Van egy röpke kis története annak, miért pont Lecce volt a célpontja az idei, pár napos, „legyenmitvárni” kalandunknak, részletezni azonban egy másik írásban fogom, addig is következzen most bevezetőül néhány emlékezetes pillanat az útról. Horváthné Csortán Kriszta írása.
Először is nagyon szeretem Olaszországot. Több táján jártam már – tengernél, városban, borvidéken és kulturális túrán. Nem a legolcsóbb ország – gondoljunk csak a benzinre, meg hogy egyébként is válság van (főleg itthon, vagyis elsősorban a mi pénztárcánk állapota válságos, persze tudom-tudom, már akié) –, de a déli tartományokban, hidd el, igazán viselhető árakkal találkozol, ha okosan tervezel.
Másodszor pedig – de legalább olyan hangsúlyosan –, mindenképp látni szerettem volna az utazási ajánlókban bemutatott csoda szép strandokat a csizma sarkánál. Muszáj volt megvizsgálnom, hogy egy-egy partszakasz tényleg afféle európai Maldív-e. Hm! Most jut eszembe, hogy ehhez először a Maldív-szigetekre kellett volna mennem, ugye? Na, mindegy!
Végül, de nem utolsó sorban Leccéről, a barokk gyöngyszemről regéket hallottam, olvastam, ráadásul Panna főszerkesztőnk is áradozva emlegette.
A Salentói-félszigetet repülővel közelítettük meg, vagyis Bariban szálltunk le, ugyanis Brindisibe – amely közelebb lett volna –, a fapadosok nem indítanak Budapestről járatot. Az egyik legolcsóbb repülőút Bariba visz, és mivel alkalmanként akár napi három gép is indul, így nem nehéz olyat találnod, amelyhez csatlakoztatni tudod a további utazásodat. Akár a tömegközlekedést is – nagyon jó az olasz vasút, ezen a vonalon szinte egymást érik a vonatok. A jegyedet online is meg tudod vásárolni, aztán az állomáson érvényesíted az utazás megkezdése előtt, így még aggódnod sem kell, hogy eléred-e azt a járatot, amit kinéztél, mert akár egy óra múlva is indulhatsz a 160 km-re lévő városkába. A reptérről egyébként 30 percenként induló vonattal tudsz bejutni Bari központi vasútállomására, ahol felszállhatsz a Leccébe tartó szerelvényre.
Mi most az autóbérlés mellett döntöttünk, mert erre mindenképp sor került volna a négy nap alatt, ugyanis minél több helyre szerettünk volna eljutni, és mint mondtam, az eldugott partokat sem akartuk kihagyni. Ennél a pontnál azonban érdemes kicsit megállnunk egy fontos figyelmeztetés miatt: ne dőlj be semmilyen weboldalnak, ami azzal hiteget, hogy elegendő a sima bankkártya (azaz a debitkártya), és majd kötsz az autóra plusz biztosítást! Mindenképp jobban jársz, ha intézel magadnak creditkártyát. Gyakorlati tanácsként még annyi, hogy mi egy apartmant foglaltunk le az óvároshoz közel, hogy az andalgásaink kellemes hosszúságúak legyenek – magyarán ne kopjon el a lábunk. Így is lett! Emlékszel erre a reklámra? Na, mi nem ezen az oldalon foglaltunk, hanem maradtunk a jó öreg B-betűsnél.
Ennyit a technikai tudnivalókról, azaz arról, mi hogyan csináltuk. Nyilván vannak nálunk tapasztaltabb utazók is, úgyhogy számtalan tanácsot olvashatsz és kaphatsz még az utazásod előtt.
De most jöjjenek az igazán lényeges tapasztalatok, maguk az élmények!
