Ahol a félelem véget ér ott kezdődik a kaland
Bevallom, nem kis vállalkozásra szántuk el magunkat, amikor ketten vágtunk neki egy 11 napos egyiptomi kaland megszervezésének, de már az első pillanattól kezdve magunk szerettük volna alakítani az utazásunk minden részletét. Bár a bakancslistánkon számos úti cél szerepelt, ám a háborús helyzet, a kialakult kerozinhiány, valamint a repülőjáratok bizonytalansága miatt támadt bennem némi kétség, hogy talán biztonságosabb lenne Európa felé vennünk az irányt. Lilla azonban rendületlenül hitt abban, hogy bele kell vágnunk – és milyen jól tette! Ez az élmény ismét megtanított arra, hogy nem szabad hagynom, hogy a félelmeim irányítsanak, és olyan dolgok miatt aggódjak, amelyek talán soha meg sem történnek.
Azt már az elején tudtuk, hogy szeretnénk egyensúlyt teremteni a tengerparton töltött pihenőidő és az aktív programok között. Ugyanakkor nem csupán a fontos látnivalókat akartuk kipipálni. Az egyiptomi kultúrához is szerettünk volna közelebb kerülni: megismerni a helyiek mentalitását, szokásait, és legfőképpen megtanulni igazán jelen lenni, megélni minden pillanatot ebben a különleges országban.
Kulacskérdés és értelmet nyert káosz
Azt mondják, egy új helyre érkezve az első benyomások kétségkívül meghatározóak – mi már a repülőgépből kilépve rácsodálkoztunk a fáraók földjére. Kíméletlenül megcsapott minket a forróság, ráadásul a kulacsainkat sem tölthettük meg csak úgy vízzel. Ez ugyan szokatlan volt, mégis valahogy hozzátartozott az érzéshez, hogy valóban megérkeztünk a piramisok országába.
A szállodáig vezető utunk pedig igazán autentikus élmény volt. A sofőrünk egyiptomi zenét hallgatott, mi pedig az ablakon át figyeltük az elénk táruló ismeretlen világot: a végtelen homoktengert, az ég felé törő pálmafákat és a különös közlekedési szokásokat. Ezek mind-mind azt jelezték: egy teljesen más kultúrába csöppentünk. Egy-egy kisebb platós autón például akár tízen is utaztak, miközben a látszólagos utcai káoszban mindenki könnyedén megtalálta a maga útját. Bár európai szemmel sok minden furcsának tűnt, mégis volt ebben az egészben egyfajta sajátos rendszer.Szalvétába hajtogatott egyiptomi szív
Különleges élmény volt megtapasztalni azt a nyitottságot és kedvességet, amely a helyi emberekből áradt. Gyakran hallani rólunk, magyarokról, hogy hajlamosak vagyunk pesszimistán szemlélni a világot, ezért különösen érdekes volt szembesülni azzal a mentalitással, amely sokkal nyugodtabb és elfogadóbb. Az egyiptomi emberek figyelmesek, érdeklődőek, barátságosak és segítőkészek – és tapasztalataim szerint ezt nem csupán a remélt bevétel motiválja. Természetesen gyakran megszólítják a turistákat, miközben naplementés fotózást, masszázst vagy éppen hajvágást kínálnak. Ha azonban határozottan, mégis kedvesen jelezzük nekik, hogy nem szeretnénk élni a lehetőséggel, azt könnyedén elfogadják, és mosolyogva továbbállnak.
Találkoztunk egy korábban művészeti tanárként dolgozó helyi férfival, aki jelenleg masszázssal foglalkozik. Nagy érdeklődéssel hallgattuk, mert valódi tapasztalat és szakértelem áradt a szavaiból. Nekem például egy antistressz kezelést ajánlott, amelyet Lilla is kipróbált. Különleges élmény volt, ahogy egy arab nő hagyományos viseletben, hozzáértő kezekkel masszírozott, miközben kellemesen elbeszélgettünk. A kezelés egyszerre volt kíméletes, ugyanakkor intenzív, és minden mozdulatban tökéletesen érződött a szakmai tudás. Később visszamentünk az úriemberhez, hogy megköszönjük a segítségét, és egy kis borravalóval háláltuk meg az ajánlását. A következő napokban már ismerősként köszöntött minket, és mindig volt hozzánk néhány kedves szava.
Egy másik apró, mégis emlékezetes pillanatot a szálloda egyik éttermében éltük át. A pincérek gyakran kedveskedtek szalvétából hajtogatott virágokkal. Egyszer a mellettünk ülő család legnagyobb örömére a kisgyermekük plüssállatkájának is készítettek egyet. Ez az apró gesztus tökéletesen megmutatta azt a játékos figyelmességet, amit mi is gyakran megtapasztaltunk. A születésnapi köszöntés például különleges hagyomány náluk: ha egy vendég éppen az ott-tartózkodása alatt ünnepel, a pincérek feldíszítik az asztalát, majd igazi fesztiválhangulatot teremtve köszöntik fel.
