Mostanában sűrűn olvasok bíráskodó hozzászólásokat az öngyilkossággal kapcsolatos hírek alatt, kommentben – csak úgy özönlenek a kíméletlen megjegyzések. Olyan könnyen ítélkeznek az emberek mások felett, pedig fogalmuk sincs arról, hogy mi történik a színfalak mögött. Néhányan azt mondták, hogy jobb, ha a saját történetemről sosem beszélek. Szerintük szégyen, ha valaki mentális betegségben szenved, én mégsem érzem annak. Egy hozzám közelálló is megtette… Remélem Virág, a lelked békét talál! Ezek után egyet tehetek: felhívom a figyelmet azokra, akik hasonló cipőben járnak, mint mi. Sorstársak. Olvasónk, Györgyi írása.

Hét évvel ezelőtt a saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen, amikor odáig jutsz, hogy véget akarsz vetni az életednek. A történetem 2016 vége felé kezdődött. Akkor már évek óta külföldön éltem. Nagyon szerettem volna kisbabát, de nem jött össze… Nem volt könnyű elfogadni.

Aztán 2017-ben egyre inkább zavarni kezdett a hátfájásom, mivel éjszakánként nem aludtam tőle. Egyre kimerültebbé váltam, míg végre – vesztemre – elmentem a háziorvoshoz. Egy gyógyszernek nevezett mérget írt fel nekem. Borzasztó rosszul éreztem magam a piruláktól, egész nap csak támolyogtam a házban. Visszamentem az orvoshoz, de hiába. Türelemre intett: csak várjak, míg hozzászokik a szervezetem a szerhez, akkor majd elmúlnak a rosszullétek. Akkor még nem is sejtettem, hogy a pokol felé tartok. Óriási léptekkel. Sajnálom, hogy nem hallgattam a saját megérzésemre, és helyette inkább az orvosomban bíztam. Végül is igaza lett. A szervezetem megszokta az anyagot, és jobban lettem. Azt viszont nem vettem számításba, hogy a testem úgy ragaszkodik majd a gyógyszerhez, mint egy droghoz.

Májusban hazalátogattunk egy hónapra Magyarországra, és ez idő alatt elfogyott a méreg. (Én már csak így hívom.) Nem bántam, hisz már abba akartam hagyni végre a szedését. A feketeleves azonban csak ez után jött! Észrevétlenül gyógyszerfüggő lettem, így a hiánya előhozta a legkeményebb elvonási tünetek. Amikor a húgomékkal nyaraltunk, én csak feküdtem a szobában. Az unokaöccseim nem értették, mi van velem. Sajnos beteg voltam, súlyos mentális beteg.

Olyan dolgokat láttam, érzékeltem, amik csak az én fejemben léteztek. Emlékszem, a szállásuk udvarán volt egy fekete macska, amiről én váltig állítottam, hogy egy puma. Visszagondolva már tudok ezen kuncogni, de akkor nekem igaznak tűnt, amit gondoltam. Nem értettem, hogy a körülöttem lévők, miért kételkednek abban, amit a saját szememmel látok… Siralmas, hogy mire képes az emberi agy.

Az is megfordult a fejemben, hogy kiugorjak az ablakon. Ezen a ponton bevittek a helyi kórházba, ahol kaptam gyógyszereket, de éjszaka még mindig csak forgolódtam az ágyban. A doktor úr javasolta, hogy minél hamarabb keressek fel egy pszichológust. Nem sokkal később bekerültem az elmegyógyintézetbe. Akkor már szorongtam, és a félelem átszőtte a gondolataimat – borzasztó érzések kavarogtak bennem. A folyosón sétálva a résnyire nyitva maradt ajtókon át beláttam a szobákba: a kikötözött betegek begyógyszerezve szenvedtek. Ódzkodtam attól a helytől, nem akartam ott maradni. Aztán egy orvos ellátott, adott altatót, és kiengedtek. De semmi sem változott, sőt, már attól kezdtem félni, hogy el fognak rabolni: láttam magam előtt a fehér furgont az utcán, amibe betuszkolnak és elvisznek. A párom próbált megnyugtatni, de csak azt hajtogattam, hogy neked könnyű – dehogy volt az! –, hiszen nem téged akarnak elvinni.

