Valóban lehet egy játéknak ennyire komoly és mély hatása az életemre? Amikor először olvastam a dr. Buda László nevéhez fűződő szomatodráma módszeréről, őszintén szólva, kételkedtem benne. Vajon én is képes lennék egy ilyen szintű, élő kapcsolatot kialakítani a saját testemmel – és mindazzal, amit üzenni próbál nekem?

Szinte pillanatok alatt illant el minden kezdeti bizonytalanságom, amint alkalmam nyílt bekapcsolódni egy szomatodrámajátékba. Ahogy belehelyezkedtem a választott szerepbe – az egyik csoporttag adott testrészét jelenítettem meg –, minden más megszűnt körülöttem. A játék alatt szavak nélkül is egyfajta bensőséges kapcsolat alakult ki köztünk a társaimmal. Egymást váltották bennünk a különböző érzések: az egyik pillanatban még a könnyeinkkel küszködtünk, a következőben pedig már önfeledten nevettünk, majd csendben, egymást átölelve éltük át a szeretet és az elfogadás páratlan élményét.

Bármennyire is azt gondoltam az elején, hogy ez nem az én történetem, a játék végére kiderült: nagyon is közöm van hozzá – mert valahol rólam is szól, és nekem is van mit tanulnom belőle. Ez az egy alkalom napokig a hatása alatt tartott, miközben próbáltam megfejteni, mit jelent mindaz, amit közösen éltem át a többiekkel.

Várhegyiné Pfeiffer Judit szomatodráma szakember és kineziológus nagy érzékenységgel és biztos kézzel vezette végig a „csapatot” a közös történeten. A játék után nemcsak a megélt tapasztalatokról, hanem test és lélek kapcsolatáról, valamint a szomatodráma szemléletéről is beszélgettem vele.

A testünk mindig kommunikál velünk

– Nehéz szavakba önteni, hogy mi is történik valójában egy szomatodráma foglalkozáson.
– Te mit éltél meg? Hogyan fogalmaznád meg a tapasztalásodat, miután belecseppentél egy játékba, majd utána elkezdted összerakni a fejedben az egyes történetkockákat?

– Valójában a saját testünkkel találkoztunk. Olyan érzések szabadultak fel bennünk, amelyek már régóta ott szunnyadhattak bennünk, vagy amelyekkel korábban még nem is találkoztunk. Az egyik pillanatban mély fájdalom öntött el, a következőben pedig felszabadultságot éltem meg. Ahogy haladt előre a játék, egyre közelebb kerültem a saját testemhez, és olyan belső folyamatok indultak el bennem, amelyeket nehéz szavakba önteni.
– A szomatodráma egy önismereti módszer, amely kreatív és játékos módon ad lehetőséget a test és a tudat közötti kommunikációra, miközben teret nyit a testünkhöz fűződő érzelmi kapcsolatunknak. A találkozók célja a testi-lelki önismeret elmélyítésén kívül, a fizikai folyamataink és tüneteink jobb megértése, valamint a gyógyulás akadályainak feloldása. Olyan, mintha valamire ráébrednénk, amit szavakkal nehéz elmondani, de ahogy megtörténik, már lesz róla egy konkrét tapasztalatunk, és így máris értelmet nyer az egész. Ezen a benyomáson keresztül jövünk rá arra, hogy sokkal több dolog történik a testünkben, mint amire valaha gondoltunk volna.

– Keveset tudunk arról, hogy valójában mi is zajlik bennünk…
– Én abban nőttem fel, hogy csak gondolkodunk a testünkről, nem pedig vele együtt próbáljuk megfejteni önmagunkat. Kilencéves koromtól borzasztó migrénes fejfájással küzdöttem, és rendszeresen szedtem fájdalomcsillapítót, hogy minél hamarabb elmúljon a kínzó érzés. De tényleg ez lenne a megoldás? Már egészen fiatalon elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy egyes testi tüneteim, milyen üzentet közvetíthetnek felém. Megfigyeltem, hogy bizonyos helyzetekben nem érzem jól magam, és ezt a testem is mindig jelezte.

