Valahol mindig ott motoszkált bennem a Skandinávia-érzés, mostanában mégsem gondoltam arra, hogy egyszer el is jutok északra. És mekkorát tévedtem! Egy életre szóló ajándék volt ez az út Svédországba, annak ellenére, hogy nálam általános állapot, hogy fázom – hogy egészen pontos legyek csak(!) szeptembertől májusig. Ez azonban nem lehetett akadály, hogy útra keljek Sverige, azaz Svédország felé.

Az éjjeli indulás és a hajnali érkezés kissé tompítja ugyan az ember érzékeit, de a repülőről leszállva, ahogy a hideg északi szél és a mínuszok csapkodni kezdték az arcomat, egyből felébredtem, és felfogtam, hogy hol is vagyok. Még az otthonfelejtett elemózsia gondolata is messze szállt. A tervem ezúttal pontos volt: a reptérről egy autóba pattanva egy óra alatt Stockholmba jutok. Itt a hegyeknek még nyoma sem volt – a táj olyan lapos, mint szülőföldem, az Alföld –, de havat azért már jócskán lehetett látni. Első benyomások: az utakon semmi gond, mindenhol szépen takarítják, és minden harmadik autó Volvo. Ez természetes jelenség, miért is vártam mást?! A kontraszt a kül- és belváros között elég nagy, ahogy ez a legtöbb nagyváros esetében lenni szokott. Az előbbiben hatalmas gyárak, autószalonok, gyorséttermek és modern új épületek sorakoznak, de ahogy egyre beljebb érünk, úgy bukkan elő Stockholm igazi arca.

Néhány téves kanyar és felesleges kör után egy belvárosi hotelbe érkeztem, ahol miután gyorsan lepakoltam, és magamhoz vettem a legszükségesebb kellékeket az egynapos városnézéshez (fényképezőgép, sál, sapka, kesztyű), már útra is keltem. Kivételesen szoros volt a programom, sok felfedezés várt még rám.

A Vasa Múzeumról sokat hallottam, és első látásra beleszerettem. Egyetlen hadihajót mutat be, ám sokat elárul a helyről, hogy az egészet a hajótest köré építették. Nem akarok száraz adatokkal dobálózni, de annyit érdemes tudni, hogy egy 1628-ban elsüllyedt hajóról van szó, ami első útján, még a kikötő bejáratánál elmerült. Ezután 333 évig pihent hullámsírjában, hogy aztán rengeteg kutatás és munka után a nagyközönség is láthassa. Ha múzeumban vagyok, igyekszem sok információt befogadni, elolvasni, de olyan helyen még sosem jártam, ahol tényleg mindent elolvastam, megnéztem, és amikor már éppen indulni készültem, inkább visszafordultam még egy ráadás fél órára az akkor kezdődő idegenvezetésre. Olyan látvány és történet ez, amit minden Stockholmba látogatónak kötelező megismernie és megnéznie. És azt még nem is említettem, hogy ez a legnépszerűbb svéd múzeum!

Pedig nehéz a választás, mert kábé 70(!) nagyobb múzeum működik városszerte. Ott van például a Nordiska Museet, ahol fodrászati, hajviseleti és a 40-es 50-es évek lakásaiból berendezett aprólékos kiállításokat láthatunk. De van még Táncmúzeum, Fotografiska múzeum, és ott a zenés, interaktív ABBA múzeum, vagy a Skansen. A Nobel múzeumba pedig a magyar tudósok miatt is érdemes ellátogatni, mert nem csak a dinamit feltalálójáról, Alfred Nobelről szól. Bármely Nobel-díjazottról megtudhatunk mindent egy kattintással, miközben felfüggesztett fotóik surrognak a fejünk felett egy végeláthatatlan szalagon. A múzeumok száma és népszerűsége jól példázza, mennyire fontos a kultúra és az értékek megőrzése a svédek számára. Mivel több száz éve nem dúlt háború náluk, nem rabolták és nem fosztották ki őket, így épületeik, kastélyaik is épen maradtak. Olyannyira, hogy az óvárosban még egy kb. ezer éves rúnakő is fellelhető, melyet egy lakóház falába építettek.

Utamat a kikötőben andalogva folytattam, ahol a jégtáblák között sorakozó kék-sárga lobogós hajók és további érdekes múzeumok mellett sétáltam el, de utamba akadt még a színház és a királyi palota is. Ahogy ezen impozáns épületek mellett elhaladtam, egyszer csak az óvárosban, a Gamla Stanban találtam magam. Könnyen felismerhető gyönyörű, színes, régi épületeiről, szűk, de nyüzsgő utcácskáiról. Rengeteg kávézó, régiségkereskedés, könyvesbolt és antikvárium is van itt. Érdemes bekukkantani egyik-másik boltba, mert sok-sok kincsre bukkanhatunk, és persze fellelhetőek itt a szuvenírboltok is a jó öreg kulcstartós, hűtőmágneses áruválasztékkal. A kávézók kínálata is bőséges, ha éppen fikázni támadna kedvünk. De még véletlenül se a szó magyar jelentésére gondoljunk! A svédeknél így hívják ugyanis a sütizéssel egybekötött kávészünetet. Nemcsak az isteni fahéjas csiga és töltött zsemle, hanem a hangulat miatt is érdemes megpihenni egy-egy aprócska kávéházban.

