sfogliatella várja, hogy beleharapjak. Engem ugyan kagylóhéjra emlékeztet az alakja, de állítólag szerzetesi csuklya mintájára készült eredetileg, s mint a legtöbb jó receptet, ezt is a véletlen szülte.

Evés után a legközelebbi metróállomásra igyekszünk. Mintha egy futurisztikus divatbemutató helyszínén lennénk: a metál tükörfény-borítású mozgólépcsők négy-öt szinten keresztül kapaszkodnak egymásba. A csarnok visszhangzik a fogaskerekek csikorgásától. Aztán megérkezik a metró, s három megálló után, a Garibaldi vasútállomáson vagyunk: úti célunk Pompeji.

Egy órával később már a vonat maszatos ablakán át nézem, ahogy a külváros elsuhan mellettünk. Repedezett vakolatú bérlakások és elhanyagolt külsejű gyártelepek sorakoznak egymás után, de a látvány mégsem lehangoló – a házak kertjében citromfák és pálmák hajladoznak, a betonfalak repedéseiből pedig egzotikus színű fügekaktuszok törnek utat maguknak a fény felé. De, ami mindent felülmúl, az a Vezúv látványa! Hol közelebb, hol távolabb tűnik fel ez a mással összetéveszthetetlen, kúp alakú természeti képződmény. Lehet, hogy a környék nem a legelőkelőbb, de a kilátás pazar. Mégis hányan mondhatják el, hogy ruhateregetés közben a Vezúvot látják a teraszukról?!

Korai indulásunk ellenére a vagonok zsúfolásig megtelnek, s közel ötven percnyi zakatolás után megkönnyebbülve szállunk le Pompejiben. A felkészült utazási irodák az állomáson kihelyezett minibódéikban várják a turisták özönét. Éppen azon tipródunk, hogy érdemes-e dupla árat áldoznunk a csoportos túravezetésre, amikor egyszer csak egy amerikai házaspár szólít meg minket, és eladásra kínálja a feleslegesen megvásárolt olcsó jegyeit. Egy percig sem gondolkodunk. Nyélbe ütjük az üzletet, és már számoljuk is az eurót, majd a tömeget kikerülve szinte repülünk a bejárat felé. Az elektromos kapun áthaladva nyugtázzuk, hogy mekkora szerencsénk volt, de a szavak szinte bennem ragadnak, amikor elém tárul a látvány: ott magasodik előttem, az egykor eltűnt, kétezer éves, hatalmas romváros – Pompeji. Sokkal nagyobb, mint ahogy azt elképzeltem. Valaha több mint húszezer ember élt itt… Fájdalmasan hasít belém a felismerés, hogy még egy térképünk sincs, pedig ahogy elnézem, szükség lesz rá. Nem baj, mint mindig, most is az ösztöneimre hallgatok, és egy főútnak tűnő irányvonalon haladva elindulunk – már amennyire sikerül ezt helyesen megállapítanom, hiszen ahogy a jegyárusítók figyelmeztettek minket, valóban nincsenek utcatáblák, sem jelölések.


A nap kíméletlenül tűz. Egy tágasabb térhez érve behúzódom egy mandulafenyő árnyékába, és naptej után kotorászom a táskámban. Ekkor meglátok egy családot, akik több széthajtogatott katalógust is forgatnak a kezükben. Megszólítom őket, és némi udvarias kunyerálás után távozom a „főnyereménnyel”. Háhh… végre egy térkép! Nyert ügyünk van, irány az aréna. Annyi mindent néztem, olvastam a városról és történetéről, hogy szinte már ismerősnek tűnnek a házak, az utcák. A szabadtéri színháztól a botanikus kertekhez, onnan pedig a fiatal kadétok gyakorlatozó teréhez andalgunk. Utunkat ezután a fallikus szobrokkal övezett bordélyház felé vesszük, közben elhaladunk a piac, a szőlőskertek és a kocsmák mellett is. Néha potyázunk, és belehallgatunk egy-egy idegenvezető meséjébe.

Az Úr 79-ik évében ez a nyüzsgő, fényűző villákkal teli, virágzó város néhány óra alatt elpusztult. A mintegy kilenc kilométerre fekvő Vezúvból kilövellő hamufelhő és vulkáni kőzettörmelék áradata betemette az egész várost és annak lakóit. De éppen ez a gyilkos hamu tette lehetővé, hogy kétezer évvel később megismerjük a valaha itt élt emberek tudását, művészetét, kultúráját és mindennapi életét. Elszenesedett kenyércipók, termények, használati és dísztárgyak árulkodnak a hétköznapjaikról, a gipszöntvények sokasága pedig életük utolsó, tragikus pillanatairól tanúskodik.

