Ígértem az előző, Leccéről és az andalgásról szóló írásomban, hogy megosztok még veled néhány élményt erről a kalandomról, illetve arról is ejtek pár szót, miért volt számomra érdekes párkapcsolati szemszögből. Horváthné Csortán Kriszta írása.
Ehhez néhány alapvető tényt nem árt leszögeznem. Fontos tudnod, honnan indulunk ki, mi az alaphelyzet. Szóval adott egy, hogy is mondjam, a középkorúnál egy leheletnyi pöppenettel idősebb pár, akik emberemlékezet óta házasok, és akik felnőtt gyermeke bár önálló életet él, de mind ez idáig szinte minden utazáson részt vett a szüleivel a közös érdeklődés, valamint a szeretetteljes kapcsolódás, kötődés okán – legalábbis a távolabbi célpontokra tartó utakon. A többi kirándulásuk barátok társaságában esett meg, ám az idén újra abszolút prioritás lett számukra – és mint utóbb kiderült, nagyon-nagyon kockázatos cél is – a kettesben történő külföldre látogatás.
De ne szaladjunk előre, inkább győzzük kivárni a sejtelmesen fenyegető, netán biztató eseményeket és végkifejletet! Ugyanis, nem tudhatjuk, mi van esetükben azzal a bizonyos pohárral: üresedik vagy éppen telik? Még egy fontos tény, ami közben nyilván világos lett a számodra, kedves, éles elméjű olvasóm, hogy ezek bizony mi vagyunk: a férjem, Robi és én. Mármint ez a pár. Izé, az idősödő. (Ide elég lesz egy darab pontocska a mondatom végére, nehogy túlgondold a dolgot.)
Mint írtam tehát, elutaztunk egy röpke kikapcsolódásra, Leccébe. Na, de ezt meg is kellett ám szervezni! Már itt hiányzott a dinamikából a kontrollként, szűrőként és ütközőként (is) funkcionáló harmadik: a gyermekünk. Így hát egyedül kellett megbirkóznunk, közben újra és újra egymásnak feszülnünk a szállásfoglalás, autóbérlés részleteivel. Ebben az egyik nem éppen mellékes szempont a lowbudget volt: azaz csak kicsit szerettük volna kinyitni a pénztárcánkat. Egészen pontosan, résnyire. Egyszerűen kellett az érzéshez, hogy könnyebben megengedjük ezt az utat magunknak. Persze kellően rácsavarodva a témára, pont annyira vált nehézzé olcsóbb megoldásokat találnunk, mint amennyivel egyre kényszeresebben kerestük azokat, és végül épp emiatt a kényszeresség miatt lettek drágábbak. Ugye, érted, mire gondolok?
Végül azonban minden készen állt, úgyhogy elindultunk. A küszöb átlépése előtt azért még megkérdeztem az autóbérlést technikailag intéző másik felemtől, hogy megvan-e minden részlet, információ és visszaigazolás. Hát persze! – hangzott a válasz.
Megvoltak a szokásos körök a reptér felé, aztán minden ment olajozottan a becsekkolásnál, a felszállásnál, és még a landolásnál is. Már épp kezdtem gyanútlanul lelazulni.
Aztán Bari termináljában picit már besűrűsödött a levegő körülöttünk, amikor kiderült, fogalmunk sincs, az autóbérlő cég embere hogyan fog ránk találni vagy mi rá. Persze a telefon is simán lepattant a hálózatról. Vagy rá sem kapcsolódott? Ne kérdezd miért, de velünk ez mindig – mondom, mindig! – megtörténik, csak eddig a harmadik útitárs ilyen helyzetben kisegített minket. Most viszont ec-pec, csak ketten voltunk. Upszi! Na, ekkor jelentkezett az első jelentősebb hőhullám, amely régi ismerősként öntötte el a fejemet. De a végén megoldódott a dolog: megtaláltuk, elintéztük. Akkor még csak halkan csikorgott a mosolyunk.
Amikor végeztünk az adminisztrációval, az alacsony, karakteres arcú és fiatal, igen határozott, olasz bella laza eleganciával egy autóhoz vezetett minket a parkolóban, majd egy szempillantás alatt is eltűnt. Egy hibrid Fiat Panda várt ránk, 1.1-es motorral. Mond ez neked valamit? Nekem se sokat, egészen, amíg el nem indultunk vele. Aztán a gyorsforgalmi úton elkezdtük neki nyomni. Nyomtuk. Nyomtuk.
