Hát megküzdöttem érted, de megérte! Sok más utamhoz hasonlóan, ugyanis ez is kalandosra sikerült…
Még alig ülepedtek le bennem az otthon töltött nyaralás emlékei, ízei és illatai, máris indulnom kell vissza második otthonomba, Angliába. Ugyan idefelé is levezettem közel kétezer kilométert kisebb pihenőkkel, de a visszaút már egy kicsit döcögősebben indul. Bár alapos tervezgetés után már reggel 5 órakor elindulok, így is hosszú út áll még előttem. Még egy gyors Covid tesztelés a határ előtt… Pechemre a parkoló zárva, hisz hajnalok hajnalán csak a kakasok vannak ébren, így jöhet egy kis tilosban parkolás, majd fél szemmel vissza-visszanézek, nehogy elvontassák az autómat. Persze korán van még ahhoz, de akkor is! Oké, teszt megvolt, prüszkölve szaladok az autóhoz – irány előre!


Mire a határhoz érek, már meg is jön a mobilomra a teszt eredménye: szerencsére negatív. Ausztrián viszonylag gyorsan átérek, a határ mintha nem is létezne, szabad az út. Az Alpok látványa csak egy villanásnak tűnik a 17 órás útból. Németországon át vezet a leghosszabb szakasz, és hiába lehet az autópályán „korlátlan” sebességgel hasítani, az állandó lezárások, elterelések és útépítések miatt, sokszor csak döcög a forgalom. Ennyit a pontos időbeosztáson alapuló útitervemről… Ráadásul az eső is végeláthatatlanul szakad, néhol szó szerint az orromig sem látok. Így haladok szépen lassan ebben az ítéletidőben, és persze idegeskedem. Legalább a kutya jól viseli az utazást – szinte végig alszik. A pár perces pihenőkben viszont vidáman nyújtózkodik, fut a labdája után, aztán hopp, vissza a hátsó ülésre, és újra elnyomja az álom. Én is szívesen aludnék egyet, de még nem lehet. A szállodába ugyanis este 10-ig lehet csak becsekkolni, és a makacs GPS szerint ez biztos, hogy lehetetlen. Én mégis igyekszem bebizonyítani az ellenkezőjét. Biztos ami biztos, rövid telefonos könyörgés a szálloda vezetőjének, aki azonban nem enged a huszonegyből. Sajnálkozik ugyan, de hajthatatlannak tűnik. Hát őt egyáltalán nem érdekli, hogy alig aludtam, hogy 4-kor keltem, hogy szakad az eső és villámlik, hogy az édesanyám és egy kutya is itt van velem, és hogy ezt az utat szántam az egész nyaram megkoronázásának?! Nem, nem érdekli. És akkor most azzal jön nekem, hogy „Hölgyem, itt 10-ig fogadjuk a vendégeket, később sajnos nem áll módunkban.” Azzal köszön el, hogy hívjam később, ha már pontosan tudom, mikor érkezem. Na persze – gondolom magamban –, csak le akar rázni, ha újra hívom, fel se fogja venni a telefont. Idegeskedem, közben már egy másik kutyabarát szállás után kutatok, agyalok, gondolkodom, mit is csinálhatnék… Egyelőre az lesz a legjobb, ha az útra figyelek, vezetek és nem izgulok. Ezzel nyugtatom magam és a mellettem el-elbóbiskoló édesanyámat.

Közben a szememből az összes álom kimegy, az eső is észrevétlenül eláll, és már Hollandiában vagyok. Újrahívom a hotelt, ezúttal én is türelmesebb vagyok, és végre a szállásadóm is enged. Az utolsó ultimátum: az étterem este 11-ig nyitva van, ha elcsípem a személyzetet még beengednek. Kétségbeesésemben még pénzt is ajánlok, de erre már nem is reagál. Elbizonytalanodom. Halvány ugyan a reménysugár, de néha ennyi is elég a sikerhez.


