Késésben vagyok. Lóhalálában rohanok, kezemben a telefonommal, hogy a digitális térkép segítségével gyorsabban odataláljak. Közben azért egy kicsit elmélázva nézek a fényárban úszó térre és templomra… Megmelengeti a szívem a gondolat, hogy mindjárt itt a karácsony, és végre együtt lesz a család.

Aztán megérkezem. Ez a MáSzínház – valóban más, mint azok, amelyekben eddig megfordultam. Tagjai értelmileg fogyatékos és tipikus fejlődésű gyerekek, felnőttek, önkéntes segítők és színházi szakemberek. Előadásaik – ahogy ők fogalmaznak – az emberépítést célozzák. Nemcsak a szórakoztatást és elgondolkodtatást érzik feladatuknak, hanem a személyiségformálást, az egymással való kapcsolódás segítését, valamint a közlés megkönnyítését.


És ez a hely nem csak a nevével sugall másságot. Egy földszinti polgári lakásból kialakított térben találom magam. Barátságos, mosolygós arcok fogadnak, és a nevemet kérdezve bejelölik a vendéglistán, hogy megérkeztem. Ezt a kedves közvetlenséget persze az is segíti, hogy a színházteremben kb. csak 40 fő tud helyet foglalni.

Az előtérben található adományalapú büfé kínálata hamar csillapítja az étlen-szomjan érzetemet. A mézes puszedli és némi víz bevitele után lehuppanok a kényelmes kanapéra. Elégedett vagyok – nem késtem el. Még a díszes karácsonyfát is van időm megcsodálni. A falakon a korábbi előadások plakátjai köszönnek rám, a plafont élénk színű rajzok és motivációs üzenetek tarkítják.

A váróteremre nyíló hatalmas kétszárnyú ajtó előtt a házigazda áll. Szívélyesen üdvözöl minket, és gyorsan emlékeztet rá, hogy némítsuk el a mobiljainkat – majd jó szórakozást kíván. Kíváncsian várom, hogy mi rejtőzik az ajtó mögött. Nagy, nappali méretű terembe lépek. Gyorsan leülök a négy fal mentén elhelyezett székek egyikére, hogy még az előadás kezdete előtt befogadhassam a látványt.

A színpad maga a szoba középső része, ahol a színészek már el is foglalták a helyüket – itt várják a közönséget. Eleinte bizonytalanul méregetem őket: vajon már a játék része, amit éppen csinálnak? Hamar rájövök, hogy a csokimajszolás, a cigarettára gyújtás és a bikinis napozás lámpafénynél bizonyára nem hétköznapi rutin egy színházban – legalábbis nem itt és most. Utoljára talán egy Halász Judit-koncerten voltam ilyen közel a színpadhoz és a fellépőkhöz, de annak már jó 30 éve.


És ekkor elkezdődik az előadás. A színész-néző szemkontaktus már az elején hihetetlenül erős – egészen intim hangulatot teremt. Szinte azt érzem, hogy a művészek csak nekem mondják, nekem mesélnek, tőlem kérdeznek. Ettől a közelségtől minden érzékszervemre hatással vannak. Amikor pedig leülnek közénk, a néhány üresen hagyott székre… eggyé válok velük.

KÖT-EL-ÉK – „Okos lány, túlteszi magát rajta!” – a darab három nő története, akik az élet különböző szakaszában járnak, mégis mindegyikük meséjéből tudok merítkezni: mindhármójuktól hallok olyat, ami az én családomban is megesett, vagy már százszor elhangzott. Kérdések és gondolatok, melyek utat törnek a térben.

Az öregség egyenlő a láthatatlansággal?

A házasság megalkuvást jelent?

Az egyedülálló nők „meghibásodtak”?

Ha nincs gyereked akkor nem vagy elég?

Csaknem minden életkorban megbélyegez a társadalom – ha egyedül vagy, azért; ha párkapcsolatban élsz, azért; ha kemény vagy azért; ha gyenge, azért.

De ki mondja meg, melyik a helyes út?

És mi tesz boldoggá?

Mégis mi a siker?


Néhány mondat hallatán erősen pislogni kezdek – mintha „valami” belement volna szemembe… Aztán amikor kialszanak a fények, a könnyeim patakokban kezdenek el csorogni. Zavartan körbenézek. Megkönnyebbülve látom, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinél eltörött a mécses.

A végén a három generáció egymásra talál – gyönyörű befejezés. Bennem is erős vágy ébred, hogy hazaszaladjak Anyához és Mamához. De hiszen ő már nincs velünk… A történet és a színészek játéka mégis elérte, hogy egy kicsit most is velem legyen: a szeretete, a gondoskodása, a tanításai. Ez a színház varázsa.

És milyen fontos is, hogy mi, nők megbeszéljük egymással a dolgainkat! Hogy korban összeérjünk – mert akkor talán jobban megértjük egymást. Szívből ajánlom ezt a darabot minden nőnek, anyának, nagymamának és unokának!

Ebben a kilencven percben szinte minden nő magára ismerhet – és persze minden élethelyzetben jöhet egy jó Queen-dal!