Amit a megjelenése sugall, ahogy mesél, és amit előzetesen gondoltam róla, teljes mértékben összecseng. Egyszerűen összhangban van önmagával: amit kifelé üzen, és ami benne zajlik, az egy és ugyanaz. Igazán feltűnő jelenség a vagány frizurájával, az extravagáns stílusával és a dekoratív megjelenésével, ráadásul az élete sem a megszokott módon alakult. Mindig is felnéztem azokra a nőkre, akik mernek kitűnni a sorból az öltözködésükön túl, a gondolkodásukkal is. Márti a bizonyíték arra, hogy az élet nem feltétlenül egy „séma” szerint zajlik, másképp is meg lehet találni a boldogságot. Önismeretről, szabadságról, küzdelmekről beszélgettünk, és még én sem sejtettem, hogy egy tabunak számító témát is érintünk.


– Te mindig ilyen magas hőfokon égsz?
– Az élet megtanított arra, hogy olykor regenerálódjak, elvonuljak és kizárjam a külvilág zaját. Meg tudom húzni ezt a határt, és olyan lazán mondok nemet, aminek nem feltétlenül örül mindenki körülöttem. Pontosan tudom, hogy mire vagyok képes, ha kell a Gellért-hegyet is arrébb tolom, olyan energiákat tudok megmozgatni, de ha utána nem töltődöm, egy idő után összeesek, mint a colostok. Ezért egy húzósabb időszak után biztosan lemegyek a térképről pár napra, és csak pihenek. Ezt a barátaim is tudják: nem zargatnak, ha pár napig nem jelentkezem, mert utána úgyis ugyanazzal a lendülettel robbanok be az életbe.
– Amit nem lehet nem észrevenni.
– Tényleg így érzed?! Ez igazán jól esik. Az biztos, hogy egy előnyös fazonú ruhával, ütős sminkkel és kiegészítőkkel el tudom érni, hogy az összhatás emlékezetes legyen. Ugyanakkor be kell vallanom, hogy nem tudom rávenni magam a mozgásra. Pedig, ha belenézek a tükörbe, akkor látom, hogy nem ártana. De úgy látszik, mégsem izgat a dolog annyira, hogy tegyek is érte.
– Szerinted is belülről fakad a szépség?
– Nem kell szépnek lenni ahhoz, hogy valakit szépnek lássak. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy kedvesség és báj áradjon belőle, valamint legyen önazonos, ugyanis a belső tükröződik a külsőn, és az hatással van az egész megjelenésre.
– Miért gondolod magadról, hogy megosztó típus vagy?
– Talán azért, mert nem bírom, ha valaki képmutató, és minden egyes cselekedetét az érdek mozgatja. Általában szemfüles vagyok, ezért egyből felismerem az ilyen személyiséget, és ilyenkor megtartom a két lépés távolságot.


– Könnyen el lehet nálad rúgni a pöttyöst?
– Sajnos könnyen ítélkezem, pedig amúgy elfogadó embernek tartom magam. Erre borzasztóan próbálok odafigyelni, hiszen én sem vagyok hibátlan, és nem biztos, hogy mindent jól látok a szűrőimen keresztül. Egyébként kamaszkoromban is már határozott elképzelésem volt az emberekről, és ha nem feleltek meg a kritériumaimnak, akkor részemről véget is ért a barátság. Sosem felejtem el, amikor tiniként bemutattam az udvarlóimat a szüleimnek: ha nem volt nekik szimpatikus a kiszemelt fiú, minél hamarabb véget akartak vetni az ügynek. Anyu 47 évig dolgozott az ügyészségen, ezért mindig megkérdezte a srác nevét, majd finoman megjegyezte: „ismerős a neve valamelyik aktából.” Nekem ennyi épp elég volt! (nevet) Édesanyám pontosan tudta, hogy nálam nem jöhet számításba egy rosszfiú, mert másnap már szóba sem álltam vele – egyszerűen likvidáltam az életemből. Csak felnőtt fejjel jöttem rá, hogy valami nem stimmel, de addigra már jó páran lemorzsolódtak. (kacag)
– Mi hajt, amikor a véleményedet nyíltan vállalod?
– Szeretek tükröt tartani mások elé, de attól sem rettenek meg, ha más szembesít engem a valósággal. A legtöbb esetben én is érzem belül, ha nem áll össze valami, egy külső szemlélő erre csak ráerősít.
– Általában csak utólag hálásak az emberek, ha rávilágítasz egy érzékeny pontra.
– A mai világban, ahol a közösségi felületeken mindenki a tökéletesség illúzióját kelti, és majd kicsattan a boldogságtól, egy idő után talán már maga is elhiszi, hogy ez a valóság, és ilyenkor borzasztó nehéz szembesülni a hibákkal. Ugyanakkor kínosan ügyelek arra, hogy milyen minőségben fogalmazom meg a véleményemet: egész jól megérzem, hogy mikor engedhetem meg magamnak a lazább megfogalmazást, és azt is, ha madárnyelven kell átadnom mindazt, amit gondolok az adott helyzetben.