Már Belgiumban vagyunk, 10:55-kor Brugge óvárosának zegzugos, macskaköves utcáin kanyargunk a sötétben. A GPS makacsul ismételgeti, hogy megérkeztem az úti célomhoz, de még mindig fogalmam sincs, hol a szálloda. Vészvillogó be. Gyorsan otthagyok csapot-papot, kiugrok a járó motorú autóból, és bekopogok egy halbolt ajtaján. Újabb szerencse: a tulaj még bent van. Nyilván látja az arcomon a kétségbeesés minden jelét, pedig én nem is játszom rá, hiszem tényleg halál komolyan veszem az utolsó határidő esélyét. A boltos komótosan ballag az ajtóhoz, látom az arcán, arra készül, hogy megmondja, már zárva vannak. De mielőtt szóhoz jutna már hadarom is, hogy mit akarok, melyik hotelt keresem. Érezhetően kellett neki pár másodperc, hogy felfogja miről beszélek a gyenge flamandos kiejtésemmel – mármint, ami a szálló nevét illeti. De már mutogat is, hogy a következő sarkon lesz az, amit keresek. Már vissza se nézek, csak futtában odakiáltok egy “fenkjú-merszíbokú” egyveleget…

Egy icipici téren találom magam, itt-ott pislákoló fények, de a szálláshely sehol. Már épp meg akarok fordulni, amikor valami visszahúz, és egy napernyő mögött meglátom a hotel cégért. Az ajtó nyitva – ez jó jel. Beszaladok, csak akkor nézek végig magamon, amikor belépek a puccos hotel lobbijába, és meglátom magam egy ódon tükörben. Pont úgy nézek ki, mint aki reggel 5 óta úton van… Először enervált hangon hellozok, aztán összeszedem magam, és erőteljesebben kiáltok egyet. Kisvártatva érkezik a válasz: „Áhhá, megjött az extra borravalóm!” – kiáltja valaki viccesen. Egy alacsony, őszes halántékú, szimpatikus férfi lép elém vasalt ingben és kötényben. Kérdés nélkül a kezembe nyom egy hatalmas kulcsot, egy prospektust, leül a recepciós pult mögé, és elkezdi hadarni az ajánlott tudnivalókat. Amikor befejezi, csak annyit kérdezek, hogy vele beszéltem-e telefonon. Helyeslően bólogat. Látom, hogy fáradt, és egyetlen vágya, hogy végre hazamenjen, és vége legyen az enyémhez hasonlóan hosszú napjának. Azért a jólneveltségem azt diktálja, hogy még előtte elnézést kérjek tőle, és köszönetet mondjak a segítségéért. Minden mozdulatát és mondatát átjárja a profizmus és az udvariasság. Még így este 11-kor is, amikor én izzadtan, zsíros hajjal, az út „porától” meggyötörve állok vele szemben. Azt érzem, hogy még ebben az állapotomban is teljes értékű vendég vagyok a számára – jó helyre jöttem, nyugtázom.

Óriási megkönnyebbülést érezve, nyugodtan battyogok vissza a kocsihoz, és keresek egy parkolóhelyet. Egy gyors zuhany, vacsora a kutyának. Végre nem kell ülni és vezetni! Máris új erőre kapok. Néhány évvel ezelőtt már jártam itt. Akkor zord, téli hideg volt, most viszont langyos, nyári este van, hát nem hagyhatom ki az éjszakai Brugge-t. Elvarázsol ennek a mesés helynek a szépsége. Enyém az egész város! Nem érzem a fáradtságot, csak megyek előre, visz a lábam, és alig tudok betelni a látvánnyal. A kanális vizében tükröződnek az esti fények, néhány turista kószál az utcákon. A bulinegyedben még akad pár fiatal, aki az éjszaka mámorától fűtve táncol, nevet, cigarettázik. Egy bátrabb jelentkező még a kutyámat is örökbe fogadná, de kedvesen elutasítom az ajánlatát. Na, de maradjon másnapra is látnivaló. Mire ágyba kerülök, már bőven holnap van, de szerencsére jól kipihenem magam ez alatt a rövid idő alatt is.


