Aki csak teheti, otthon marad ebben az időszakban, de többek között a gyógyszertárban dolgozóknak is a frontvonalban kell helytállniuk. Róluk mégis valahogy kevesebb szó esik, pedig ők is nap mint nap rengeteg emberrel érintkeznek. Hogyan éli meg ezt a helyzetet Kozmáné Csorba Emese gyógyszerkiadó szakasszisztens, aki amellett, hogy a munkáját alázatosan végzi, kétgyermekes édesanya, így egyszerre több nehézséggel is meg kell küzdenie: a munkahelyi feladatok terhe nyomja, miközben a gyermekek új helyzetét igyekszik kézben tartani.
– Egy nehéz időszak kellős közepén vagyunk, hogy emlékszel vissza az első pár hétre, amikor kirobbant a vírus?
– Fizikailag és lelkileg is megterhelő volt a gyógyszertárban helytállni. Azzal szembesültünk az első héten, hogy kezd eluralkodni az embereken a pánik, ami abban is megnyilvánult, hogy előre több hónapra elegendő gyógyszert váltottak ki, mi pedig egy pillanatig sem állhattunk meg, őrült hajtás volt. Most szükségem volt néhány nap pihenőre, vágytam rá, hogy otthon lehessek a családommal, láthassam a gyermekeim új napirendjét, az otthoni létükben én is részt vehessek, ebből valójában egészen eddig kimaradtam.
– A kijárási korlátozással óriási teher nehezedett rátok, miközben a gyermekeid élete is megváltozott azzal, hogy az iskolák bezártak.
– Az online oktatás először rémisztő volt, percenként csipogott a telefonom, bombáztak minket az értesítésekkel, amikre nem volt időm reagálni, a nap végére alig bírtam felvenni a fonalat és a gyermekeimnek átadni a tanáraik üzenetét. Azt éreztem, hogy képtelenség az információáradatban elevickélni.
– Eltört a mécses?
– Pontosan, felszínre került a bennem felgyülemlett feszültség, jólesett kiadni, mert utána tisztábban láttam, beláttam, hogy a gyermekeim semmiről nem fognak lemaradni, idővel pedig mindenki megszokja ezt az új helyzetet.
– Kire bíztátok a gyerekeket?
– Váratlanul ért bennünket az iskolák bezárása, erre fel sem lehetett készülni, ezért az első héten a nagyszülők segítettek nekünk, ők vigyáztak a gyerekekre, szerencsére nincsenek benne a veszélyeztetett kategóriában, így emiatt nem aggódtam, sőt megnyugtató volt, hogy a gyermekeim élvezik a nagyszülők társaságát. Az bántott, hogy épp akkor nem tudtam velük lenni, amikor az új napirendet kellett kialakítani az életükben. Ez rettentően nyomasztott, de közben meg pontosan tudtam, hogy minden kezdet nehéz, ezt is át fogjuk vészelni.
– Hogyan változott meg a családi életetek?
– A gyerekek rengeteg időt töltenek most az édesapjukkal, és ennek örülök, a kialakult helyzetben talán ez az egyik pozitívum. A férjem szülőként, pedagógusként is megmutathatja a tehetségét. 40 év alatt nem derül ki, hogy egy séf veszett el benne. (nevet) A karantén kellett ahhoz, hogy ez kiderüljön róla.
– A munkahelyeden óriási teher zúdult rátok, mivel szemsültetek?
– Nem is sejtettem, hogy milyen nehéz fizikai terhelésnek leszünk kitéve, főleg most, hogy a kisablakon keresztül szolgáljuk ki az embereket, megállás nélkül futkosunk. Emellett végig koncentrálni kell, egy pillanatig sem lehet kikapcsolni, tény, hogy óriási felelősség hárul ránk. Ebben a hajtásban volt olyan nap, amikor még az ebédemet sem tudtam megenni. Fáradtan esek haza, majd jönnek az otthoni feladatok, bár tényleg nagyon sokat segít a családom. Sőt a fiacskám igyekszik a saját dolgaival egyedül megküzdeni, és a húga mellett is ott áll, így könnyebben megy Petrának is az online tanulás.
