Adott egy mindenre elszánt nő, aki imád öltözködni és vásárolni, és adott a Föld, amit meg kell menteni. Hogy jönnek ki egymással? A kulcsszó: fenntarthatóság. Gász Mariann novellája.

A hatalmas gardrób egy külön helyiséget foglalt el a panellakásban. Izabell egyedül élt, így az ingatlan megvásárlása után megvalósíthatta az álmát: a gardróbszoba mindkét oldalát faltól falig tolóajtós szekrények foglalták el. Középen elhelyezett egy puffot, innen gyönyörködött nap mint nap a ruhák, cipők, táskák és övek nyújtotta színek kavalkádjában. Ez volt az ő bensőséges szeánsza.

A reggeleket ebben, a ruhái számára fenntartott szentélyben töltötte, és minden nap gondosan válogatta össze az öltözékét. Most is itt időzött, miközben a telefonján vetett egy pillantást az időjárás-előrejelzésre: meleg nyári nap ígérkezett. Már tudta, hogy egy piros egészruha lesz a szerencsés nyertes, mégpedig kék kiegészítőkkel. Kiemelte a választott darabot a szekrényből és felakasztotta a puffal szemben lévő szobainasra, hogy teljes egészében szemügyre vehesse. Leült és alaposan átgondolta, hogy milyen kiegészítőkkel tudná tökéletessé tenni a ruhadarabot. Egy törpesarkú kék szandált, egy kék bojtos fülbevalót, egy kék derékövet és egy piros táskát készített elő. Gondosan felöltözött, és a tükörben megnézte a végeredményt. Elégedett volt.

Imádott öltözködni, és ebből adódóan vásárolni is. A gardróbja tartalma három másik nőnek is elég lett volna. Olykor ő maga is túlzásnak érezte a szekrényében lévő ruhamennyiséget. Tudta, hogy ezen változtatnia kellene. Időnként elgondolkodott rajta, de motiváció hiányában nem tett érte semmit.

Ezen a reggelen munkába menet a telefonján lapozgatott. És akkor meglátta a CIPŐT! Egy gyönyörű, mindenhez is passzoló, piros magas sarkút. Régi vágya volt már egy hasonló, de az álomdarab számára a megfizethetetlen kategóriába tartozott. Már majdnem átpörgette a hirdetést, amikor megakadt a szeme a feliraton: „Játsszon és nyerjen!” A marketing célt ért, kattintott. A játék a hőn áhított cipővel kecsegtetett. „Mottó: fenntarthatóság. Öltözz két hónapon keresztül egy magad által előre összeállított ruhatárból!” Izabell úgy érezte megütötte a főnyereményt, hisz ki tudna nála jobban eleget tenni ennek. Átfutotta a játékszabályzatot, és egy hirtelen ötlettől vezérelve regisztrált. Lelki szemeivel már látta magát az új meseszép cipőben, természetesen a hozzá tökéletesen passzoló ruhával.

Este az ágyban fekve az üzeneteit olvasgatta. Egy emlékeztető is érkezett. Beleolvasott: „Ne maradj le, már csak három napod van elkezdeni!” És ekkor eszébe jutott a cipő. Ha nem jelentkezik időben, akkor kizárják, és új regisztrációra már nincs lehetősége, akkor pedig oda az álomlábbeli. – Még jó, hogy jön a hétvége! – gondolta. Szombat reggel hatalmas lendülettel vágott bele a kihívásba. Először be kellett lépnie egy internetes csoportba, ahova egy mappába kell majd feltöltenie az általa kiválasztott ruhákról és kiegészítőkről készült képeket. A játék ideje alatt minden nap ide kell feltennie az ezekből kreált napi szettek fotóit is. Lényegében létre kellett hoznia a saját kapszulagardróbját. A feladat: nyolcvan szettet összeállítani, és csak azokból öltözni két hónapon át. A kihívás lezárása után a szakmai zsűri majd a beküldött képek alapján kiértékeli, hogy valóban csak a saját minibutikjából öltözött-e. Aki a legügyesebb, azé lesz a piros álomcipő.

Izabell bevonult a kis szentélyébe, lepakolta a ruhaállványt, és gondosan beállította a puffal szembe. Leült, vette egy nagy lélegzetet, és hangosan átgondolta a tervét. – Nadrág, szoknya, felső, egészruha, kabát, blézer, cipő és táska. Ez pontosan nyolc dolog, amiből, ha választok tízet-tízet, már meg is oldottam a feladatot. Viszont kabátból nem kell annyi, így valami másból választhatok többet. Most lássuk a színeket: fekete, fehér, kék, piros, szürke, esetleg pár mintás. És még azt is számításba kell vennem, hogy a második hónap már a szeptember. – Az elképzeléseiből kiindulva hamar összeállt a kapszulagardrób. Mindent lefotózott, majd feltöltött a mappába, és a kiválasztott ruhadarabokat elégedetten akasztotta fel az állványra. Másnap már innen öltözködött.

Az első két hét jobban alakult, mint azt Izabell remélte. Sikerült az előre összeválogatott ruhákból változatos szetteket összeállítania. Problémája csak a harmadik héten támadt, amikor kezdte úgy érezni, hogy nincs egy rongya sem. Kifejezetten szenvedett, sőt ahhoz is közel járt, hogy feladja. Hiába próbálgatott, egyszerűen semmi nem tűnt elég jónak. Egy másik cipővel vagy felsővel, sokkal, de sokkal jobban mutatott volna a kiválasztott szoknya vagy a nadrág. Jól tudta, hogy hol találja a tökéletesen passzoló darabot: a ruhásszekrényében vagy valamelyik kedvenc boltjában. A kihívás szerint azonban az előre kiválasztott ruhákhoz utólag már nem lehetett újabbakat hozzátenni. Tehát nem vehetett elő egyet sem a „kincstárából”, és nem is vásárolhatott… Vagyis nem akart, mert az egyet jelentett volna a játék és az elhatározásai feladásával. Eljátszott ugyan a gondolattal, hogy lefényképezi a „hivatalos” szettet és feltölti a csoportba, majd beszerez egy újabb szerelést, amit korábban gondolkodás nélkül meg is tett volna. Ez a terv néhány pillanatig jó ötletnek is tűnt, de kelletlenül megállapította, hogy már nem hatéves, és ez csak egy ruha, úgyhogy ennél nagyobb baja ne legyen az életben. A racionális énje végre felülkerekedett, és élvezettel töltötte el, hogy naponta legyőzi a vásárlás iránti vágyát. A következő hetekben már minden simán ment magától.

Végül Izabell a cipőt ugyan nem nyerte meg, viszont ennél sokkal többet kapott. Ez a két hónap kijózanító hatással volt rá: belátta, hogy a meglévő ruhái felére nincs is szüksége, újabbakra meg különösen nem. A kihívás már régen véget ért, ő mégis folytatta tovább, mert sikerült megtalálnia a saját motivációját, hogy többé ne legyen boltkóros. Hálát érzett, a játék ugyanis megmutatta számára az utat a fenntartható divat felé.