Olaszországhoz egészen mélyen gyökerező érzések kötnek, mint valami mágnes úgy vonz magához. Nem túlzok, egyszerűen magával ragad és nem enged el. Ennek ellenére szeretek átlátni a szirupos dolce vitán, és egy valódibb képet festeni róla, de még így, minden tökéletlenségével együtt is szeretem. Kezdetben leginkább az „olasz csizma” északi tartományaiban barangoltunk, aztán egyre délebre ereszkedtünk, pár évvel ezelőtt pedig egészen Bari városáig jutottunk, hogy az igazi déli életérzést is megízleljük. Bár nem szabad összehasonlítani egymással az olasz régiókat – hiszen mindegyik más miatt elragadó –, de szó mi szó, Puglia tartománya valósággal megbabonázott. Idén újból átszeltük az Adriai-tengert, hogy visszatérjünk ide, és a szikrázó napsütésben felfedezzük a környék ragyogó kincseit.


A repülő Bari városában landolt, és egy szűk órát kellett utaznunk, hogy megérkezzünk az Adriai-tenger partján fekvő mesebeli Polignano a mare városába. A robusztus sziklára épült óvárosba egy hídon át vezet az út, de itt máris megtorpantunk, mert lenyűgöző kép tárult elénk. Igazából minden napszakban más arcát mutatja a táj, de talán az esti fényekben a leginkább magával ragadó: a szikla kinyílt kagylóként öleli körbe a strandot, és az olykor váratlanul véget érő szűk utcákból a végeláthatatlan tenger kacsint ránk – egyszerűen pazar látványban volt részünk.


Aki jól szemügyre vette a képeket, annak biztosan feltűnt, hogy a növényekkel és különböző kiegészítőkkel túlzsúfolt, mégis harmonikusan kicicomázott erkélyek korlátjainak sarkában egy visszatérő elem díszeleg. Ez a pumo névre hallgató kerámiából készült különlegesség, amely egy nyíló bimbót formáz, a frissességet és az újjászületést jelképezve, miközben elűzi a gonoszt, de a szerencsét a háznál tartja. (Ha erre jártok, mindenképp szerezzetek be egyet – mindenféle színben és nagyságban kaphatók, és ajándéknak is tökéletesek.)


Aki még nem hallott róla, annak is hamar leesik a tantusz, hogy a városban miért botlik úton-útfélen a Volare című világhírű dal egy-egy szövegrészletébe. A város szülötte ugyanis az énekes Domenico Modugno, akinek a tiszteletére szobrot is állítottak. Az egyik utcán a tenger felé sétálva, a mindenki által ismert dalszöveg kivilágított sorait olvashatjuk, és akár énekelhetjük is, hiszen ez a dallam szerintem mindenki fülében ott cseng. Modugno egyébként ezzel a szerzeménnyel vált ismertté, amikor 1958-ban megnyerte a Sanremói dalfesztivált.


Egy Olaszországról szóló élménybeszámolóból nem maradhat ki a gasztronómia sem. Képtelenség lenne ugyanis kihagyni azokat az isteni ízkombinációkat, melyeket az olaszok zsenialitásának köszönhetünk. Polignano a mare utcáin bolyongva egy taralliárusba is belebotlottunk. A taralli egy tradicionális pugliai ropogtatnivaló, amely rengeteg ízben kapható, sós és édes verziói is léteznek.


Azt hiszem, hogy az olasz pizzáról most nem fogok ódákat zengeni, pedig tagadhatatlanul megérdemelné. Viszont azt elmesélem, hogy egyszer azt mondta nekem egy olasz szakács, hogy az igazi itáliai pizza mindössze négy, legrosszabb esetben öt perc alatt elkészül. Lehelet vékonyra nyújtott tészta és néhány feltét (az olaszok ugyanis nem esnek túlzásokba) –, máris mehet a kemencébe, hogy néhány perc múlva tálalhassák a könnyed, kívül ropogós, belül buborékokkal teli kerek finomságot. No, de nem szabad leragadnunk a pizzánál, hiszen a tenger közelében számtalan ínycsiklandó halfélét, kagylót és különböző tengeri herkentyűket is megkóstolhatunk.


