Vannak olyan hivatások, amelyekről feltűnően keveset tudunk, ezek közül az egyik egészen biztosan az idősgondozás. Mindig is azt gondoltam, hogy ezt a foglalkozást csakis elhivatottságból lehet választani. A nagypapám meséiből viszont már azt is tudom, hogy egy gondozó, milyen fontos szerepet is tölt be egy idős ember életében – mindig számíthat rá, megbízhat a szakértelmében, és nap mint nap társaságot nyújt a számára. Mónikával néha a papámnál futottam össze, olyankor váltottunk pár szót. Egy idő után felmerült bennem a kérdés: vajon mi motiválja a munkájában, és mit ad neki az idősekről való gondoskodás? Ágiról viszont egy közös ismerősünktől hallottam, így tudom, hogy évek óta a dusnoki időseket segíti, odaadóan. Két nő, két eltérő életút, de egy közös mindenképpen van bennük: szeretik az időseket és élnek-halnak a hivatásukért. A papám inspirált abban, hogy interjút készítsek velük, a hivatásukat szívvel-lélekkel végző két gondozóval, Ráczné Nagy Ágnessel és Rács-Pető Mónikával.


– Hogyan jött az életetekbe az idősgondozás?
Ági: Kései gyerek vagyok, anyukám harminchét éves volt, amikor megszülettem. Van egy maghatározó élményem, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ma időseket gondozok. A szüleimmel Kecskemétről jöttünk hazafelé, amikor a bátyám egyszer csak félreállt az út szélén, és azt mondta: „Ági, anyu meghalt mellettem!” Valahogy ösztönösen tudtam, mit kell tennem, így időben kiértek mentők, és sikerült megmenteni az édesanyámat. Kórházba került, és mivel a húgom éppen kismama volt, így én jártam be hozzá rendszeresen. Egy tizennégy ágyas kórteremben feküdt, és már akkoriban is kevés orvos és nővér dolgozott egy-egy osztályon, így szívesen segítettem, amiben tudtam. Mivel a húgom az egészségügyben dolgozik, így már akkor is tőle kaptam szakmai segítséget, ahogy később a munkába állásomkor is. Az élet fintora, hogy ezután édesapám is ugyanezekkel a tünetekkel került kórházba. Szerencsére mindkettőjük mellett ott lehettem, amikor örökre lehunyták a szemüket. Az elvesztésük után döntöttem el, hogy szeretném jobbá tenni az idős emberek életét.
Mónika: Számomra a nagymamámmal való szoros kapcsolat volt a meghatározó pont. Szinte mellette nőttünk fel a testvéremmel, és mivel nagyon fontos volt az életemben, ezért nehezen viseltem, amikor elveszíttettük. Valamiért én már gyermekként is „csíptem” az időseket, és ez a szeretet a mai napig bennem van – egyszerűen jól érzem magam a társaságukban. Bevallom, van is némi lelkiismeret-furdalás bennem, amiért felnőttként, amikor már a kórházban dolgoztam, nem tudtam annyi időt tölteni a nagymamámmal, amennyit szerettem volna, most viszont, akár minden nap elmegyek egy „idegenhez”…
– Már a kórházban is ápolóként dolgoztál, de később munkahelyet váltottál. Hogy jött egyikből a másik?
Mónika: Miután idekerültem Kalocsára, megszületett a fiam, és a tizenkét órás kórházi műszakok megterhelőek lettek volna egy kisgyermek mellett. Az idősgondozás viszont mindig is érdekelt, és szerencsére jött egy lehetőség, amit rögtön elvállaltam.
– Ez egy bizalmon alapuló szakma, de hogy lehet ezt a bizalmat megszerezni?
Mónika: Természetesen alakul ki, hiszen az idős ember érzi, hogy segítség nélkül nem tud boldogulni. A magány különben is nagy úr! Szerintem nincs annál rosszabb egy ember életében, mint hogy nincs kihez tartoznia. Az idősek pedig általában végtelenül magányosak, mert elveszítették a párjukat, és már senki nem él a közeli hozzátartozóik közül, vagy egyszerűen nem tartják a kapcsolatot velük. Néha teljesen egyedül maradnak. És akkor jövünk mi, akik egy-két jó szóval és azzal, hogy figyelünk rájuk, gyakorlatilag megnyitjuk a lelküket.
