Ismét becsöngettek. Ilyenkor a szülő megkönnyebbül, a gyermek morog. Főleg a tizenéves, aki egyébként is mindenért morog. És flegma. Meg lusta. A ruházata, a haja, a körme mostanában annyira furcsa. Mintha megcsillant volna valami ékszer a póló alatt köldöktájékon. Mi ez a bűz a szobájában, és mikor is zuhanyozott utoljára? Hogy beszél velem? Folyamatosan a szemeit forgatva kritizál mindent és mindenkit. Oldalakat lehetne teleírni olyan megnyilvánulásokról, amiket ez a korosztály kipakol a családi asztalra. A szülő pedig csak kapkodja a fejét, nem érti, hogy mi történt a tegnap még oly édes csemetével. Ki ez az idegen, aki észrevétlenül beköltözött az otthonunkba? Véleményem szerint nem az ördögtől származó lény, akinek egyetlen célja bosszantani minket, felnőtteket. Bizony, eltelt az a tizenhárom év, és a kiscsibe elkezdett kibújni a tojáshéjból, amit előzőleg fel kell törnie. Ez a folyamat zajlik a családi fészekben: kamaszodik a gyerek.
Mielőtt azonban én is belecsúsznék a mai fiatalok rémtetteinek felsorolásába, szeretném megemlíteni azt a nem feltétlenül hatalmas és zseniális elmét villantó megállapításomat, hogy minden felnőtt volt egyszer kamasz. Gyakran hajlamosak vagyunk elfelejteni ezt. Ne tegyük, hiszen ez lesz az egyetlen eszköz a kezünkben saját gyermekünket illetően. Ettől leszünk megértőek, elfogadóak és nem utolsósorban hitelesek szülőként. Felteszem a kérdést a felnőtteknek: ki az, aki soha, egyetlen alkalommal sem lopott ki pénzt a szülői pénztárcából, nem szívott el titokban egyetlen szál cigarettát, nem hazudott, nem javított át egy egyes osztályzatot négyesre, nem hamisította oda a szülő aláírását az ellenőrzőbe, nem csengetett be házakhoz, nem ment máshova titokban, mint amiről a szülei tudtak, nem puskázott órán, nem lógott el egyetlen napot vagy tanórát sem? Nem célom ilyen és hasonló „gaztettekre” buzdítani a fiatalokat, sem tippeket adni a kihágásokhoz. Egyrészt maguktól is leleményesek e téren, másrészt nem valószínű, hogy elolvassák ezt a cikket.
A serdülők nagy átalakuláson mennek át, szinte újból megszületnek. Káoszt élnek meg, össze vannak zavarodva önmagukat és a világot illetően. Rengeteg problémával kell megküzdeniük: alacsony az önbizalmuk (attól, hogy hangosak és nagyképűek, nem biztos, hogy elégedettek magukkal kapcsolatban, sőt!), nem tudnak elengedni és veszteséget feldolgozni, helytelen megküzdési módszerekkel próbálkoznak stb. Ezekhez a nehézségekhez csakis akkor rendelkeznek megfelelő megküzdési eszközökkel, amennyiben azokkal mi, szülők, felnőttek felvérteztük őket példamutatással. Amikor egy gyermek elvégzi az általános iskolát, és kikerül az otthonából, nehéz feladattal néz szembe. Új környezetbe kerül: új iskolába, új osztályba. Amennyiben a lakhelyétől távoli középiskolát választ, gyakran kollégiumi ellátást is igénybe vesz. Ilyenkor bővül az ismeretlen helyzetek köre életében, hiszen még inkább kiszakad a családi kötelékből, és ideje nagy részét ebben az új környezetben kénytelen tölteni. A kollégiumi élet még nagyobb alkalmazkodásra kényszeríti a tanulót. A szobáján meg kell osztoznia, egy számára ismeretlen csoport tagjává válik, meg kell szoknia a nevelőtanárait, a házirendet, az új szabályokat. Ez nagy lelki erőt igényel.  Személyiségfüggő, hogy ki hogyan éli meg a változást: egyeseknek izgalmas kihívás, másokban esetleg szorongást kelt. Iszonyatosan nagy baj van a mai tizenévesekkel. A hibás stresszkezelési és problémamegoldási repertoárjuk miatt gyakoriak az önsanyargató, önsorsrontó megnyilvánulások is a körükben. Azonban amennyiben beszélhetnek a problémáikról és a felnőttek részéről megértést, biztatást és érzelmi támaszt tapasztalnak, hiszem, hogy mindez megelőzhető.
