Bőven a harmincas éveimben járok, úgyhogy az idő már az én arcomon is nyomot hagyott. Ez sokáig nem zavart, mert természetes dolognak tartom a változást – ráadásul mindig azzal nyugtattam magam, hogy a szarkalábaim a sok nevetéstől vannak. A nevetés meg jó dolog, nem?

De azért volt időm alaposan tanulmányozni a felmenőim mimikáját, amelyből pontosan lehet sejteni, hogy nekem is hasonló barázdák jelennek majd meg az orcámon, mint édes szülémnek. Igen ám, csak idővel egyre többen gyűltek össze ezek a „szarkák” az ábrázatomon, úgyhogy most már hiába is nyugtatom magam a nevetős dologgal. Azért mégis csak zavar, hogy ilyen sokan lettek – ráadásul ilyen hirtelen!

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy soha nem foglalkoztam a bőröm ápolásával, pedig valószínűleg nem lenne ekkora „tömeg” az arcomon, ha elővigyázatosabb vagyok. Na, de ezen már kár keseregnem. Ugyan kaptam néhány aggodalmas megjegyzést a barátnőimtől, amikor ők már réges-régen hidratáltak és kozmetikushoz jártak, hogy jobb lenne, ha én is így tennék. De valahogy mindig csak legyintettem, mert voltak fontosabb dolgok is az életemben. Mostanáig!


Főszerkesztőnk, Panna ajánlotta, hogy próbáljam ki az arcjógát, hisz nem titok, nagy jógarajongó vagyok – persze sokszor ez is időszakos nálam, de azért már 8-9 éve jelen van az életemben ez a mozgásforma. Próbáltam már a hathajógát, a Bikram-jógát, a technojógát és a nevetőjógát is, meg ki tudja, még mi mindent. Így történt, hogy az arcjógára sem mondtam nemet – pláne a fent említett tények okán. Ártani nem árthat, sőt – gondoltam!

Aztán két hete elkezdtem Bulgakova Anfisa arcjógagyakorlatait csinálni. Már most annyi meg annyi lehetőséget látok benne! Anfisa olyan sokféle tanácsot ad, miközben rengeteg gyakorlatot bemutat, a végére mégis minden összefügg mindennel.

Először megnézem, hogy egy-egy videó az arc mely területére vagy környékére fókuszál, illetve hány perces, és nekem éppen mennyi időm van aznap. Reggel szoktam gyakorolni, és meg kell mondjam, hogy a változás nemcsak látható, de érezhető az arcomon – még úgy is, hogy nem minden nap tudok elköteleződni a gyakorlás mellett, mert gyakran közbejön valami.

Szerencsére a hétköznapi, munkás reggeleket egész jól uralom – ilyenkor szánok időt az arctornára, na meg az átszellemülésre. Így aztán a stressznek sincs nyoma bennem – sem a gyakorlás alatt, sem utána. Ráadásul az egész szertartás csakis az egészségemet szolgálja, testi és lelki szinten is. Persze a megfelelő hatás érdekében fontos, sőt kötelező elolvasni Anfisa útmutatóit, hiszen tapasztalat és szakértelem terén nála van minden szükséges tudás.


Számomra az a legjobb az egészben, hogy közben muszáj vagyok bámulni magam a tükörben. Mert amellett, hogy nagyon jókat szórakozom azon, amit látok, ez az egész egyfajta terápia is nekem. Mióta rendszeresen és úgy igazán nézem magam – a szemem, az orrom, a szám, az állam, a fülem és a mozdulataim –, egészen megszerettem azt, aki visszaköszön rám. Már nemcsak utálatos ráncokat látok magamon, hanem felfedezem a szépet, az újat és a jót is, mert igenis ilyenek is vannak rajtam.

Nagyon kellett ez már nekem! Olyan sok helyről ömlik ugyanis felém és úgy általában felénk, nők felé a tökéletes és örök fiatalságra való törekvés eszméje, hogy már megdöbbentő, sőt ijesztő, mennyire áthatja a mindennapjainkat. Igyekszem nem ítélkezni, mert hazudnék, ha azt mondanám, az én agyamon sem suhant még át egy kis „szurka-piszka” lehetősége. Nagyon is eljátszottam a gondolattal, de valahogy nem visz rá a lélek. Mert ahogy öregszem (jaj, mennyire nem szeretem ezt a szót!), annál inkább visszaköszönnek az arcomon nagymamám, nagypapám és apám vonásai. Ez vagyok én, és ezt nem is szeretném nyomtalanul eltüntetni.

Lehet, hogy ma csinálok is néhány képet magamról, hogy aztán majd hónapok múlva legyen bizonyíték arra, hogy a barázdáim ugyan halványultak, de a vonásaim megmaradtak. Az arcjógát, arctornát pedig igyekszem rendszerré tenni az életemben – mert egyszerűen jól esik.