Órákig tudnék mesélni a fényvisszaverő járdákról, a bonyolult útrendszerekről, a gyalogátkelőkről és ivókutakról, valamint a bordélyházak falain csodás művészi részletességgel ábrázolt „tevékenységi körökről”. A pompejiek már használtak dobókockát és dominót, ahogy parfümösüvegeik is voltak, sőt, az éhező-szomjazó népet utcai gyorséttermek és ivók garmadája várta. Volt itt minden, ami akár egy mai, modern társadalom alapszükségleteit is kielégítené. Egy hét alatt talán be lehetne járni az egész romvárost, de az biztos, hogy van egy különleges pontja – méghozzá a Mercurio bástya, amely a tizenkét torony egyike – ahova felmászva mesés panoráma nyílik Pompejire. Azt hiszem, ez a kép méltó lezárása a történelmi túránknak.


Újabb tésztás, paradicsomszószos kései ebéd után nézünk, és végül egy kockás terítős étteremnél kötünk ki. Amíg a megrendelt fogásokra várunk, van időnk megfigyelni, hogyan is bánnak az olasz vendéglátók a betérő turistákkal. Az egyik pincér például minden kérdő tekintetű vendég felé hevesen bólogat, akik aztán bátran helyet is foglalnak, ám rangidős kollégája – egy vélhetően jóval tapasztaltabb, pocakos úr – flegmán integet a kezével, hogy nekik itt ma már nem készül ebéd. Talán mi lehettünk az utolsók, akiknek még felvették a rendelését. Bár negyedóra várakozás után kissé elbizonytalanodunk, ugyanis ottlétünk alatt legalább 15-20 ember ül le, majd kiszolgálás híján kisvártatva távozik. A pocakos főpincér valamit észrevehet zavarodottságunkból, mert egy tányértoronnyal a kezében odahajol, és azt mondja:

– Nézzék, már régóta csinálom ezt, és tudom, hogy megy! Persze mindenki most szeretne enni, pedig a konyha éppen zárni készül. Ha pedig ezek itt – szabad kezével folyamatosan gesztikulál – nem kapják meg húsz percen belül az ebédjüket, rögtön panaszkodni és háborogni kezdenek. Az meg nem hiányzik senkinek, így inkább elhajtom őket. De a maguké mindjárt kész! Még egy sört??
– Sì, sì, sì…. – hagyja el szinte azonnal a számat a gyors válasz.

Együttérzően bólogatunk, aztán jót nevetünk. Hiszen Dél-Olaszországban vagyunk! A szieszta nekünk még mindig idegen fogalom, de a mediterrán térség lakóinak ez a természetes. Bár az ilyen forgalmas és népszerű helyeken egyre több szolgáltató köt kompromisszumot. Egyrészt a nagyobb bevétel érdekében hajlandóak alkalmazkodni, másrészt kénytelenek elviselni, hogy a turisták manapság egyre kevésbé tisztelik a meglátogatott ország szokásait. Ezután érdeklődve figyeljük tovább az asztalért harcoló vendégek felháborodását, majd megkönnyebbülve nyugtázzuk, hogy a mi ebédünket már hozzák. Gyorsan nekilátunk, és mindenhez eszünk kenyeret is – mert kaptunk. Miután az utolsó bazsalikomlevél is eltűnik a tányérunkról, jóllakottan dőlünk hátra – ha ma már senki sem siet, akkor mi is ücsörgünk még egy kicsit, mielőtt újra útnak indulnánk.

A vonaton újult erőre kapunk, és a nápolyi siklófelvonót is kipróbáljuk. A Vomero városnegyedben lyukadunk ki. Olyan érzésem támad, mint amikor Pestről Budára érkezem: egy kicsit csendesebb lett minden, és a pörgést felváltja a nyugalom. A reneszánsz és a romantika jegyében felépült kerületben minden egyes épület egy valódi műalkotás, legyen az lakóház, iroda, butik vagy kávézó. Hiába kaptattunk föl a siklóval ilyen magasra, az utunk még mindig felfelé visz – itt ugyanis mindig van még feljebb. Lépcsőkön és meredek macskaköves utcákon kanyargunk, míg a Castel Sant’Elmo (Szent Elmo erőd) jegyszedő fülkéjéhez nem érünk. Sajnos a készpénzünk elfogyott, kártyával pedig nem lehet fizetni. Hajthatatlan vagyok: ha már idáig felcaplattunk, induljunk csak el, ha majd kérik a jegyet, visszafordulunk. Elérünk az erődhöz vezető hídhoz: sehol senki. Beérünk az erődbe: sehol senki. Nem állítanak meg, hogy követeljék tőlünk a jegyeket, pedig már a vár tetején vagyunk. Megint szerencsénk van…

Ahhoz képest, hogy innen nyílik a legjobb kilátás a városra, az öbölre és a Vezúvra, kevesen látogatják a helyet. Csillag alakú alaprajzának köszönhető, 360°-os panorámájával azonban nem lehet betelni. Tekintetemet a kupolák és keresztek során futtatom végig, és próbálom belőlük megsaccolni a templomok számát, de azt hiszem, ez egy lehetetlen küldetés. Utólag már tudom, hogy 448 történelmi templom, bazilika, dóm, katedrális és kápolna magasodik a többi épület fölé.