Mindenfajta tudományosságot mellőzve, a saját tapasztalataimra hagyatkozva vallom azt, hogy ezek a fiatalok két véglet közötti skálán mozognak. Vannak a lázadó, a felnőttekkel minden pillanatban szembemenő, kezelhetetlen(nek titulált!) kamaszok. A másik oldalon pedig ott vannak a „jófiúk” és „jókislányok”, akik példásan tanulnak, nincsenek benne egyetlen balhéban sem. Mindkét csoport segítségért kiált. Van, aki hangoskodással, tettekkel próbálja felhívni magára a kortársak és a felnőttek(!) figyelmét, és van, aki megfelelési kényszerrel. Egyik sem túl szerencsés reakció.
Szerencsés helyzetben vagyok, ugyanis napi szinten dolgozom a középiskolás korosztállyal. A serdülőkkel végzett mentálhigiénés munka lehetőséget teremt arra, hogy a gyermekek egyrészt megtanulják azt, hogy igenis beszélhetnek az érzéseikről és a problémáikról. Másrészt, a csoportos foglalkozások keretében megélik az összetartozást. Fejlődik az önismeretük és a személyiségük.
Jómagam is neveltem kamasz gyereket, és a saját zűrös kamaszkoromra visszaemlékezve azt mondhatom, hogy szerencsére van mihez nyúlnom. Rengeteg magatartási probléma mögött – melyekkel találkozom a munkám során – olyan érzéseket, konfliktusokat vélek felfedezni, melyek számomra is ismerősek a tizenéves koromból. Tekintettel arra, hogy felvállalom ezeket a botlásaimat, azt tapasztalom, hogy a gyerekek könnyebben megnyílnak és bátrabban beszélnek a legbensőbb érzéseikről is. Vallom, hogy ez egy nagyon jó út feléjük, amin el lehet indulni. Gyakran a felnőttek szégyellik bevallani mindazt, amit tettek, vagy szívük szerint megtettek volna serdülőkorukban. Nem szerencsés megoldás, hiszen az átmenet a gyermekkor és a felnőttkor között soha, egyetlen generációnál sem volt zökkenőmentes és könnyű. Ez a fejlődés természetes és felvállalható velejárója.
Az értékrendünk a családi/szülői minta alapján alakul ki. Az, hogy milyen a mai fiatalok értékrendje, ebből adódóan valahol minket felnőtteket mutat meg.  Nem szabad elmenni a kamasz-problémák mellett egy legyintéssel és azzal a hittel, hogy ilyenek a mai fiatalok. Nem mondhatjuk azt felnőttként, hogy nem tudjuk, mi történt ezzel a korosztálynál. A kamaszok problémái minden generációnál azonosak. Nem ők lettek mások, csak a világ körülöttük és az eszközrendszerük. Csodálatos az a folyamat, ahogyan ezek a tegnap még kisemberek kezdik magukra ölteni a felnőttséget, ahogyan csetlenek-botlanak ezen az úton. Segítsük őket megértéssel, odafigyeléssel, támogatással, szeretettel és türelemmel.
Egy volt tanáromtól hallottam a következő gondolatot: a kamaszkor valódi célja az, hogy a szülő képessé váljon elengedni a gyermekét. Amennyiben nem történne meg a nagy „robbanás”, félne elengedni őt, tovább szeretné babusgatni. Így viszont örömmel, sőt várakozással könnyebbül meg, amikor az éppen ördögbőrbe bújt angyal kiröppen. Volt kamaszként és szülőként is úgy gondolom, hogy van ebben valami igazság.