Ismét becsöngettek. Ilyenkor a szülő megkönnyebbül, a gyerek morog. Főleg a tizenéves, aki egyébként is mindenért morog. És flegma. Meg lusta. A ruházata, a haja és a körme pedig mostanában annyira furcsa. Valami van a pólója alatt, köldöktájékon? És mi ez a szag a szobájában? Mikor is zuhanyozott utoljára? Egyáltalán, hogy beszél már megint velem? Ráadásul folyamatosan kritizál mindent és mindenkit, a szemét forgatva.

Oldalakat írhatnék tele olyan megnyilvánulásokkal, amiket ez a korosztály nap mint nap kipakol a családi asztalra. Mi, szülők pedig csak kapkodjuk a fejünket – nem értjük, mi történt a tegnap még oly édes csemeténkkel. Ki ez az idegen, aki észrevétlenül beköltözött az otthonunkba? Véleményem szerint nem ördögtől való lény, akinek az egyetlen életcélja, bosszantani minket. De eltelt tizenhárom év, és a kiscsibe elkezdett kibújni a tojáshéjból, amit előzőleg bizony fel kell törnie. Hát, ez a folyamat zajlik most éppen a családi fészkünkben: kamaszodik a gyerek. Nálatok is?

Mielőtt azonban én is belecsúsznék a mai fiatalok rémtetteinek felsorolásába, szeretném megemlíteni azt a nem feltétlenül hatalmas és zseniális elmét megvillantó, de mindenképp helytálló megállapításomat, hogy egyszer minden felnőtt volt kamasz – mi is. Ezt azonban hajlamosak vagyunk elfelejteni. Ne tegyük! Hogy miért? Mert ez lesz az egyetlen eszköz a kezünkben, hogy kezelni tudjuk a saját gyermekünk kamaszságát – ettől leszünk ugyanis megértőek és elfogadóak vele szemben, nem utolsósorban pedig hitelesek, mint szülők.

Felteszem nektek a kérdést: ki az, aki közületek soha, egyetlen alkalommal sem csent el pénzt a szülői pénztárcából? Ki az, aki nem szívott el titokban egyetlen szál cigarettát sem, nem hazudott vagy nem javított át suttyomban egyes osztályzatot négyesre, és nem hamisította oda a szülei aláírását az ellenőrzőjébe? Ugye ti is csengettetek be idegen házba, poénból annak idején, és mentetek titokban máshova, mint amiről a szüleitek tudtak? Puskáztatok órán, és lógtatok el egy-egy napot vagy tanórát a suliból? Ezzel persze nem célom, hogy ilyen és hasonló „gaztettekre” buzdítsam a fiatalokat, és tippeket sem szeretnék adni a kihágásaikhoz – egyrészt maguktól is leleményesek e téren, másrészt nem valószínű, hogy elolvassák ezt a cikket.

A serdülők nagy átalakuláson mennek át ebben az időszakban – szinte újból megszületnek. Káoszt élnek meg, és össze vannak zavarodva önmagukat, valamint a világot illetően. Rengeteg problémával kell ugyanis megküzdeniük: alacsony az önbizalmuk (attól, hogy hangosak és nagyképűek, nem biztos, hogy elégedettek magukkal kapcsolatban, sőt!), nem tudnak elengedni és veszteséget feldolgozni, ráadásul helytelen megküzdési módszerekkel próbálkoznak. És még sorolhatnám. Ezekkel a nehézségekkel csakis akkor tudnak megfelelő módon szembenézni, ha mi, szülők, felnőttek a példamutatásunkkal felvértezzük őket.

Miért van erre szükség?

Miután egy gyermek elvégezte az általános iskolát, új környezetbe, iskolába, közösségbe kell beilleszkednie, amely nehéz feladat számára. Kiváltképp, ha a lakhelyétől távol választ középiskolát, mert akkor gyakran még a kollégiumi élet kihívásaival is szemben találja magát. Azonban éppen ezek a nehézségek segítik őt a fejlődésben, hiszen bővítik az ismeretlen helyzetek körét az életében, mivel még inkább kiszakad a biztonságos családi kötelékből, és az ideje nagy részét ebben az új „világban” kénytelen eltölteni. A kollégista lét még nagyobb alkalmazkodásra kényszeríti – a szobáján osztoznia kell, egy számára ismeretlen csoport tagjává válik, miközben meg kell szoknia a nevelőtanárait, a házirendet és az új szabályokat. Ez nagy lelki erőt igényel tőle. Személyiségfüggő, ki hogyan éli meg ezt a hatalmas változást: egyeseknek izgalmas kihívás jelent, míg másokban esetleg szorongást kelt.