Ha egy nagyon erős folyamat zajlik éppen a szervezetünkben, akkor arra kell gyanakodnunk, hogy valami kibillent az egyensúlyából, ami a jelentkező panaszainkban is megnyilvánul. Azt tapasztalom, hogy általában félünk ezektől a jelzésektől, és nem tudunk velük mit kezdeni. Pedig érdemes foglalkoznunk mindezzel, mert a testi folyamataink mögött gyakran olyan lelki elakadások húzódnak meg, amelyek a gyermekkori emlékeinkből, a családi konfliktusainkból, az el nem gyászolt veszteségeinkből vagy valamilyen szégyenérzetünkből táplálkoznak. Amint feloldjuk ezeket az elakadásokat, és a testünkkel szembeni ellenségeskedést elfogadásra cseréljük, a gyógyulási folyamat meglepő gyorsasággal indul el a szervezetünkben is.

A testi tüneteink mögött gyakran történetek állnak

– Gondolom, egy betegség esetén még nehezebb meglátni, hogy a testünk csak jelezni próbál, nem pedig ellenünk fordult.
– Hát, ez az! Érdekes belegondolni, hogy ilyenkor milyen érzések kerítenek a hatalmukba bennünket. Lehet, hogy dühösek vagyunk, előtör belőlünk a harag és az önmarcangolás, mert úgy érezhetjük, hogy a testünk cserben hagyott minket. Általában észre sem vesszük, hogy ellenségesek vagyunk saját magunkkal szemben, pedig az utálat komolyan tud ártani, és megbetegíti a testet és a lelket is. Az egészen biztos, hogy maga a harag, az elutasítás rombolóan hat. Ha viszont megpróbáljuk magunkat felkarolni, akkor a testünk is elkezd másképpen viszonyulni hozzánk.

– Általában azt várjuk, hogy helyettünk valaki vagy valami – legyen az orvos vagy gyógyszer – oldja meg a problémánkat, miközben ez alapvetően a mi feladatunk. Könnyebb áthárítani a felelősséget?
– Ez is benne lehet, de leginkább el sem hisszük, hogy a megoldás kulcsa a mi kezünkben lehet. Egyszerűen átadjuk az irányítást, mert azt hisszük, hogy másnál jobb helyen van – miközben nekünk kellene vigyáznunk saját magunkra. Természetesnek vesszük, hogy a testünk jól működik, pedig nem várhatjuk el, hogy csak „szolgáljon” bennünket, miközben nem törődünk vele. Fontos, hogy társként tekintsünk rá, ne ellenségként – a testünkkel való kapcsolatunknak szereteten és elfogadáson kell alapulnia, hiszen, ha figyelünk rá, és észleljük a jelzéseit, nem pedig elnyomjuk, akkor egy végtelenül hasznos iránytűvé válhat az életünkben.

– Ahhoz, hogy ez a kapcsolat megerősödjön, időre van szükség, amit mindenáron meg akarunk spórolni.
– Ez így van! Nézd csak meg, a reklámok is éppen ezt sugallják – inkább bekapunk egy kapszulát, hogy aztán minden mehessen tovább. Vajon elgondolkodunk egyáltalán azon, hogy miért is fáj a fejünk!? Pedig érdemes lenne megállni, és időt szánni arra, hogy megfejtsük a testünk üzenetét.