Aztán teltek a napok. Sokat időztem a 12. emelet teraszán azon tűnődve, hogy leugorjak-e, de a húgom rám parancsolt, hogy azonnal menjek be a lakásba. Június 25-én vasárnap reggel a párom elment a benzinkútra. Ismét a teraszon álltam. Meg akartam tenni. Végre nem tartott vissza semmi, és senki sem állt az utamba. Egyszer csak megláttam, ahogy Peti jön hazafelé. Már ott sétált a házunk előtt… Így hogy teszem meg?! Bementem a lakásba, és beszedtem egy marék gyógyszert. Mindenfélét. Elszakadt a kép… Se kép, se hang. A kórházban ébredtem fel, egy olyan szobában, ahol őriztek. Ott csak egy éjszakát voltam, majd felvittek egy másik osztályra, ahol két napot töltöttem. Kedden reggel az ápolók arra lettek figyelmesek, hogy a szemeim fent akadtak. Az orvos csettintgetett az ujjával, hátha reagálok. A szeretteim az ágyam végében sírtak. A doktor közölte velük, hogy várhatóan maradandó agyi károsodást okozott az egyik gyógyszer… Csak a szerencsén múlt, hogy végül megúsztam.

Másnap önkéntesen bevonulhattam a zárt osztályra. Egy tolókocsiban vittek le oda. A párom beszélt egy kedves nővérrel, aki megnyugtatta, hogy biztonságos helyen vagyok. Hát nem. De ez volt. Nem volt mit tenni. Kétágyas szobába kerültem, ahol a szobatársam közölte, hogy alvajáró, és lehet, hogy az éjszaka közepén az ágyamban fog kikötni. Hurrá! Épp erre vágytam. Az egyik szobában férfiak, a másikban nők. A fürdő mocskos és undorító, a bűz mindenhol terjengett. Tíz napot töltöttem ott – pokol volt.

Minden reggel jött egy nővér vért venni, és kedvesen megkérdezte, hogy meg akarom-e ölni magam. Mondtam, hogy nem. Akkor jött a következő okos kérdés: És mást? Mást sem. Értem én, hogy ezen az osztályon ez egy átlagos kérdés, de a nő nyilván tanult pszichológiát, meg lehetett volna közelítenie a témát máshogyan is. Ezek után nem csoda, hogy a mentális betegeket általában „hülyének” nyilvánítják. Peti – hála istennek! – nagyon jól összehaverkodott a portással, így sűrűn beengedték hozzám.

A kórházi diagnózis: depresszió, társas fóbia és OCD, azaz kényszerbetegség, ami abban is megnyilvánult, hogy állandó késztetést éreztem arra, hogy rendet tegyek. Mindent az élére állítottam, az ágyamat tökéletes precizitással ágyaztam be, a szekrényemben pedig olyan rend volt, mint senki máséban. És én mindig felöltöztem! El sem tudtam képzelni, hogy egész nap pizsamában feküdjek.

Aztán végre elkezdték beállítani a gyógyszereimet, és már időnként egy-egy éjszakára hazaengedtek. Amikor visszamentem, az orvosaim kifaggattak, hogy milyen volt otthon. Nem válaszoltam őszintén, mert ki akartam szabadulni az osztályról. Menekültem onnan. Magabiztosan azt mondtam, hogy minden rendben volt, sőt, még aludtam is. Pedig ez mind hazugság volt. Dehogy aludtam, hiszen még mindig el akartak rabolni!

Pár napot bent töltöttem még, aztán végre kiengedtek. Pszichológushoz jártam, illetve utókezelésre a kórházba. Az elrablás gondolata még sajnos egy darabig nem múlt el, de napról napra egyre jobban éreztem magam. Sokat segített a férjem támogatása, a testvérem és a barátnőim biztatása. Apukám abban az évben is kijött meglátogatni. Mellettem állt, rengeteget beszélgettünk. A szeretteim, amikor csak tudtak, velem tartottak: sétáltunk a szabad levegőn, a vízparton. Ha nagy ritkán egyedül indultam el, semmit nem mertem magammal vinni, viszont egy papírra felírtam a címemet és Peti telefonszámát, hogyha eltévednék, megtaláljanak.

Azóta altatóra már nincs szükségem, de a depresszióra kis dózisban szedek még gyógyszert. Időnként felerősödnek a tünetek, főleg a szorongás – akkor emelek a gyógyszeradagon. A meditáció már a mindennapjaim része, mert rengeteget segít a mentális egyensúlyom megőrzésében, ahogy a séta is.

Hálát adok az Istennek, hogy jól vagyok és élek. Úgy döntöttem, hogy nem cipelem tovább ezt a terhet. Az én történetem is azt bizonyítja, hogy van kiút, még a legmélyebb gödörből is. Figyeljünk oda egymásra, még akkor is, ha valaki visszautasítja a segítséget. Ott kell állnunk mellette. Karnyújtásnyira. Az én szeretteim is ezt tették. Nem adták fel, ahogy én sem.