Előre kell bocsátanom, már akkor kértem, hogy ajánlót írhassak a társas magányról szóló podcastadáshoz, amikor még kizárólag csak a címét ismertem. Mert azt gondoltam, mint már annyiszor, hogy tudom, miről fog szólni. Ugye ismered ezt a fajta hozzáállást? El sem kezdődött a főcímzene, végig sem ment a stáblista, még semmi nem történt, de már tudod, hogy a film vígjáték, avagy dráma, azt meg pláne, hogy jó lesz-e vagy rossz – naná, azt aztán igen! Természetesen én is tudtam (itt jól teszed, ha kihallod a gúnyos felhangot), sőt azt is, nem fog újat mondani nekem a szakember, Udvari Judit pszichológus, séma- és párterapeuta. De tévedtem. Horváthné Csortán Kriszta ajánlója a Női Lét-podcasthez.
Szóval, az elején még meg voltam győződve arról, tudom, mit értünk társas magány alatt, mert volt egy példasztorim erről – és most is van egy, csak azt másik témánál fogom felhozni. A röpke történetet valamikor régen hallottam egy decens párról, akiket jól ismertek és elismertek a környezetükben – mindenki tudta, kik ők: egy régi, stabil kapcsolatban élő pár módos körülmények között, konzervatív (erősen férfiközpontú) modellt képviselve, és már erősen idősödve. Egy reggel a lányuk nyitott ajtót rájuk, és üdvözölte a pihe-puha köntösébe, bojtos papucskájába bújt mamát, majd a papa után érdeklődve követte édesanyja ujját, amely a mosdó felé mutatott: édesapja a WC tartálya mögé szorulva feküdt bicskába hajolva, halkan nyögdécselve. Valószínűleg már hajnal óta így lehetett – leesett a dereka, nem tudott megmozdulni. Lányuk elképedt kérdésére, miszerint: „Miért nem segítettél neki, anya?! – habozás nélkül jött a válasz: „Hogyne! Még az hiányozna, hogy az én derekam is leessen!”
Hogy jön ide ez a történet? Hogy egyértelmű legyek, el kell mondjam, valahogy így képzeltem, ilyen lehet valakivel, mégis egyedül élni – egy házszám alatt, de magányosan. Csakhogy nem ez a társas magány! Ez már valami egészen más – ez maga a közöny. Szóval, előre okoskodtam, és óriásit tévedtem!
Így hát teljesen világos már, hogy igenis tudott újat mondani a témában nekem a szakember. Ráadásul úgy sorolta egymás után az információkat, hogy sok-sok – sajnos általam is ismert – momentumot tett egymás mellé, miközben kicsit más lámpával világította meg, más irányból láttatta őket, így máris új összefüggések mutatkoztak meg közöttük. A végére új értelmezést kapott számomra a korábbi kifejezés – kvázi definiálódott. És míg a fent említett történet meghallgatása után azt mondtam: Lőjetek le, mielőtt ilyen leszek! –, most sajnos, mint kiderült, nekem is hajlamom van az igazi társas magányra.
Nézzük, mire is gondolok! Az adás megnézéséig én is a páromat hibáztattam, ha magányosnak éreztem magam a kapcsolatunkban, mondván nem veszi észre, mire van szükségem; ennyi idő után, már igazán tudhatná, mit kellene tennie ebben a helyzetben; ismernie kéne, hogy mire vágyom, mi tenne jót nekem; miért nem foglalkozik velem többet; miért nem figyelmesebb velem, de nem így, hanem amúgy, és a többi, és a többi. Persze volt azért ezzel kapcsolatban néhány önmarcangoló gondolatom, de nem ismertem fel, mennyire egyenes út vezet – már megint – a gyermekkori érzéseim felé. És hát a tépelődés sem megértés, és pláne nem gyógyítás – azaz nem vezetett semmire. Udvari Juditot hallgatva azonban néhány mozaik megnyugtatóan a helyére került bennem. Értem ez alatt azt, hogy jól tettem, amikor magamon, a magam megértésén kezdtem el dolgozni, ahelyett hogy a társam felé irányítottam volna a vádjaim.
Nagyon ismerős, de egyben meglepő volt az a leírás is, ahogy a társas magány testi érzeteiről beszélt a terapeuta. A magány szorító érzése. Fojtogató egyedüllét. Kő a szíven. Ugye, milyen kifejező a magyar nyelv? Sorolhatnám még azokat a kifejezéseket, amelyek plasztikusan írják le a kínzó, ezek szerint másoknál is a ránehezedéshez, lehúzáshoz hasonlító, bénító fizikai tüneteket. Gondolom, van saját élményed a megszólalás képtelenségéről, a lefagyásról és az oda nem illés érzéséről, ha megszólított a legújabb Női Lét-podcast címe. Igaz?
Azt kell, hogy mondjam, egyre jobban érdekel a sématerápia. Tényleg lehet valami a sejtszinten őrzött, érzelmi élményekre adott berögzült reakcióinkban – a kapásból, csípőből adott válaszokban, amik nem mindig megfelelőek, és sokszor bántják a szeretteinket. Ja, és persze nekünk sem jók. Gondolj csak bele például, kinek jó, ha megkukulsz egy helyzetben, és magad sem tudod (a környezeted meg pláne nem!), mi a bénultságod oka. Hogyan tudnád feloldani ezt?
Udvari Judit derűje először megtévesztett, mert kicsit távol tartott a mondanivalójától, az átadni kívánt üzenettől. De annyira örülök, hogy ez a távolság megszűnt, és párhuzamosan az ő egyre fokozódó lelkesedésével én is egyre jobban bevonódtam a beszélgetésbe. Nagyon sok rejtve maradt kérdésemre (is) választ kaptam tőle, ráadásul olyan egyszerűeket és jól értelmezhetőeket, amiket használni is tudok. Köszönöm.
Nézd meg az adást, hátha Te is így leszel vele!