A város jelentős részét víz borítja, s az est leszálltával jól esik csak úgy megállni és gyönyörködni a látványban, ahogy a fények táncolnak a jeges vízen.

Az egész napos császkálástól és a hideg levegőtől megéhezik az ember, s ettől az állapottól vezérelve igyekeztem megtalálni a tökéletes svéd húsgombócot. Biztosan sokan próbálták már az „ikeás” változatát, és van, aki szereti, de olyan is akad, aki nem, én viszont mindenképp össze akartam hasonlítani az eredetivel. És milyen jól tettem! Ha egy szóval kellene jellemeznem a svéd konyhát, akkor azt mondanám: édeskés. De nem tudom lerendezni ennyivel, mert amellett, hogy egyszerű, de nagyszerű ételeik vannak, muszáj említést tennem a mindenféle sózott, savanyított vagy marinált heringről, palacsintáról, vörös áfonya szószról. Mmmm… A kulináris élvezetek után jóllakottan tértem nyugovóra, hogy kipihenjem magam a másnapi nagy útra.

A kora reggeli indulás és a 6 órás autóút alatt kissé ugyan elpilledtem, de azért félálomban is láttam, hogy itt már minden második autó Volvo, melyek extra fényszórókkal és vadriasztóval felszerelve közlekednek. Ahogy változott a táj, a hó egyre nagyobb pelyhekben hullott, hegyek, tavak bukkantak elő, sűrűbben nőttek a fák, ritkábbak voltak a városok, és egyre gyakrabban tűntek fel a jávorszarvasok jelenlétére figyelmeztető táblák. S bár rengeteg ilyen jelzést látni, azt mondják, szarvast annál kevesebbet. És akkor egyszer csak a vakító fehérségben két nagy barna folt jelent meg a szemem előtt. Mire felfogtam, hogy jávorszarvasokat láttam, addigra már el is tűntek – a hóban bandukoltak tovább békésen, csak a libabőr maradt utánuk. Azonban fent északon sajnos nem minden faluban van bolt, és ha van is, jó tudni, hogy szeszes italt viszont annál ritkábban árulnak, esetleg csak egészen alacsony alkoholtartalmú sört kapni. Ez jól példázza a svédek ellentmondásos viszonyát az alkohollal kapcsolatban.

Már majdnem sötét volt, mire megérkeztem a mesebeli, tóparti kunyhóba, azaz ideiglenes szállásomra. Innen aztán naplementéig a kilátásban gyönyörködtem: az egyik ablak a befagyott tóra nézett, a másik pedig az ott élő lovakra és az erdőre. Ennél közelebb már csak akkor kerülhettem volna a természethez, ha a szabad ég alatt alszom.

Másnap újult erővel vágtam neki a mínuszoknak és a hónak, hogy jobban megismerkedjek a jávorszarvasokkal. Egy farmra látogattam, ahol nemcsak az állatokról, de az ürülékükből készült termékekről is hallhattam. Mivel ezek a patások télen rengeteg fakérget rágcsálnak, így az ürülékükben található cellulózból a papír rengeteg formáját elő lehet állítani. Ki gondolta volna?! Bár azt sejtettem, hogy a szarvasok nagyra nőnek, azért egy picit mégis megrökönyödtem, amikor szemtől szembe kerültem velük. Méretük a lovakéval vetekszik, és nagy élmény volt simogatni, kézből etetni őket, távozásomkor pedig szelíden követtek a kerítés végéig, pedig nem háziállatok.