Egy játék, amely mély felismerésekhez vezethet

– Hogyan kell elképzelni a szomatodráma folyamatát?
– A csoport alkalmanként általában négy, esetleg öt főből áll. Ehhez csatlakozik a szakember, aki afféle játékmesterként terelgeti a résztvevőket. A játék a főszereplő kiválasztásával kezdődik, akinek egy-egy testrészét jelenítik meg a többiek. A főszereplő ráhangolódik a saját testére, és mint egy rendező elképzeli, majd megalkotja a társain keresztül, hogy miként látja maga előtt mindazt, amit érez vagy gondol. Mindannyian ösztönösen, önmagukra és a csoporttagokra hangolódva kezdenek mozogni és beszélgetni, mintha csak egy színházi előadást adnának elő. Ezután a főszereplő is belép a játékostársak közé, és belülről is átéli a saját történetét. Mindeközben felfedezi a kapcsolatot a bensőjében zajló folyamatokkal, és meglepő felismerésekre jut: megtapasztalja, hogy a személyes múltja, az emlékei, a meggyőződései, valamint a hozzátartozóihoz fűződő kapcsolatai, miként vetülnek bele az egyes szerveibe, illetve a sejtjei közötti kapcsolatrendszerekbe.

– Miért fontos kiemelni, hogy itt valójában egy játék zajlik?
– Mindannyian tudjuk, hogy az egész mögött mély dolgok történnek, de ettől függetlenül, miért ne lehetne mindezt játékosan csinálni. Ha elkezdünk játszani, akkor előbújik a gyermeki énünk, és könnyebben elengedjük a gátlásainkat – teret adunk az érzéseinknek, és így közel kerülhetünk önmagunkhoz és a társainkhoz. Az elején még csak ráhangolódunk a játékra. Ilyenkor természetes, hogy lelkileg nem érezzük magunkat komfortosan, de ez a belső feszültség egyre jobban feloldódik a folyamat során. Gondolj csak bele, amikor a színészek felmennek a színpadra, és belehelyezkednek a szerepükbe, tulajdonképpen átélik, ami ott történik, tehát rájuk is hatással van, más lelki állapotban kerülnek. Tulajdonképpen ez történik a szomatodrámában is.

Ahol a megélés fontosabb, mint a magyarázat

– Gondolom, olykor te is bekapcsolódsz egy-egy játékba. Mi az, amit a saját játékod során tapasztaltál meg?
– Az első játékaim egyikén egy táncos lány testrésze voltam – ez maradandó élmény számomra. Ez a lány szerette a testét, tudott is bánni vele, és ráadásul nagyon szép volt. Vállfájdalmai voltak, és én voltam az egyik válla, a társunk pedig a másik. Tulajdonképpen mi nem ismertük a lány életét, de ez nem is fontos. Ahogy belebújtunk a testébe – azaz beléptünk a játékba –, valami olyan eget rengető szeretetet éreztünk, mint még soha. Pedig családban élek, jó házasságban, így sokféle szeretetet megélek nap mint nap, de ilyet még nem tapasztaltam. Katartikus volt ez a típusú élmény. Nagyon nehezen jöttünk ki belőle, mert olyan különleges volt, hogy nem akartuk elengedni. Ilyenkor azt is fel kell dolgozni, hogy nem kell ebben a szerepben maradnunk ahhoz, hogy máskor is átéljük ezt az érzést. Azzal, hogy megtapasztaljuk, később is tudunk rá emlékezni, és magunkban továbbcsiszolni ezt a fajta megélést.

– Ki gondolta volna, hogy valaki más története ezt váltja ki belőled.
– Látod, a szomatodráma azért is csodálatos, mert igazából mind a két helyzetben hat rád: akkor is, ha főszereplő vagy, és akkor is, ha valakinek a testrészét játszod el. Mindenképp bevonódsz, mert egy-egy mellékszerepben benne lenni is katartikus élmény. Sokszor azt látom, hogy amikor valakinek a testében játszunk, még felszabadultabban, még bátrabban élünk meg dolgokat, hiszen ott nincs elvárás, nem kell érteni, csak átélni, és hagyni szabadon áramlani magunkban a történéseket. A saját játékunkhoz már nehezebb közelebb férkőzni, hiszen nekünk kell a megoldást felkutatni, meglátni önmagunkban.

