Lenyűgözött Erika meghitt, szeretetteljes kapcsolata édesapjával. Órákig hallgattam volna a történeteit, és bíztam benne, hogy egyszer az olvasóinknak is megmutathatjuk, milyen, amikor egy apa következetesen neveli a kislányát és képes a szigorú szabályokat viccesen tálalni. Erika abban a szerencsés helyzetben van, hogy ő tudja, milyen, amikor az apa félistenként állhat mellette, minden bölcs szavát magába szívhatta, együtt vihettek véghez világmegváltó dolgokat, az esti puszi után megoszthatták egymással az élet apró, néha észrevehetetlen örömeit, melyekre ha odafigyelt, beragyogta a napját. A története különleges, megható, hiszen bár elvesztette édesapját, még ma is úgy mesél róla, mintha itt lenne köztünk – valójában itt is van.
– Milyennek láttad az édesapádat gyermekként?
– Ma már biztosan észrevenném a hibáit is, de mivel elég korán elment, a szerencsétlenségben az a szerencse, hogy csupa szép emlékem maradt meg róla. Ő az én vitézem, katonám, a királyom egy személyben. Rettentően hasonlítottunk egymásra, szerintem saját magát látta bennem, tükör voltam neki. Egy eleven kölyök állt vele szemben, egy kicsi „én”, aki pont olyan külsőre, mint ő. A bensőnk eltéréseit pedig elfogadta. Olyannak csodált, amilyen voltam, még akkor is, ha megbotlottam a saját lábamban is. Szerencsés vagyok, mert amikor már én születtem, a fegyveres testülettől nyugdíjba ment és velem volt, amikor csak lehetett. Imádtam barkácsolni vele, nem voltam egy csini szoknyás kislány, éppen ezért olyan dolgokat csináltunk együtt, amit a fiús apukák szoktak. Egyébként rengeteg rosszaságba keveredtem, amiért sosem kaptam túlságosan súlyos büntetést. Teljesen máshogy egyengette az utamat az apukám.
– Mégis hogyan?
– Elmesélek egy történetet, amiből kiderül apukám hozzáállása a dolgokhoz. Egyszer kitaláltam, hogy a garázsüzletekből sok pénzt lehet keresni, ezért szórólapokat gyártottam azzal a felirattal: „Megnyílt a Rózsa ABC”. A lakásunk címét is odaírtam, és a kiskapun belépve nyilakkal jeleztem az irányt a meggyfa alatti babaházam felé, nehogy eltévedjenek a vásárlóim. Csupán két terméket árultam: Turbo rágót és illatosítót. De nem akármilyet! Az udvarunk tele volt rózsával, apukám nagyon szeretett kertészkedni, amit engem nem kötött le, mert erős illata volt és darazsak is hemzsegtek körülöttük, ezért az összeset letépkedtem, poharakba tettem, vízzel felöntöttem és lefóliáztam. Amikor eladtam, kilyukasztottam a tetejét és áradt belőle a finom rózsa illat. Ez volt az én egyedi illatosítóm, amit édesapám kedvenc virágából készítettem. A legnagyobb szidást azért kaptam, mert az ünnepi étkészletből kiloptam a kockacukor csipeszt. Ugyanis koszos kézzel nem illik megfogni más rágóját. (nevet)
– Ezek után se kaptak le a tíz körmödről?
– Érdekes volt a reakció. Édesanyám a boltban vette észre a plakátomat és követte a nyilakat, amik az udvarunkba vezettek. Rettentő mérges volt rám, apukám viszont a sajátos stílusában kezelte a helyzetet. „A csipesz miatt anyád tuti megszid, de ügyes vagy, hogy nem fogtad meg a rágót a koszos kezeddel. A rózsák miatt én vagyok mérges, bár tény, hogy így a darazsak biztosan nem jönnek. A kerítést nem volt túl jó ötletet lefesteni, de majd ha ebédszünetet tartasz, lecsiszoljuk együtt.” A büntetés mindössze annyi volt, hogy le kellett szednem az összes plakátot, de kaptam egy pultot cserébe, hogy a sufni boltom még igényesebb legyen. Ettől volt ő különleges. Mert gyerek maradni!
– Úgy érzem, egy pillanat alatt az ujjad köré tudtad csavarni.
– Ha eszembe jutott egy kósza ötlet, beosontam a garázsba és puhatolóztam, hogy mit szólna hozzá. Persze segített a kivitelezésben. Egyszer egy kerti hintát szerettem volna, de nem akármilyet, kereket, amivel zsinóron lehet csúszni. Addig magyaráztam, míg aztán összebarkácsoltuk a két cseresznyefa közé és az összes gyerek az utcából ott játszott.
– Sose lázadtál ellene?
– Nem is mertem, mert olyan tekintélyt parancsoló volt, hogy féltem ellent mondani. De egyébként nem is nagyon kellett, mert ő, nem idomított, hanem elmagyarázott mindent, így nem ért felkészületlenül semmi. Apukám előhívta magából a gyermeki énjét, és így mindig egy húron pendültünk. Kamaszként egyszer minden bátorságomat összeszedve lázadtam ellene is, de csak tisztelettel beszélve és nem puhatolózva, hanem konkrétan odamondva. Erre ő azt mondta, hogy most az az időszak jön el az életemben, amikor hibákat kell elkövetnem ahhoz, hogy felelősségteljes felnőtt legyek. Csupán 17 éves voltam, amikor elment, mégis rengeteget tanultam tőle.