Azzal az ámulattal kezdem, amit a város láttán éreztem. Lecce élhető méretű, ám mégis nagyobbacska barokk város a maga kis sikátoraival, ahol mindenütt ott a leccei homokkő – utcán, kerítésen, székesegyházon, régi és modern épületen, gazdagon és díszesen faragva, vagy épp modern, letisztult, egyszerű burkolatként a maga sárgás árnyalatával bearanyozva az amúgy is tiszta, napfényes város épületeit. Az utcákon sétálva – jajj, persze, majd elfelejtettem, hogy szigorúan csak andalogva – azonnal szembetűnt: bizony ez a rengeteg ember itt nem látogató. Ők itt élnek a városban vagy legalábbis az országban. Családok, társaságok, öregek, fiatalok – ahogy a filmekben látod: elegánsan, de legalábbis csinosan felöltözve, élénk taglejtéssel kísérve, miközben kissé hangosan beszélgetnek, nevetnek, esznek, isznak, telefonálnak.
Tudom, tudom, Olaszországban vagyunk, de az északi részekhez képest itt kevesebb a napernyős, táblás, headsetes turistacsoport és az edzőcipős, kényelmes ruházatú, idősebb, kultúravadász látogató. Itt, kérem, az élet élvezete van fókuszban! Ja, és egyáltalán nincs kosz: fényesen tiszta minden. Pedig elnézném nekik, és nem lepődnék meg rajta, mert jártam már Cataniában, ahol nem így volt.
A másik meghatározó élményem, hogy nem igazán beszélnek angolul a városban. Sőt, más idegen nyelven sem. Ennek ellenére szót értünk velük, és bárkihez odafordulunk, az első szégyenlős hárítás után (persze a nyelvtudás hiánya miatt), meglepő segítőkészséggel és nyitottsággal találkozunk – legyen az a szállásadó, a pék, a pincér vagy a kutyáját sétáltató decens, idős hölgy.
Te is észrevetted, hogy jelen időre váltottam? Mintha még mindig ott lennék. Nézegetem a képeket, hogy felidézzem magamban, és máris érzem a számban a leccese kávé ízét, amit Panna ajánlott, ahogy a minden nap kötelezően elfogyasztott citromos, vaníliás, kókuszos pasticciotto aromáját is. Mennyei volt!
És a tarallik, a kis sós kekszecskék – olívások, szárított paradicsomosak! Aztán ott vannak a szendvicsek, amiket a jellegzetes pucciákból készítenek – kicsi, lapos kenyérkék ezek sonkával, mozzarellával vagy valami tengeri herkentyűvel töltve.
Ez a város önmagában megtöltötte volna a négy napunkat, de mi mindenféleképpen el akartunk látogatni a régió turisztikai központjának számító Gallipoliba, meg akartuk nézni Otrantót, a ma már inkább falu méretű, hajdani kikötővárost és persze a híres strandokat is.
Gallipoli úgy, ahogy van csodálatos! Mintegy harmada a 90 ezres Leccének, és kifejezetten a turizmus a műfaja. Itt is jobbára belföldi utazókkal róttuk együtt az utcákat, és napoztunk a tengerparton – bár kissé hűvös volt.
Otranto is egy élmény – még Albániát is látod onnan, ha tiszta az idő. A szép part és a strand alig akarta megmutatni magát, mert a felhők kissé megsokasodtak, így elég nehezünkre esett a parkolótól való 4 km-es séta. A fájó lábainkért viszont kárpótolt minket a vadregényes ösvény, amin átvergődve elértük a homokos tengerpartot: ez aztán ott van!
Épp időben érkeztünk vissza Leccébe, mert a felhők elvonultak, és a lenyugvó nap fényében pont jól esett egy üde Aperol spritz a Santa Croce bazilika harangjátékától kísérve.
Órákig sorolhatnám még a jóleső, simogató emlékeket a sagne ‘ncannulatéről, azaz a parmezános-paradicsomos csavart házi tésztáról – a nevét gugliznom kellett ám! – és a karamellás panna cottáról, de nem akarlak untatni téged, kedves Olvasó, hogy a további aperolokról, proseccókról már szó se essék!
Szóval, ha teheted, és egy vidám, tartalmas, ízletes kalandra vágysz – továbbá nem akarod lenullázni a számládat sem –, mindenképp tervezz egy kellemes andalgást Leccében, akár tavasszal vagy ősszel is, amikor a nap kíméletesebb hozzád. Hidd el, nagyon megéri!