– Megoldanak mindent „nélküled”?
– Jóformán igen. Képzeld el, hogy ezzel kapocslatban kettős érzések kavarogtak bennem: örömmel töltött el, hogy a családom otthon feltalálja magát, az édesapjukkal annyi időt töltenek a gyerekek, mint még sosem, de azért végigfutott a fejemben az is, hogy akkor rám már nincs is szükség?! Ezt a kósza gondolatot nyomban megcáfolták, és éreztetik velem, hogy habár hiányzom, ők azzal segítenek, ha önállósodnak.
– Mit tapasztaltál, milyen irányba változott meg az emberek viselkedése a vészhelyzetben?
– A szorongás kézzelfogható volt, ebből fakadóan az emberek végtelenül türelmetlenné váltak, és a feszültségüket többször rajtunk vezették le. Ezeket a helyzeteket nehéz a helyükön kezelni, tolerálni más ingerült reakcióját, miközben mi is stresszesek vagyunk, de mi mindezt nem mutathatjuk ki. Szerencsére elég türelmes típus vagyok, engem valóban nehéz kihozni a sodromból, ez a helyzet viszont még az én türelmemet is próbára tette.
– Ezzel, hogy elzártak benneteket az emberektől, az egész kommunikáció megváltozott.
– Ne is mondd! Mi is nehezen viseljük, hogy a lelki gondozásra egyáltalán nincs időnk és lehetőségünk, nem tudunk beszélgetni a páciensekkel, a személyes kommunikáció elveszett. Amikor hosszú sorok cikáznak a gyógyszertár előtt, nem lehet az emberek lelkét ápolgatni.
– Már javult a helyzet a kezdetekhez képest?
– Amióta bevezették a kijárási korlátozást, már nincs akkora tumultus a gyógyszertár előtt. De vannak édes sziturációk, a kolléganőm meséltem, hogy délután háromkor odasétál egy idős hölgy a gyógyszertárhoz, fején kendő, szája előtt maszk, majd miután felhívták a figyelmét, hogy otthon kellene lennie, azt reagálta, hogy pedig úgy igyekezett álcázni magát. (nevet)
– Van benned félelem?
– A vírustól nem különösebben rettegek, szerencsére nem sűrűn betegszem meg, az immunrendszerem szerintem már megedződött. De ettől függetlenül betartom a szabályokat, igyekszem rendszeresen fertőtleníteni, a kézmosás már mindenkinél evidens, nem kell külön a gyerekekre sem rászólni.
– Azért erősíted az immunrendszered?
– Most meg fogsz lepődni… jó patikus lévén semmit nem szedek. (nevet)
– Még egy C-vitamint se?
– Ha éppen eszembe jut, de nem jellemző. Rikán D-vitamint szedek, főként a téli időszakban. Viszont most Magne B6 tabletta sokat segített a stressz leküzdésében.
– Felfedezel pozitív dolgokat ebben a helyzetben?
– A mókuskerékből rettentő nehéz kiszakadni, még ha tudatosan figyelsz is rá, akkor is beránt, most viszont az állandó rohanás mellett az otthon töltött időt aktívan tudjuk együtt tölteni. Újra együtt társasozunk, felhangosítjuk a zenét, és táncolunk rá a nappali közepén, az udvaron focizunk négyen együtt, és ez olyan jó.
– Azt látom rajtad, hogy a nehézségek ellenére is kiegyensúlyozott vagy.
– Mert szeretem a munkámat, mert segíthetek az embereknek. És azt sem szabad elfelejteni, hogy rengeteg pozitív visszajelzést kapunk. Egy kedves hölgy egy tálca süteménnyel lepett meg minket, más negrót hozott. Az íze a régi időket juttatta eszembe. Azt is érzékelem, hogy sokan együttéreznek velünk, hálásak nekünk. Ezek a visszajelzések jólesnek a szívünknek, mert ilyenkor érezzük azt, hogy megbecsülik az erőfeszítésünket.
