A nehezített teherbeesés élethelyzete különös időszak: egyszerre van jelen benne vágyakozás és veszteség, remény és kiszolgáltatottság, az aktív cselekvés és bénító tehetetlenség érzése. Az, aki benne él, gyakran nemcsak testi kihívásokkal szembesül, hanem egy elhúzódó, összetett mentális krízissel is, amely a külvilág számára gyakran láthatatlan marad. Ez a krízis nem csupán az élet egyetlen szegmensét érinti, hanem szétágazik annak több területére is: hatással van az önértékelésre, a testképre, a női és férfi identitásra, a párkapcsolatra, ahogy a családi szerepekre, a jövőkép alakulására, a társas kapcsolatokra, valamint a hétköznapok ritmusára is. Olyan, mint egy finoman szövött háló, amely észrevétlenül, mégis fojtogatóan fonódik rá a mindennapokra. Pásztor Katalin pszichológus, reproduktívegészség-fejlesztő és meddőségi szaktanácsadó, csoportvezető, a Budai Termékenységi Centrum szakemberének írása a csoportterápia léleképítő hatásáról.
Sokan úgy gondolják, hogy azok, akiknek nehezebben jön össze a baba, pszichésen eleve „gyengébbek”. Ez nem igaz. Kutatások támasztják alá, hogy a reprodukciós kezelések megkezdése előtt a gyermekvállalási nehézségekkel küzdők mentális állapota nem tér el az átlagétól. Az idő múlásával azonban, az egyre több megpróbáltatással és veszteséggel, a tehetetlenség érzésével, valamint az orvosi beavatkozások során átélt kiszolgáltatottsággal fokozódik a pszichés terheltségük, és egy-két év elteltével a pszichopatológiai tüneteik – mint a szorongás, a depresszió, a poszttraumás tünetek – megjelenésének aránya már eléri vagy meghaladja a 40%-ot. Ez a folyamat tehát lassan és sokszor alattomosan emészti fel az érintettek lelki erőforrásait.
A kialakult állapot a társas kapcsolataikra is jelentős hatással van. Miközben életük egyik legfontosabb eseménye történik velük, gyakran mégsem beszélhetnek róla. A nehezített gyermekvállalás ugyanis a mai napig tabutéma: sokan nem tudják, hogyan reagáljanak rá, mert hiányos az ezzel kapcsolatos köztudás, a társadalmi elvárások pedig egyre nyomasztóbbak. Emiatt sok pár, illetve nő egyedül marad az érzéseivel, ez pedig elindít egy fokozatos elszigetelődést, melyet a stigmatizáltság érzése csak felerősít: mintha valamit ők rontottak volna el. Úgy tűnik, mintha ez az egész valami szégyellnivaló magánügy lenne, miközben épp a megosztás és a kapcsolódás hiányzik belőle a leginkább.
Egy meddőségi kivizsgálás vagy kezelés már önmagában is sokkoló élmény lehet: egy pillanat alatt sodródhat át az ember az egészséges státuszból a beteg szerepébe – anélkül, hogy erre felkészült volna. Míg más betegségeknél az orvosi kezelések célja a gyógyulás, itt legtöbbször csak esélyekről beszélünk. Ez az esélyszemlélet pedig rendkívül nehezen viselhető mentálisan: hogyan készüljek rá, hogyan bízzak benne, ha nem tudom, sikerül-e? Közben a vizsgálatok és kezelések jelentős anyagi és időbeli megterheléssel is járnak, és bár az érintettek rejtőzködő attitűdje miatt ritkán látszanak a nehézségeik. Ám szinte mindannyian, akik ebben az élethelyzetben vannak, ugyanazzal küzdenek – nem ők „rontottak el” valamit. Az, amin keresztülmennek, nem az ő gyengeségük bizonyítéka, hanem ennek az útnak a természetéből fakadó megpróbáltatás.
A meddőség hullámvasút. Olyan érzelmi kilengésekkel, amelyek szinte követhetetlenek: remény – kudarc – várakozás – veszteség – újra bizakodás – ismét kudarc. Egy-egy kezelés, egy újabb menstruáció vagy egy várandós ismerős bejelentése is lavinaként zúdulhat rá az emberre. Ezek gyakran láthatatlan veszteségek, amelyeket nem sirat el senki – de belül mindent megmozgatnak.
Ebben a krízishelyzetben a csoport egy olyan tér lehet, amely megtart, strukturál és kapcsol. A csoportfolyamat nemcsak az önismeret mélyítését szolgálja, hanem a megküzdés aktív támogatását is: a résztvevők olyan adaptív stratégiákat, stresszkezelő technikákat és termékenységtudatos életmódbeli ismereteket sajátíthatnak el, amelyek segítenek jobban viselni az elhúzódó bizonytalanságot, enyhíteni a pszichés terhelést, és tudatosabban jelen lenni a kezelésekben, valamint a mindennapi életben is.
Az önismereti csoport emellett tükröt tart – és ez néha nehéz lehet. Előfordul, hogy valami, amit egy másik csoporttag megfogalmaz, fájdalmasan rezonál bennünk. De épp ez a tükrözés, ez a fajta érzelmi reakció az, amely mélyebb változást indíthat el bennünk.
Ezek miatt elmondható, hogy a csoportmunka elköteleződést kíván – önmagunk és a folyamat felé egyaránt. A leggyógyítóbb hatása mégis abban rejlik, hogy közösséget teremt: egy tér, ahol nem vagy egyedül, ahol kimondhatod, amit máshol nem lehet, és ahol mások történeteiből is erőt meríthetsz.
A következőkben bemutatjuk, milyen típusú csoportok vannak, és milyen érvek szólnak amellett, hogy valaki egy ilyen csoport részévé váljon – akár önismereti munkáról, akár sorstársi támogatásról vagy párkapcsolati közös feldolgozásról van szó.