– És, amikor te voltál a főszereplő?
– Egyszer a pánikrohamommal játszottam. Egy súlyos betegség után jött elő: állandóan azt éreztem, mintha egy gombóc lenne a torkomban, amitől megfulladok – rémisztő volt. Ekkor elmentem egy foglalkozásra, ahol éppen ott volt az a lány is, akit valahonnan máshonnan ismertem, és nem nagyon kedveltük egymást. Valamiért mégis őt választottam ki, hogy legyen a gombóc a torkomban, a másik szereplő pedig a nyelőcsövem volt. És képzeld el, hogy ez a „gombóc” azt mondta a nyelőcsövemnek: „Most meg tudnálak ölni!” Egyébként, amikor öten játszunk, akkor van szerepcsere is. Ilyenkor a főszereplő beléphet a térbe, és bevonódhat a saját játékába, sőt, további szinteken az egyes testrészekben fellelhetjük az életünk szereplőit is, és ekkor már más fokozatba lép a játék. Akkor és ott engem is bevittek a saját történetembe, és konkrétan legyőzhettem a „gombócomat”.

– Mit éreztél utána?
– Zokogtam, és iszonyatosan kimerült voltam. Viszont képzeld el, hogy hazafelé már nem éreztem a torkomban azt a kellemetlen érzést. Ez különösen hangzik, és általában egészen addig nem hiszik el az emberek, hogy ilyen megtörténhet, amíg meg nem tapasztalják saját magukon.

– Mindig pozitív kicsengésű a játék vége?
– Én még nem találkoztam olyan esettel, ahol nem így lett volna. A testünk nem dolgozik ellenünk, ahogy a lelkünk sem. Ezért hagyjuk magunknak, hogy megértsük a működésüket – ne agyaljunk, hanem engedjük, hogy történjenek a dolgok.

– Azt is megtapasztalhatjuk, hogy egy szemkontaktusnak vagy egy érintésnek micsoda ereje van.
– Gondolj csak bele, ha találkozol egy barátoddal, és látod rajta, hogy valami nyomja a szívét, odamész és átöleled. Csupán az, hogy szándék nélkül valami jót adsz, rengeteg pozitív dolgot indít el – a másik fél hitet kap hirtelen, miközben téged is táplál ez az érzés. Szerintem ez a szándéknélküliség az, ami a szomatodrámában is nagyon jól működik.

Az önmagunkhoz fűződő kapcsolatunk is átalakul

– Milyen visszajelzések érkeznek hozzád?
– A résztvevők reakciói azt mutatják, hogy általában kezd egyfajta jó viszonyulás kialakulni önmaguk felé. Sokszor feloldódnak, elindulnak a megbocsátás irányába, és a megkönnyebbülés érzése önti el őket – megszűnik a frusztráltság bennük egy bizonyos élethelyzettel kapcsolatban. Szerintem, aki elkezd szomatodrámázni, és időről időre visszatér, annak nagyon komoly pluszt ad az a tapasztalás, amit ott átél. Az is gyakori, hogy a rendszeresen játszók életében megváltozik az emberi kapcsolatok minősége – egyszerűen önkéntelenül is nyitottabbá válnak mások felé, mert egyre inkább észreveszik, hogy mindenkiben van titok, érdekesség. Az, hogy egyre több emberrel játszol, növeli a jó értelemben vett kíváncsiságodat, és ez a nyitottság a mindennapi életbe is átültethető.

– Milyen folyamatokat indít el a szomatodráma?
– Ahogy belehelyezkedsz egy-egy szerepbe, meg tudod élni a saját testedhez való közelséget – vagy adott esetben távolságot –, miközben a csoporttagokkal is kialakul egyfajta bensőséges kapcsolat. Valami történik, ami egyszer csak rávezet arra, hogy miért is játszol együtt a másikkal. Hogy mindebből mi a tiéd? Lehet, hogy sokkal több közös van bennünk, mint azt gondolnánk. Közben felvetődik a kérdés: miért is lennénk rosszban éppen a testünkkel, miközben az életünk leghosszabb kapcsolatát vele éljük le? A játék során a tested segít abban, hogy egyszerűen átrendeződjenek a dolgok körülötted, megkönnyebbülj a lelki terheidtől, miközben szerethetőbbé válik a testedhez fűződő kapcsolatod.