– A lányoknak általában az édesapjuk az első szerelmük. Nálad is így volt?
– Nálam ez abszolút igaz. Esélye sincs annak, aki nem üti meg az édesapám szintjét.
– Észreveszed magadon, hogy egy-egy szituációban éppúgy viselkedsz, mint ő?
– Milliószor! Annyi vicces történetünk van. Például apukám szerette a csípős ételeket, és mindig túl sokat tett bele, ezért borzasztóan elkezdetett izzadni a homloka, majd ösztönből megvakarta a feje búbját. Azt vettem észre, hogy én is épp így csinálok, ha túl csípőset eszek. (nevet)
– Hogy tudsz róla ilyen boldogan mesélni?
– Vele az egész élet játék volt. Egy játszótér. Sosem siránkozott, pedig sokszor nem volt könnyű helyzetben, nem volt elégedetlen, a legrosszabb dologban is talált valami jót. Nem telt el nap, hogy ne mosolyogtunk volna. Mindig volt a szemében csintalanság, olyan nem volt, hogy a társaság közepén ne ő lett volna. Nem hívta fel a figyelmet magára, egyszerűen olyan kisugárzása volt, hogy a fény rá került.
– Te is épp ilyen pozitív szemléletű vagy!
– Ez így igaz. Amikor nyugdíjba ment, rövid időn belül beteg lett, és szerintem ezért sokkal türelmesebb volt velem, mert tudta, hogy minden egyes napot ajándékba kap az élettől. Nekem is arra hívta fel a figyelmem, hogy ne legyek elégedetlen, hanem minden napban találjam meg azt, amiért érdemes volt aznap felkelni. Imádott énekelni. Nekünk nem esti mesét olvasott, hanem a Zöld erdő mélyén című dalt énekelte el, és előtte elmondtuk, hogy aznap mi volt jó. Ha éppen durcás voltam és azt dünnyögtem, hogy nem volt semmi jó, akkor addig kérdezgetett, amíg találtam valami apró örömöt.
– Azóta is él ez a rituálé?
– Úgy még talán sosem aludtam el, hogy nem gondoltam végig, mi volt jó. Apró dolgokról van szó: egy finom eper íze, a napsugár melege. Ha úgy érzem, hogy az egész világ haragszik rám, eszembe jut, milyen jó érzés volt, amikor lágyan megfújta az arcomat a szél, vagy az eső illata. Ennyi bőven elég ahhoz, hogy kellemes legyen a napom.
– Ha problémád volt, őt hívtad?
– Vagy megérezte, és rám talált.
– Ezt hogy érted?
– Elbújtam a kertben, megkeresett és kérdezte, hogy mi a baj. „Semmi!” „Húha, ez a semmi, elég bonyolultan hangzik.” Vele meg tudtam beszélni bármit, ami a szívemet nyomta. Amikor nagyobb lettem, és hatalmas világkatasztrófákat éltem meg, azt súgta a fülembe: „képzeld, olyan még nem volt, hogy ne keljen fel holnap a nap!”
– Ha ilyen szoros volt köztetek a kötelék, hogyan tudtad elfogadni, hogy már fentről figyel rád?
– Nehéz volt, főleg hogy akkor ment el, amikor én éppen a lázadó korszakomat éltem. A temetésén nem akartam bemenni a siratóházba, viszont egy nagynénim erőltette, azzal magyarázva, hogy ezt így szokás. A sajátos stílusomban válaszoltam: „Ez apukám utolsó bulija, és azért állok kint, mert én vagyok a jegyszedő.” (nevet) Sok-sok évig nem mentem ki a sírhoz, mert képtelen voltam a helyzetet jól kezelni. Beszélgettem vele, mintha ott lenne velem, tanácsot kértem, sokszor hibáztattam, hogy itt hagyott. Viszont az elengedés úgy könnyebb, ha még mindig azt érzem, itt van. Látod, most is róla beszélünk.
– Az apák napja milyen érzéseket kelt benned?
– Nálunk mindennap apák napja van, mert beszélünk róla, nevetünk a felidézett poénjain. Amióta ünnep lett nálunk is, a megemlékezés sosem marad el. Ünnep nélkül is többször ki szoktunk menni a temetőbe, ilyenkor a keresztgyerekeim rajzolnak a papának, feldíszítjük a sírt. Mi ott nem szoktunk sírni – sőt, polgárpukkasztóan hangosan nevetünk a temetőben az édesapám sírja mellett. Rendre eszünkbe jut egy-egy vicces történet, és már nevetünk is együtt anyukámmal, a testvéreimmel. Persze, ha van valami bajom, akkor is van, hogy kimegyek egyedül, mesélek neki és várom a megváltást. De többnyire mi ott jókat derülünk. Persze, csúnya dolog a temetőben kacagni, de miért is kellene sírni?!
– Látod, még most is a középpontban van édesapád.
– Mindig, vannak olyan személyek, akiknek ott a helyük. Így érzem, hogy mindig itt van velem.
 

Fotó: Panna