Ági: Azért megyünk, mert segíteni szeretnénk, személyre szabott ápolási tervet készítünk, és szem előtt tartjuk az idős igényeit. Nekem talán abból a szempontból könnyebb volt az elején, hogy a szüleimet ismerték Dusnokon. Persze most is mindig van közös téma, és szeretek is beszélgetni, ami ugyancsak szerencsés egy ilyen szakmában.
Mónika: Én pedig jó hallgatóság vagyok. Szeretem megismerni az ápoltjaim történetét, bár van, amit minden nap újrahallok, de az sem zavar. (mosolyog)
Ági: A család viszont sokszor mondja, hogy ők már unják ezeket a történeteket, ami egyfelől érthető, de nem szabad elfelejteni, hogy eljön az idő, amikor még ezek is hiányozni fognak. Nekem már nem élnek a szüleim, így másképp látom ezt a helyzetet, ezért is próbálom hangsúlyozni a hozzátartozóknak, hogy most még van lehetőségük arra, hogy a szerettükkel töltsék az időt, úgyhogy tegyék minél gyakrabban.
Mónika: Az is gyakori, hogy az idősek teljesen egyedül maradnak, mert nincs családjuk, vagy mindenki messze, esetleg külföldön él. Ezekben a helyzetekben sokszor csak a gondozó nyit ajtót az idős emberre.
Ági: És milyen jó érzés, amikor azt mondják: „Jaj, de jó, hogy itt van!”
Mónika: Nehezen viselik, ha szabadságra megyünk, mert felborul a napi rutinjuk, és hiányérzetük támad.
Ági: Épp most fogok elutazni, de a betegemnek kihangsúlyoztam, hogy nem megyek a világ végére, hamarosan újra látjuk egymást.


– Mennyi időt töltötök egy gondozottal?
Ági: Igazából saját magunknak osztjuk az időnket, de általában egy-egy órát vagyunk egy idős embernél. Természetesen ez nincs kőbe vésve, és ha úgy érzem, hogy többet igényel az ápoltam, akkor maradok még, és megteszem a tőlem telhetőt. Ilyenkor persze elcsúszok az idővel – ezzel mindig számolni kell –, de utána már pattanok is a bringámra, és megyek a következő beteghez. Mire odaérek, addigra átkapcsolok, leteszem az előző találkozás terheit, és újult erővel vetem bele magam a következő feladatba.
Mónika: Én azt vettem észre, hogy sokszor hazaviszem a problémákat, de ezt is meg kell tanulnunk jól kezelni.
Ági: Én abba a csapdába estem, hogy túlvállaltam magam, mindenkinek segíteni akartam, de be kellett látnom, hogy olykor nekem is szükségem van a pihenésre.
Mónika: Meg kell húzni a határokat, mert velem is előfordult már, hogy még a hétvégén is felhívtak. Ezeket a dolgokat rögtön az elején tisztázom, mert idővel úgy érezhetném, hogy visszaélnek a szeretetemmel.
Ági: Bevallom őszintén, hogy számomra a hozzátartozókkal néha nehezebb. Nem igazán együttműködőek, és nehezen fogadják el, hogy öreg fát nem lehet átültetni.
Mónika: Éppen ezért jobb, ha nem akarunk megváltoztatni egy idős embert, maximum finoman formálhatjuk őt. Hiába szeretnék ugyanis valamit másképp csinálni – persze szem előtt tartva, hogy ez így neki sokkal jobb lenne –, hogyha ő ragaszkodik a megszokott dolgaihoz. Ilyenkor nem akarom mindenáron kizökkenteni a mindennapi kerékvágásból, maximum javaslatot teszek, és próbálok mindent úgy alakítani, hogy az jó legyen neki. Természetesen végtelen türelem kell ehhez a szakmához, és bizony nekem is vannak rossz napjaim, amit egyből észrevesznek az ápoltjaim.
– Nem egyszerű segítséget kérni, de azt elfogadni sem.
Ági: Volt olyan idős nénim, aki bevallotta, hogy ő egyszerűen nem tud kérni, de a vége felé már egészen belejött.
