Ahogyan a testünk rendelkezik ellenálló-képességgel, ugyanúgy a lelkünk is. A testi immunrendszerünk megóv minket a betegségekkel szemben, a lelki pedig a nehézségekben. Mindkettő erősíthető. Nem kőbe vésett, hogy hogyan reagálunk a stresszre, a problémákra, életünk válságaira. Nem születünk erősnek vagy gyengének. Amíg a testünket vitaminokkal, testmozgással, táplálkozással támogatjuk a megküzdésben, addig a lelkünket bizonyos tulajdonságaink fejlesztésével, gondolkodásmódunk formálásával. Teher alatt nő a pálma. Acélosodni csak a ringben lehet. Erősödni pedig a nehézségek alkalmával.
Nagymamám az az ember, akit a legnagyobb csodálattal állítok példaképemül az életemben. Döngölte a sors keményen. Édesapa nélkül nőtt fel. Megélt háborúkat, özvegységet, ápolta a betegeit, majd eltemette a fiait és az unokáját. Gyermekkora óta keményen dolgozott. Mama mégis mosolygott. Már kisgyermekként is eszembe jutott többször: hogyan tud még nevetni? Miért nem savanyodott bele az életébe? Mi hajtotta? Mitől volt ilyen erős? Félreértés ne essék, gyakran láttam sírni is. Elszenvedte a gyászait, sosem dugta homokba a fejét. Nem nyomta el a fájdalmait, hanem megtanult együtt élni azokkal, mégpedig valami derűs huncutsággal és nyitottan az új dolgokra. 70 évesen tanult meg horgolni, majd minden unokájának elkészítette a 12 személyes terítőt. Cinkosom volt, vigasztalóm, tanácsadóm, támogatóm. Arra tanított, hogy jöhet bármi, az élet attól még élhető és szép. Ma már tudom, hogy miért nem roppant bele, hogyan rángatta ki magát a saját hajánál fogva a legmélyebb gödörből is. Mama nem járt pszichológushoz, még csak ki sem írta magából a történeteit. Csak megélte és elfogadta a veszteségeket, cipelhetővé gyúrta őket, majd magára aggatta és együtt élt azokkal. Minden bajban tudta, hogy van hova visszanyúlnia eszközökért. Mindig tisztában volt vele, hogy ha egyszer leküzdötte a sárkányokat, akkor újra le fogja tudni győzni azokat. Tudta magáról, hogy túlélő, hiszen többször is járt a pokolban, és mindannyiszor visszajött onnan. Tudta, hogy kitől kérhet segítséget. Hitt abban, hogy végül minden helyreáll, és ezért nem volt rest imádkozni. Nem felejtett el nevetni, új örömforrásokat keresni. Nekem sem az a könnyű élet jutott, de mama megtanított mindenre, ami ahhoz kell, hogy a nehéz helyzetek ne öljenek meg, hanem erősítsenek.
Létezik egy láthatatlan erő, amely egyikünket felfelé húzza minden bajból, a másikunkat pedig beleláncolja a verembe. Egyikünk meghajlik, mint a nád, a krízisek során, de egyben marad. A másikunk ugyanabba beletörik.
A pszichológiában reziliensnek, a köznyelvben keljfeljancsinak nevezzük azokat az embereket, akik a problémák hatására kibillennek, a padlóig dőlnek, de nem maradnak ott. Valahogyan mindig kiegyenesednek és felállnak. Visszapattannak minden ütés után. Nemcsak túlélnek, hanem megedződnek. Bármilyen nehézségből még erősebben jönnek ki. Mi a titkuk? Mitől ilyen ellenálló a lelki immunrendszerük?
Először is nem gondolják, hogy a sors tehetetlen elszenvedői. Hisznek abban, hogy van beleszólásuk a saját életükbe. Tudják magukról, hogy képesek megoldani a problémáikat. Vannak céljaik, és tesznek is azok megvalósításáért. Ismerik magukat, tisztában vannak a saját erősségeikkel és gyengeségeikkel is. Képesek szabályozni az érzelmeiket és a viselkedésüket. Kitartóak. Használják a már meglévő megküzdési stratégiáikat. Egészséges optimizmussal rendelkeznek, és hiszik, hogy az események kedvezően is alakulhatnak. Rugalmasan alkalmazkodnak az új helyzetekhez. Elfogadják azt, amin nem tudnak változtatni, és változtatnak azon, amin tudnak. Mernek segítséget kérni. Megértik és elfogadják úgy a saját, mint mások érzelmeit.
A stresszt és a problémákat nem tudjuk kiiktatni az életünkből, de megtanulhatjuk hatékonyan kezelni. Merjünk visszanyúlni a már megvívott csatáinkhoz, és gondoljuk át, hogy akkor hogyan oldottuk meg a helyzetet?  Nézzünk rá a nehézségre egy másik szemszögből: mire figyelmeztet egy betegség? Miért nem jön össze egy áhított munka? Egy alapos önsajnálat után rázzuk meg magunkat, és kezdjük el a megoldást keresni. És ne feledjük: mindig találhatunk valami apróságot, aminek lehet örülni.