Úgy látom, iszonyatosan nagy baj van a mai tizenévesekkel: a hibás stresszkezelési és problémamegoldási repertoárjuk miatt gyakoriak körükben az önsanyargató, önsorsrontó megnyilvánulások. Azonban hiszem, hogy mindez megelőzhető, ha hagyjuk beszélni őket a problémáikról, miközben megértést, biztatást és érzelmi támaszt adunk nekik.

Mindenfajta tudományosságot mellőzve, a saját tapasztalataimra hagyatkozva vallom, hogy a fiatalok két véglet között húzódó skálán mozognak. Vannak a lázadó, a felnőttekkel minden pillanatban szembemenő, kezelhetetlen(nek titulált!) kamaszok. A másik oldalon pedig ott vannak a „jófiúk” és „jólányok”, akik példásan tanulnak, és nincsenek benne egyetlen balhéban sem. Valójában azonban mindkét csoport segítségért kiált: az egyik hangoskodással és különböző galádságokkal próbálja felhívni magára a kortársak és felnőttek(!) figyelmét, a másik pedig a megfelelési kényszerrel. Egyik sem túl szerencsés reakció.

Kitüntetett helyzetben vagyok, ugyanis napi szinten dolgozhatom a középiskolás korosztállyal. A serdülőkkel végzett mentálhigiénés munkám egyrészt lehetőséget teremt arra, hogy megtanítsam a gyerekeknek, igenis beszélhetnek az érzéseikről és problémáikról, másrészt a csoportos foglalkozások keretében megélhetik az összetartozás érzését – ez pedig nagyon fontos számukra, mert így fejlődik az önismeretük és a személyiségük.

Jómagam is neveltem kamasz gyereket, valamint a saját zűrös serdülőkoromra visszaemlékezve elmondhatom, szerencsére van mihez nyúlnom a fiatal generáció esetében. A rengeteg magatartási probléma mögött – amelyekkel a munkám során találkozom – olyan érzéseket, konfliktusokat vélek felfedezni, amik számomra is ismerősek tizenéves koromból. Ezeket a botlásaimat azonban bátran felvállalom előttük is, és azt tapasztalom, a gyerekek így sokkal könnyebben megnyílnak előttem, és bátrabban beszélnek a legbensőbb érzéseikről is.

Vallom, hogy ez egy nagyon jó út, amin elindulhatunk feléjük. Bár a felnőttek gyakran szégyellik bevallani a gyermekeik előtt mindazt, amit tettek vagy szívük szerint tettek volna serdülőkorukban, ám ez nem túl szerencsés megoldás. A gyermekkor és felnőttkor közötti átmenet ugyanis soha, egyetlen nemzedéknél sem volt zökkenőmentes és könnyű. Ez a személyiségfejlődés egy teljesen természetes és vállalható velejárója.

Mivel az értékrendünk a családi-szülői mintáink alapján alakul ki, így az, hogy a gyermekeink milyen értékek szerint akarnak élni, valahol minket, felnőtteket minősít. Nem szabad elmennünk a kamaszok problémái mellett egy legyintéssel, és azzal a felkiáltással, hogy egyszerűen ilyenek a mai fiatalok. Nem mondhatjuk azt felnőttként, hogy nem tudjuk, mi történik ezzel a korosztállyal, mert a kamaszok problémái minden generációnál azonosak. Nem ők lettek mások, csak a világ körülöttük és az eszközrendszerük hozzá. Csodálatos az a folyamat, amely során ezek a tegnap még kis emberekék kezdik magukra ölteni a felnőttséget, ahogyan csetlenek-botlanak ezen az úton. Segítsük őket megértéssel, odafigyeléssel, támogatással, szeretettel és sok türelemmel.

Egy volt tanáromtól hallottam ezt a gondolatot: a kamaszkor valódi célja, hogy a szülő képessé váljon elengedni a gyermekét. Viszont, ha nem történne meg az a bizonyos „nagy robbanás”, akkor félnénk útjára bocsátani őt, és csak babusgatnánk tovább. Így viszont örömmel, sőt várakozással telve, megkönnyebbülten engedjük szabadon, amikor az ördögbőrbe bújt angyal végül kirepül. Volt kamaszként és szülőként is úgy gondolom, hogy van ebben valami igazság.