– Nyomjad már!
– Nyomom, nem érted?!
– Akkor miért nem megy?
– Nem tudom. Talán valami baja van.
– Mi a fene? Tényleg nem megy.
– Kérdezd meg valakitől! Lehet, hogy mégis valami baja van.
– Az nem lehet, hiszen vadonatúj autó!
Nem ragozom tovább. Megkérdeztük telefonon a dolgot egy itthoni, hozzáértő barátunktól – mint kiderült, nincs baja az autónak. Ez ennyi. Ennyit tud.
Semmi baj, szép az idő, ráérünk, minden rendben – Lecce, jövünk!
A szállást szépen elfoglaltuk – talán túl szépen is. Kissé ugyan türelmetlenül vártam a kedélyes diskurzus végét, melyet férjem Francescával, a szállásadóval folytatott, bár lenyűgözött, hogy egyik sem érti, miről beszél a másik, mégis szemmel látható volt az összhang közöttük. Az angoltudás minimumával sem rendelkező hölgy nem hátrált meg a kérdésözöntől, és végül már mindenfélét lerajzolt, de Robi sem adta fel. És láss csodát! Három szuper éttermet és büfét, illetve két, szintén extra kisboltot, valamint pékséget ajánlott, amiért utólag is, hála. Szóval, fejjel előre vetettük bele magunkat az olasz életérzésbe az autófiaskó után.
Hogy magamról is ejtsek pár szót, szeretem megtervezni a dolgokat. Pontról pontra. Módszeresen. Na, jó, kicsit túlgondolva, és sokszor lassan végrehajtva. Lehet, hogy nem vagyok elég impulzív? Így esett, hogy pillantásomat a telefon útvonaltervezőjére szögezve, igyekeztem útnak indítani párosunkat egy-egy gondosan eltervezett túrácskára, folyvást keresve északot meg delet. Ja, meg keletet és talán nyugatot is, rá sem hederítve arra a tényre, hogy életem párja mindig is kitűnően tájékozódott. Mit nekem a tapasztalat, majd én tudom! (Atyagatya, ezt ő szokta mondani!) Be kell valljam, ha közben nem avatkozik bele, én még mindig keresném az irányt rögeszmésen körözve a Santa Croce felé. Ha őt kérdeznétek az esetről, kapásból elújságolná, hogy a Zara üzletét persze azonnal megtaláltam. De szigorúan csak a nemzetközi kínálat összehasonlítása céljából! – tenném hozzá.
Na, tehát! Volt egy rakás nézetkülönbség, sértődés, orrfelhúzás, feltételezés, okoskodás és újratervezés a sok-sok idő után kettesben eltöltött úton. De miről is mesélnék én itthon, ha a másik felem nem bonyolódott volna újra és újra beszélgetésbe még a leglehetetlenebb szituációkban is? Ha nem faggatja ki a helyi péket, akitől aztán ajándékba tarallit kaptunk (ugye, nem kell mondanom, hogy Alessandro sem értette túl jól az angolt?), ha nem telefonál oda az autentikus, picike étterembe helyet foglalni – ugyancsak a nemzetközi zanzanyelvet használva, mert különben az orrunkra csapták volna az ajtót „Full!” felkiáltással? Másnap aztán házi főztöt fogyasztva, az asztalunknál ülve néztük az ajtócsapkodást, amikor a rendkívül zöldfülű párok bebocsájtásért esedeztek – híztunk a büszkeségtől! És az isteni panna cottától is.
Megállapítottuk, hogy ezt bizony gyakorolnunk kell! Újra bele kell jönnünk, hogy mindketten a saját tehetségünket használjuk, és engedjük el a kormányrudat, amikor a másik terepére tévedünk. Hogy hagyjuk érvényesülni egymást abban, amiben jók vagyunk, úgy, hogy közben mindketten jól érezzük magunkat.
A napsütötte Lecce pedig kiváló terep volt a gyakorlásra. Azóta is mosolyra húzódik a szám, ha visszagondolok az apró kis nüanszokra… Ajánlom tehát nektek is a kalandozást, ha újrakezdő pár vagy akár frissen nekibuzdulók vagytok – ugorjatok fejest együtt az olasz dolce vitába, egy percet sem gondolkodva. Ígérem, nem bánjátok meg!