Az olasz városokban gyakran őrült módon cikáznak a hihetetlenül jópofa triciklik, melyeket sokan csak tuktuknak hívnak, de a hivatalos nevük calessino. Mivel a szállásadónktól kaptunk egy elérhetőséget, így bármikor, ha útra keltünk, és nem a bringa mellett döntöttünk, már hívtuk is Giannit, aki percek alatt ott volt értünk. Ilyenkor feltekert hangerő mellett, aránylag szélsebesen cikáztunk az autók között, könnyedén szelve az aszfaltot még a szűk utcákon is, majd kiérve az óvárosból, a tengerpart mentén végigsuhanva, a nap végén megérkeztünk a szállásunkra.


Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én szeretem, ha a tenger sós cirógatása mellett – ha csak egy rövid időre is – azért elmerülhetek az olasz városok káprázatos labirintusában. Ehhez viszont pár napra ellenálltunk a hűsítő habok marasztalásának, és kiszemeltünk két érdekes úti célt. Persze a forró augusztus nem a legalkalmasabb időszak, egy óvárosi barangoláshoz a szikrázó napsütésben, ilyenkor ugyanis kész megváltás, ha egy árnyékos sikátort találunk, de kisebb kiruccanásokat azért tehetünk anélkül, hogy egész nap a hőségben olvadoznánk. Hiba lenne kimaradni abból a temérdek szépségből, amit egy mediterrán város nyújt, és itt nemcsak a pompás épületekre gondolok, hanem arra a pezsgő életre is, ami semmihez sem fogható. A macskaköves utcácskákon sétálva pedig nehéz ellenállni, hogy meg ne ízleljük az utánozhatatlan olasz fagyit. Arra viszont számíthatunk, hogy mások is hasonló elgondolásból kelnek útra, ezért a szűkös utcák és terek olykor bizony zsúfolásig megtelnek. Engem azonban ez cseppet sem zavar, sőt kifejezetten élvezem a város lüktetését. Él, létezik, ezért itt minden egyes pillanatban változik mindaz, ami körülvesz.


A helyiek azt ajánlották, hogy ha egy igazán autentikus olasz várost szeretnénk megcsodálni, akkor a néhány kilométerre fekvő Monopoliba látogassunk el. Így egy kissé szelesebb napon felültünk a tűpontosan érkező vonatra, és mire kettőt pislantottam, már meg is érkeztünk a célállomásunkra.


A roppant hangulatos kisvárost fehérre meszelt utcák szelik keresztül-kasul, a lágy pasztellszíneket pedig virágba borult erkélyek színesítik. Az apró téren egy hangulatos helyre ültünk be, hogy megkóstoljuk a helyi finomságot, a töltött lángosra hasonlító panzerottit.


Az óvárosban barangolva előbb-utóbb a tengerhez jutottunk, ahol közvetlenül a parton megcsodálhattuk Monopoli várát, továbbsétálva pedig a halászkikötőhöz érkeztünk.


Ha az olasz filmekre gondolunk, akkor sokunknak néhány jellegzetes kép fog beugrani. Ilyen hangulatot idéz az utánozhatatlan formájú és az egész világon ismert Vespa motor is. A parton sétálva már messziről kiszúrtam ezt a régebbi típusú, ütött-kopott kis járgányt, amely az olasz stílus és életérzés szimbólumává vált. Ha érdekel bennetek a motorfajta világhírnévhez vezető kalandos útja, akkor nézzétek meg a Vespa – az olasz álom című filmet, amely hitelesen mutatja be, micsoda fordulatok során vált Olaszország jelképévé ez a kétkerekű jármű.


A nem túl hosszúra nyúló kirándulás után még kora este megmártóztunk a hűsítő tengerben, a másnapot pedig csak a felöltődésnek szenteltük, hogy utána újabb kalandra indulhassunk, méghozzá Bariba. Mi várt ott ránk? Álljon itt kedvcsinálónak ez a mondat: egy város, ahol az utcára költözött a gasztronómia. (Pár sorral később elárulom, hogy itt mire is gondolok egészen pontosan.)