A nap lemenőben, ez pedig egyet jelent a gyomrom korgásával. A visszafelé vezető úton betérünk egy szupermarketbe: azóta kívánom a kaktuszfügét, mióta reggel a vonatból megláttam néhány gusztusos darabot. Veszek egy csomaggal. Alig bírom ki a hotelig, de akkor aztán nekiesek a mediterrán mannának. Jobb híján egy fakéssel hasítok bele ügyetlenül. Minden irányba fröcsög a vörös lé, a héján lévő apró szőrök pedig az ujjamba szúródnak. Nem érdekel, mohón beleharapok az isteni gyümölcsbe. Annyira szerettem volna, ha olyan az íze, mint ahogy azt elképzeltem! Ízlelgetem, rágom. Kissé kásás, talán édeskés, de leginkább seízű. Csalódott vagyok. Azzal nyugtatom magam, hogy a második biztosan jobb lesz. De nem most, mert most elmegyünk pizzát enni!

Megint a spanyol negyedben találjuk magunkat. Hétfő este van, és sehol egy szabad asztal… vagy mégis? Mint sas a prédájára, úgy csapunk le egy éppen megüresedő asztalra. A kiszolgálás olyan, mint eddig: olaszosan slampos, de legalább már nem csalódok. A pizza isteni, az ital hideg – szép a világ. Egy ideig még hallgatjuk az utcai zenészek játszotta ismerős olasz dallamokat, aztán fizetünk és távozunk. Hirtelen hiányérzetem támad: édességre vágyom. Nem kell messzire mennünk, és egy gombóc pisztáciafagyival később már a jóllakottság mámorában úszom. Na igen, már megint a pisztácia.

Hazafelé különös jelenségre figyelünk fel. Tegnap is láttuk, és már akkor sem értettük – azt hittük csak néhány alkoholtól túlfűtött fiatal bohóckodik. Egy sárgára festett bodega előtt, terpeszben álló emberek isznak valamit, közben egymást videózzák, és nagyokat nevetnek. Győz a kíváncsiságunk, bár eleinte csak bátortalanul szemléljük a különös jelenséget. Az eladótól megtudjuk, hogy ez egy teljesen hétköznapi szokás itt, Nápolyban: a neve limonata. A frissen facsart citrom levét szódával és szódabikarbónával keverik össze. Amint a citrom találkozik a szódabikarbónával, beindul a pezsgés, s ha nem vagyunk elég gyakorlottak, a fele ki is folyik a poharunkból. Ezért is ajánlatos terpeszállásban, előre dőlve fogyasztani. Hát persze, hogy kipróbáljuk! Mert jótékony az emésztésre, és jó buli egymáson és magunkon nevetni, ahogy a lábunkat szétvetve ügyetlenül próbáljuk felhajtani a pohárból kitóduló, pezsgő italt. Hazáig vihogunk magunkon, miközben hangosakat böfögünk. Mint a gyerekek…

Aztán egy újabb ágyba zuhanás következik, majd ránk virrad az utolsó nap reggele.

A repülőnk délután indul, így egy buszos városnézés még pont belefér az időnkbe. Megvesszük a jegyeket, és a megállóhoz sietünk. Van még hely a busz emeletén. Próbálom a térkép alapján kilogikázni, hogy melyik oldalra éri meg jobban leülni – a bal üléssort választom. Induláskor még látom, ahogy szelfibotot és napszemüveget kínálnak a többieknek, aztán elkanyarodik a busz, és már hallgathatjuk is az idegenvezetést egy fülhallgatón keresztül. Minden sarkon van egy nevezetesség, szobor, szökőkút, ikonikus épület vagy épp egy tengerparti villa. Csupa történelem és művészet! Csak így érzem igazán a város valódi méreteit, közben látom a sokszínűségét is: a nyomort és luxust, a szemetet és csillogást. Hárommillió embernek ad otthont Nápoly, és én olyan szerencsés vagyok, hogy két napig az enyém is lehetett.

Fotók: Unsplash