Harangszó ébreszt, és a tudat, hogy még egy egész napom van a város rejtett kincseit felfedezni. A reggeli nem csak kiadós, de fantasztikus kilátással is szolgál: a csillogó víz, a békésen úszkáló hattyúk, és megannyi varázslatos épület látványával. Pazar! Akkor irány a city! Egy napom van, mit is nézzek meg?! A lehetőségek az eb miatt kissé korlátozottak, de nem bánom. Ekkor veszem csak észre, hogy a teret, ahol a szállásunk is található, „Kis Velencének” keresztelték. És valóban: minden irányban kanyarog a kanális, így az a legésszerűbb, ha mi is csónakba szállunk. A régi kőhidak alatt nyakunkat be-behúzva hallgatjuk hajóskapitányunk anekdotáit Brugge történelméről.


A hosszas ülés után megint jól esik a séta, így megindulunk toronyiránt, a főtérre. Itt található a Harangtorony, ahova 366 lépcső vezet fel. Brugge, Belgium legtökéletesebb állapotában megőrzött középkori városa. Nem is lehet betelni a színes utcák látványával. Ebben a melegben pedig egy hideg belga sör mellett ücsörögve a legjobb a nyüzsgő, kerékpározó, vagy épp lovaskocsin utazó emberforgatagot figyelni. A tarka tömegből egy kis nyugalomra vágyva megyek tovább az orrom után, ahogy szoktam. Így akadok rá egy zöld oázisra a város szívében, az Astridparkra. Hatalmas fái árnyékában, a fűben heveredek le, ahonnan megint csak figyelem az embereket: a másnapos partiarcokat, a csencselőket, gyereket, fiatalt és öreget. Néhányukkal szóba is elegyedek. Igazán barátságosak, olykor még a közös nyelv hiánya sem lehet akadály. Persze nagyban megkönnyíti az ismerkedést négylábú barátom jelenléte, mert sokszor az első mosoly inkább neki szól, innen pedig már könnyű eljutni egy kis beszélgetésig. Mikor már úgy érzem, hogy elég a henyélésből, körbejárom a parkot, és egy Szent Magdaléna nevű templomhoz érek. Bizton állíthatom, hogy ennél különlegesebb élményben szent helyen, még nem volt részem. Először csak bátortalanul állok a bejáratnál, hisz mennyi esély van rá, hogy a kutyával együtt bemehetek?! Akkor veszem csak észre, hogy egy farmer dzsekis – rockénekesnek inkább, mintsem papnak kinéző – férfi integet, hogy menjek be nyugodtan négylábú kedvencemmel. Nem is hezitálok tovább, elvégre Isten háza mindenki előtt nyitva áll…. A laikus szemével is gótikusnak tűnő épület belülről egészen mást mutat, mint amire számítok. Színes üvegablakok, freskók, orgona, oltár – eddig minden olyan, ahogy az egy templomban megszokott. De valami mégis más… Hiányoznak a padok! Hosszú köteleken egy óriási farönk csüng alá. Hinta egy templom közepén?! Mégpedig egy nem is akármilyen hinta. Naná, hogy kipróbálom. Ha lelkileg nem is, de fizikailag mindenképp közelebb kerültem a jó Istenhez, mert a templomőr olyan magasra lök, hogy a beltér egyik végétől a másikig szállok, miközben csak arra tudok gondolni, hogy éppen egy templomban hintázok – ez valószínűleg nem fog velem többet megtörténni. Mennyei élmény volt! Olyan magasztos hangulatba kerülök, hogy nyomban gyertyát is gyújtok – hálás vagyok, hogy eljutottam ide (újra).


Még egyszer végigballagok a már ismerős utcákon, az ablakaikkal rám kacsintó házak előtt, közben arra gondolok, hogy ide még biztosan visszatérek, mert nekem itt még dolgom van.