A város látványosságait egy nap alatt körbe lehet járni, igazából térkép sem kell hozzá, bízzunk a megérzéseinkben, a felfedezés öröme úgyis elvezet bennünket Bari Vecchia nevű óvárosába.  Na jó, az én fantáziámat leginkább az Arco Basso utca mozgatta meg, ezért először célirányosan arra vettük az irányt. Ez a hely arról vált híressé, hogy az olasz donnák a lakásuk elé kitelepülve, konkrétan az utcán gyúrják és szaggatják a tésztát. Mivel errefelé az orecchiette (fülecske) tésztaforma a divat, ezért nem véletlen, hogy a köznyelvben sokan Via delle Orecchiette néven ismerik ezt az utcát.


A városban számtalan templom magasodik, sétánk során egyikből „botlottunk” a másikba, közülük a San Sabino-katedrális és a San Nicola-bazilika a legismertebbek. Itt azonban felvetődhet bennünk a kérdés, ha a Mikulás, azaz Szent Miklós Lappföldön él, akkor mégis, hogyan őrizhetik az ereklyéit Bari gyönyörű bazilikájában? A kérdés persze csak költői, no de legenda ide vagy oda, mi azért betértünk ebbe a gyönyörű épületbe, mert élvezem, amikor a nyüzsgő, élettel teli utcákról egyszer csak beléphetek egy nyugalmat árasztó, hűvös templomba.


És milyen mesés hangulatot áraszt az utca, amikor séta közben felfelé pillantva meglátjuk a fehérre meszelt házak ablakain, az erkélyeket szelíden takaró, hosszú függönyöket, ahogy lágyan ringatóznak a szélben. Könnyed takarásukban azért marad egy résnyi hely, hogy feltűnés nélkül beleshessünk egy-egy igazi olasz otthonba, ahol mindig zajlik az élet: az egyikből éppen isteni ragu illata szállingózik, míg a másik ház balkonján egy donna teregeti éppen a frissen mosott lepedőket, miközben az öblítő finom illata lengi be a környéket…


Bari azt adta nekem, amit ígért, és abban is biztos vagyok, hogy még visszatérek ide.

Az utazás végéhez közeledve egyre melankolikusabb hangulat uralkodott el rajtam, de ekkor egy váratlan esemény aranyozta be a vakációm utolsó estéjét, ami az egész olasz utamra feltette a koronát. De még mielőtt azt hinnéd, hogy a tenger sodort partra egy különleges igazgyöngyöt őrző kagylót, elárulom, hogy ez egy olyan élmény volt, amely drágább számomra minden kincsnél.


A történethez hozzátartozik, hogy egy olyan szállásra bukkantunk, amely, mintha csak a mesékből pottyant volna ide, a tengerpartra. Egy végtelenül kedves és barátságos olasz család vendégszeretetét élveztük, így olykor kereszteződtek az útjaink, ugyanakkor tiszteletben tartották a személyes terünket és nyugalmunkat, így élvezhettük a ránk szakadt szabadságot. Már az első találkozáskor felhőtlen örömmel üdvözölt bennünket Giacomo, a talpig olasz úriember, és rögtön a teraszukra invitált bennünket. Éppen születésnapot tartottak, így minket is megkínáltak a könnyed, friss gyümölcsökkel megbolondított tortával. Miután megtudta, hogy egy egész hetet töltünk náluk, boldogan felkiáltott: „Saremo amici!” azaz: „Barátok leszünk!” Ekkor még kissé kételkedve fogadtam a kijelentését, mert nem hittem, hogy komolyan gondolja. Azonban hat nappal később már vendéglátóinkkal együtt készítettük a zamatos paradicsommal tűzdelt, ropogós és ellenállhatatlanul finom focacciát – ekkor értettem meg, valójában mire is célzott Giacomo. Ez az élmény pedig pontosan olyan volt, amilyenre mindig is vágytam: olasz mammák sürögtek-forogtak a konyhában, miközben egymás szavába vágva paroláztak, mi pedig csak ámultunk és bámultunk, hogy pár mozzanat bőven elég ahhoz, hogy a pugliai tartományra jellemző ínycsiklandó kenyérféleségét tálalják az asztalon.

Ha az ízét nem is tudtam hazahozni a bőröndömben, de a titkos receptjét azért megszereztem, hogy Te is kapj egy szeletet az igazi olasz dolce vitából. Úgyhogy még nem is teszek pontot az itáliai utazásom végére, mert még vár ránk egy közös sütés (recept itt), az olasz donnákkal.

Fotó: Panna