Mónika: Nekem is volt olyan gondozottam, aki mindig kedveskedett, és eleinte még sütivel várt, de az állapota egyre rosszabb lett, és bevallotta, hogy soha nem gondolta volna, hogy egyszer meg kell kérnie arra, hogy segítsek a tisztálkodásban.
Ági: A kiszolgáltatott helyzetet senki sem viseli jól, és fürdetés közben sokuknak a könnyei folynak, mert szégyellik, hogy ilyen helyzetben látjuk őket. Ilyenkor mindig elmondom nekik, hogy ami itt történik, az itt is marad, én azért vagyok, hogy segítsek.
– Hogyan tekintetek ezekre a kapcsolatokra?
Ági: Azt hiszem, hogy lelki családtagokká válunk. Jó érzés, hogy amikor meghal egy ápoltunk, a hozzátartozóknak legtöbbször eszükbe jut, hogy a búcsúzók között a mi nevünket is megemlítsék. Ettől nagyobb köszönet nem is kell, ekkor érzem igazán, hogy nagyon fontos munkát végzek. Ilyenkor persze gyakran eltörik nálam a mécses, pedig láttam, hogy mennyit szenvedett az az idős ember, ezért azt kívánom, hogy leljen végre nyugalomra, mert megérdemli.
Mónika: Egy-egy gondozott nagyon a szívemhez tud nőni, így amikor elmegy, jó érzéssel gondolok vissza a vele töltött idő minden percére, és örülök, hogy ott lehettem az utolsó éveiben. Melegség tölti el a szívemet, ha szebbé tehettem számára ezt az időszakot, és ha hosszú kort élt meg, akkor az elengedés is könnyebb.
– Általában mennyire foglalkoztatja az idős embereket a halál gondolata?
Mónika: Szerintem a többségük egyáltalán nem fél a haláltól, nem tartanak attól, hogy egyszer véget ér az életük. Erről is szoktam velük beszélgetni, és a legtöbben természetes dologként élik meg, sőt még olyan is volt, aki mosolyogva mesélte, hogy a túlvilágon majd újra találkozik a férjével. Ilyen idős korra már rengeteg év tapasztalata van a hátuk mögött, ezért mély megnyugvás él a lelkükben, és így elfogadóbbak a halál gondolatával. Sőt van, aki kifejezetten várja! Az a tapasztalatom, hogy aki valóban itt akarja hagyni a földi életet, annál teljesen eltűnik az élni akarás, és hamarosan el is megy.


– Ilyenkor még visszahozható valahogy az életkedv?
Ági: Még ebben a helyzetben is próbálom megmutatni nekik, hogy miért érdemes élniük, hogy vegyék észre, milyen jó dolog, hogy még az otthonukban lehetnek, és itt vagyok mellettük. Viszont ha úgy látom, hogy valaki már abszolút nem nyitott ezekre a gondolatokra, akkor inkább elcsendesedem. Erőltetni sosem szabad, meg kell hagyni, hogy ez az ő döntésük legyen. Volt egy nagyon tündéri nénim, aki minden harangszónál megjegyezte, hogy „még mindig nem értem szólnak”. Tehát van, aki elfogadja a halált, és nem fél tőle. Az idősek többségének azonban az a vágya, hogy otthon halhasson meg, és közben lehetőleg legyünk mellettük. Volt olyan gondozottam is, aki bár nagyon beteg volt, és azt szerette volna, ha a halála után elhamvasztják, mégis nagyon félt a tűztől, mert azt hallotta, hogy akit hamvasztanak, az felül. Erre én egyből felhívtam a lányomat, aki akkoriban az igazságügyi orvostani intézetben dolgozott, és megkérdeztem tőle, hogy igaz-e a mendemonda. Szerencsére megnyugtatott, hogy ilyen soha nem történik, és ez a hír annyira megnyugtatta a nénit, hogy nem sokkal később békésen meghalt.
– Előfordul néha, hogy félve mentek be az idős emberhez?
