Annak ellenére, hogy egész életemben rajongtam a képzőművészetért, és mindig arról fantáziáltam, hogy a későbbiekben ezen a területen fogok elhelyezkedni, mégis csupán 38 évesen kezdtem el igazán alkotni. Főként arcokat, érzéseket, emberi alakokat próbálok festeni, egy-egy hangulatot megjeleníteni, melyek hatással vannak rám. Nem szándékosan kerülöm a vidám témákat, de úgy gondolom a melankólia, a borús hangulat a fájdalom is életünk részei, amelyeket igen nagy kihívás vászonra vinni. Szóval fontos, a hangulataim tükröződése, az engem és mindannyiunkat körülvevő érzések bemutatása, illetve fontos még, hogy láttassam beállítódásomat az emberek felé. Alakjaimon néha feltűnik a nemek összemosódása, ezzel is hirdetve az emberi lényegünket, a nemek megkülönböztetésének fölöslegességét, a belátás tényét, azaz, hogy férfi vagy nő az illető, tulajdonképpen nem számít.
Olajjal szeretek festeni, mert lassan szárad, van idő gondolkodni, alakítgatni és precízen kidolgozni a kicsiny kis részleteket, például egy félelmet tükröző szempárt, vagy akár egy mélyen vonuló gondolkodó ráncot.
Gabival (Gerencsér-Szegezdi Gabriella) már egy éve elkezdtünk ötletelgetni arról, hogy létrehozzunk valami közöset. Az alap az volt, hogy ő ír, én pedig festek. A kalocsai kiállításon ezt valósítottuk meg. Ahogy elküldtem a képeimet, Gabi máris ráhangolódott és jöttek az impressziói haiku versek formájában. Annyira gyorsan történt az egész. A sorok tökéletesen tükrözik képeim mondanivalóját. Ezzel a megjelenítéssel több érzékszervre próbálunk egyszerre hatni.

Szerző