Svédország Impulzív Magazin
A terápiás jellegű állatsimogatás befejeztével egy kis adrenalin után vágyakozva, a legközelebbi motorosszán-kölcsönzőbe indultam. Némi papírmunka és sitty-sutty, már is az arra kijelölt útvonalon siklottam egészen 50 métert a benzinkútig. Igen, télen külön erre a célra kialakított utak biztosítják a motoros szánnal suhanni vágyók és az autósok biztonságát – az autóúton ugyanis szigorúan tilos a szánnal közlekedni, persze néha van, aki erre fittyet hány. Immár teli tankkal, izgatottan és kézzel-lábbal kapaszkodva indultam a jól „kitaposott” ösvényen. A motor felberregett, a szél az arcomba csapott – jelezve, hogy talán ideje lehajtani a bukósisak plexijét –, és már hasítottak is a sítalpak a végtelen fehérségben. Minden jól ment, egy-két ház, a házak között szarvasok, aztán fenyvesek, erdők, lejtők, dombok, egyre távolabb kerültem a lakott területektől. És amikor már valóban elég messze jártam mindentől és mindenkitől, megtörtént a baj. A szakadatlan hóesésben egy kisebb emelkedőn megcsúszott a szán a friss havon, és puff… Oldalra billent a szerkezet, én meg persze a hóban fetrengve, lábammal a levegőben kalimpálva kaptam röhögőgörcsöt, hogy hát persze, megint történnie egy kis bénázásnak. Úgy látszik, meg kellett fizetnem az árát, hogy tapasztalat nélkül vágtam bele ebbe a kalandba. Két órával később, amikor talán már csak kínomban nevettem sírva, jutott eszembe Anthony Hopkins A vadon foglyai című filmje, és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a hideg vagy a fáradtság fáj-e jobban, esetleg a rémület, hogy talán megtámad egy medve. Lehet, hogy túldramatizáltam a helyzetet – mert persze volt nálam telefon, és talán visszataláltam volna gyalog is a civilizációba –, de azért mégis ijesztő és kiszolgáltatott helyzet, szembetalálni magunkat a természet roppant erőivel. Főleg akkor éreztem ezt, amikor a 2,5 méteres hóban elsüllyedt járművet sehogyan sem sikerült kézzel kiásnom, és néha én is csak egyre mélyebbre süllyedtem a hóban. Itt bizony már a hiper-szuper síruha, meg a bakancs sem védett meg. S végül mégis hogy sikerült megmenekülnöm? Hogy a súlyomat szépen eloszlassam, hason csúszva kúsztam fenyőfaágakat tördelni, hogy azzal támasszam alá a jármű hernyótalpait. És lám, lám, most már a havon siklott a gép, nem a hó alatt! Ennél nagyobb sikerélmény nem ért mostanában, az biztos. Aztán hirtelen sötét gondolat suhant át az agyamon, hogy most akkor ennyi volt, menjek vissza a kölcsönzőbe, és ez legyen a nap lezárása?! Na, azt már nem! Az átfagyott végtagjaim és a liluló ajkaim sem akadályoztak meg abban, hogy folytassam a túrát. Lesöpörtem a hajtincseim végére fagyott havat, és felmértem a készleteimet: pótzokni, fényképezőgép, egy üveg víz, meg egy pépesre passzírozott banán a hátizsákom alján. Kell ennél több a túléléshez? A száraz zoknit a kezeimre húztam, mert azok még menthetőek voltak, ellentétben a lábaimmal, amiknek már úgyis mindegy volt. Egy korty víz, a banánpéppel meg majd később foglalkozom. És magam mögött hagyva az elmúlt órák gyötrelmeit új útvonalon voltam megint. Jávorszarvasok friss nyomait követve, elhagyatott, talán több száz éves fakunyhók romjai mellett haladtam az erdőben, a hóban, a senki földjén. Egy szerpentin-szerű ösvény végén pedig megálltam, hogy a szemem és az agyam befogadja azt az elém táruló kilátást, ami a völgyre és a hótakaróval borított tavakra nézett. Megérte a fáradtságot… És valóban, ahogy merevre fagyott kéz- és lábfejekkel visszaindultam a faluba, arra gondoltam: Azért ezt kár lett volna kihagyni!

Aztán be a kocsiba, a fűtést gőzerővel nyomatva, a lábaimat és kezeimet dörzsölve fohászkodtam, hogy minél hamarabb élelemhez és ágyhoz jussak. Aznap svédasztal volt vacsorára: hering meg lazac, uborkával, krumplival, céklával és még egy kis ráadás heringgel, desszertnek pedig egy mandulakrémes töltött zsemle. Na jó, kettőt ettem, hogy egészen pontos legyek. De hát ki hibáztatna érte? Ez volt az utolsó svéd vacsorám. Persze remélem, hogy csak egy időre, mert most hogy belekóstoltam a skandináv életérzésbe, még többet akarok belőle. A kies és kietlen tájból, a kedves svéd emberekből, az ételeikből, a házaikból, a nyelvükből és a kultúrájukból. Szeretnék újra olyan kávézóban fikázni, ahol én készíthetem el a saját gofrimat, olyan játszótérre menni, ahol jégből vannak a játékok, ahol korcsolyázva lehet közlekedni és még a vár is hóból épült. Megyek is, és addig folytatom tovább azt a vikingekről szóló sorozatot, amit a hazatérésem óta minden este megnézek.

Fotó: Adél