Mónika: Sosem gondolok a legrosszabb forgatókönyvre, de adódhatnak olyan helyzetek, amikor aggódom, hogy mi történhetett. Nemrég volt egy olyan eset, hogy az ápoltam nem nyitott ajtót, pedig sosem szokta bezárni, főleg, ha tudja, hogy megyek. Hívtam a telefonján, hallottam, hogy kicsörög, de nem vette fel. Akkor már ideges voltam. Még egy kicsit várakoztam, erre a bácsi álmosan kibattyogott, és bevallotta, hogy elaludt, miközben várt engem. Mondanom sem kell, hogy a frászt hozta rám. A másik emlékezetes eset az egyik kedvenc nénimmel történt, aki egy nagyon humoros és jókedvű ember volt. Ő egyszerűen behúzott a csőbe. Amikor bementem hozzá, csak azt láttam, hogy az ágyában fekszik. Köszöntem neki, de semmi reakció. Majd, ahogy közeledtem felé, egyszer csak felnevetett. Hát, először azt sem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, de ma már jót kuncogok az egészen. (nevet)
– A férfiakkal vagy a nőkkel könnyebb az együttműködés?
Ági: Általában a férfiakkal egyszerűbb, viszont ők nehezebben nyílnak meg, éppen ezért a női gondozottaknál sokkal előbb észreveszem, ha valami baj van.
Mónika: Én is könnyebben megtaláltam a közös hangot a férfiakkal, talán azért, mert a nők jobban ragaszkodnak az igazukhoz.
Ági: A nők, ha már nem is tudják ellátni magukat, arra mindig megkérnek, hogy fésüljem meg a hajukat. Te is ezt tapasztalod, Móni?
Mónika: Pontosan, tegnap éppen hajat csavartam. (mosolyog)
– Számotokra melyik a legnehezebb része ennek a hivatásnak?
Mónika: Nekem az elmúlás elfogadása, ezen még dolgoznom kell. Igazából félek is tőle, így különösen nehéz számomra, hogy elég gyakran kell elbúcsúznom az ápoltjaimtól.
Ági: Érdekes, hogy engem viszont ez pont megnyugtat. Nekem azzal nehéz szembesülni, amikor a hozzátartozót nem érdekli az idős rokona: „Ha otthon akar meghalni, akkor legyen úgy!” – mondják. Ilyenkor nehéz egyedül hagyom az gondozottamat, mert tudom, hogyha én nem megyek hozzá, akkor senki sem nyit rá ajtót.


– Mi mindent tanultok az idős emberektől?
Mónika: Rengeteg praktikus dolgot, még a főzéssel vagy a sütéssel kapcsolatban is. Már annyi tapasztalatot gyűjtöttek az életük során, hogyha abból néhányat megosztanak velem, máris bölcsebb leszek.
– Mit ad nektek az idősek társasága, a velük való kapcsolat?
Mónika: Szeretem őket, mert őszinték, a jót és a rosszat is kendőzetlenül elmondják. Róluk már „lehullott az álarc”, és nem is akarnak mögé bújni, ők egyszerűen vállalják önmagukat, a véleményüket. Gyakorlatilag ott vagyok az utolsó éveikben, és csak abban bízom, hogy valami pluszt tudok
hozzáadni.
Ági: Olyan sok dolgot átéltek már, és a bölcsességüket tovább tudják adni.
Mónika: Van olyan ápoltam, aki páratlan nyugodtságot áraszt magából, ezért szeretem vele zárni a napomat, mert mellette én is úgy érzem, hogy elönt a nyugalom.
Ági: Nekem mérhetetlenül sok szeretetet adnak az időseim. Ha testileg fáradt is vagyok, lelkileg feltöltődöm mellettük – egyszerűen jól érzem magam a társaságukban. Még a szabadságom alatt is azon gondolkodom, hogy vajon mi lehet velük. Olyan jó érzés, hogy mindig várnak ránk, és fontosak vagyunk a számukra.
Mónika: Aki segítő szakmát végez, az nap mint nap megtapasztalhatja, hogy milyen fantasztikus dolog adni – talán tényleg jobb, mint kapni. Látom az idősek szemében, hogy hálásak mindazért, amit értük teszünk, és ha csak egy mosollyal is köszönik meg a munkánkat, nekünk már az is elég, mert ebben a mosolyban minden benne van.

Fotó: Panna