Egy másfajta életszemlélet nyomában
Sok egyiptomi nyugodtan és türelmesen éli a mindennapjait – náluk nincs az a folyamatos rohanás és feszültség, amihez mi itt, Európában hozzászoktunk. Mivel éppen a labdarúgó-világbajnokság idején jártunk az országban, ezért igazán különleges élmény volt, amikor egyik este a szálloda bárjának teraszán együtt izgulhattuk végig a helyiekkel az Egyiptom–Argentína mérkőzést. Lenyűgöző volt látni, ahogy egy emberként szurkoltak a válogatottnak – még a dolgozók is félretették néhány percre a munkát, amikor izgalmas helyzet alakult ki. Ami igazán megmaradt bennem, hogy az itteniek milyen nyugodtan és tiszteletteljesen szurkoltak. Természetesen csalódottak voltak, amikor Argentína gólt szerzett, de nem reagáltak dühösen, hanem higgadtan elfogadták a helyzetet. A vereség miatti szomorúság ugyan még a következő napokban is látszódott rajtuk, de éppen ez mutatta meg, mennyire fontos számukra az összetartozás érzése és a futball, mint közösségi élmény.
Az idegenvezetőnktől megtudtuk, hogy itt az emberek egymást is nagyon tisztelik, és bár nekik is megvannak a saját nehézségeik, sokan mégis nagy hálával tekintenek arra, amijük van. Miközben a helyi oktatásról, egészségügyről és életkörülményekről mesélt, azon gondolkodtam, milyen jó lenne, ha egy kicsit átkalibrálnánk a gondolkodásunkat. Talán többször kellene feltennünk magunknak a kérdést: valóban akkora problémák azok, amelyek miatt nap mint nap aggódunk? Néha éppen egy teljesen más kultúra mutat rá arra, hogy valójában mennyi mindenért lehetünk hálásak. Ez az út számomra nemcsak egy új ország felfedezéséről szólt, hanem arról is, hogy más szemmel nézzek a saját életemre.
Én, az egyiptomi lány
A napjainkat igyekeztünk úgy alakítani, hogy az aktív programok és a pihenés tökéletes egyensúlyban legyenek. Voltak napok, amikor felfedezésre indultunk, máskor pedig egyszerűen csak élveztük a szálloda nyújtotta kényelmet. Ilyenkor koktéllal a kezünkben, izgalmas regények társaságában élveztük a napsütést, vagy bekapcsolódtunk egy-egy tematikus medencés programba, ahol animátorok gondoskodtak a jó hangulatról.
Időközben egy érdekes kulturális különbségre is felfigyeltem: sok helyi több nyelven is meg tud szólalni. Néhány kedves magyar szóval minket is gyakran megleptek. A Nóra név különösen nagy érdeklődést váltott ki belőlük, és ilyen sok dicséretet még soha nem kaptam a nevemre. Többször is csodálkozva kérdezték, hogyan lehet arab hangzású nevem. „Biztosan vannak arab felmenőid.” – mondták. A sokadik, viccelődő „Where are you from?” kérdés után már én is játékosan válaszoltam, hatalmas mosollyal az arcomon: „From Egypt.” Amire természetesen mindig lelkes válasz érkezett: „Welcome!”
A Vörös-tenger magyar sellői
Korábban már hallottunk róla, hogy Egyiptom tengerparti paradicsomának, a Makadi-öbölnek milyen gazdag az élővilága, de ezt igazán csak akkor értettük meg, amikor a saját szemünkkel láttuk. Én életemben először ott próbáltam ki a légzőcsöves könnyűbúvárkodást, vagyis sznorkelezést, amely olyan élmény volt számomra, amit biztosan soha nem felejtek el. Amikor a felszín alatt lebegve lenéztem a mélybe, valahogy minden addigi félelmem és bizonytalanságom eltűnt. Pedig nem tartom magam különösebben jó úszónak, de a tarka vízi világot figyelve, egy pillanatra sem gondolkodtam azon, hogy nem vagyok egy Hosszú Katinka. A kristálytiszta vízben rengeteg különböző méretű és színű hal vett körül. Olyan érzésem volt, mintha egy másik világba csöppentem volna – mintha sellő lennék Nemo és Szenilla birodalmában.
A kultúra nemcsak körülvesz, de táncba is visz
Vacsora után mindig a szálloda bárjában töltöttük az időt – kedvenceink a zenés kvízestek voltak. Ilyenkor két csapat vetélkedett egymással, hogy néhány másodpercnyi zenerészlet alapján kitalálja, melyik dal szól éppen. Persze a versenyszellem hamar előbújt belőlünk – olyannyira, hogy egy alkalommal elsőként rohantam ki a válasszal, ám sajnos rosszul tippeltem. Azt hittem, ennyivel megúszom, de kiderült, hogy a rossz válasznak következménye van: vissza kellett mennem a színpadra, ám fogalmam sem volt, mi vár rám. A „büntetésem” végül tíz fekvőtámasz lett – mindezt nyári ruhában és strandpapucsban. Mondanom sem kell, hatalmas nevetés kísérte a tornabemutatómat.