– Nemrég megosztottál édesanyádról egy fiatalkori, magadról pedig egy friss képet azzal a mondattal, hogy „a borsó meg a héja”. Mit jelent ez számodra?
– Mindig is szoros volt a kapcsolatunk, de miután édesapám meghalt, még erősebb szövetség alakult ki közöttünk, mert otthon maradtam vele, a családi házban. És ugyebár két dudás, nehezen fér meg egy csárdában… Ezért is dobálgatunk bombákat egymásra napi szinten. (kacag) Ilyenkor olyanok vagyunk, mint egy hangos olasz család: három másodperc alatt perpatvar kerekedik, amit egy hangos nevetéssel zárunk, utána pedig, mintha mi sem történt volna, zajlik tovább az élet. Az öcsém viszont teljesen más habitusú, nem véletlenül szoktam anyukámnak mondani, hogy biztosan elcserélték a kórházban.
– Milyen női mintákat láttál magad előtt gyermekkorodban?
– Mindig is az édesanyám volt az otthon melegének megteremtője. A nagymamám is épp ilyen, idén lesz 90 éves, de ugyanaz a tűz ég benne, csak már lassabb ritmusban él. Ők ketten anyuval olyanok, mint az olasz „mammák”: a tűzhely mellől, a finom ételek illatával gyűjtik maguk köré a szeretteiket. Rengeteg konyhai jelenet ugrik be a gyermekkoromból: együtt gyúrtunk tésztát, nyújtottunk rétest, készítettünk finomságokat a vidékről hazalátogató rokonoknak.
– Benned is megvan ez az olasz „mammaság”?
– Hogyne, az anyatejjel szívtam magamba! Igaz, nekem nincs családom, de ettől függetlenül szeretek gondoskodni azokról, akiket szeretek. Nem véletlen, hogy nálam úgy indul a nap a munkahelyemen, hogy napindító kávét főzök a munkatársaimnak, és ha bármikor szükségük van a segítségemre, rám mindig számíthatnak.
– Ha jól tudom, különösen vonz az asztrológia, ezért elolvastam a horoszkópodat. Vérbeli Vízöntőnek tartod magad?
– Bizony, tipikus Vízöntő vagyok: erősen intellektuális beállítottságú, független, aki igazságosságra és önzetlenségre törekszik. Alapvetően rettenetesen szeretem érteni a körülöttem zajló történéseket, az emberek viselkedését, gondolkodását. Sajnos az is jellemző rám, hogy túlagyalom a dolgokat.


– A szerelemben is?
– Egészen biztos! Azt gondolom, hogy több lehetőségem is lett volna az életben, ha nem komplikáltam volna túl a dolgokat. Mindig is foglalkoztatott, hogy két ember hogyan kapcsolódik egymáshoz, mit tesznek azért, hogy életben tartsák a szövetségüket, egyáltalán hogyan válik két önálló személyiségből egy egész, úgy, hogy közben mind a ketten megőrzik a szabadságukat. És az idő előrehaladtával, egyre inkább képes vagyok eltöprengeni ezeken. Sok mindent szeretnék fejben eldönteni, holott ez lehetetlen, mert egyszerűen nem ott történnek a dolgok. Úgy gondolom, ha tisztában vagyok a saját értékeimmel, akkor a szívem pontosan tudni fogja, hogy hova kapcsolódjon.
– Ebből a szende mosolyból azt sejtem, hogy…
– … most kezd kibontakozni egy kapcsolat, ami még egészen friss, úgyhogy nem szeretném elkiabálni, de úgy érzem, van dolgunk egymással, és ez boldoggá tesz. Úgy hiszem, hogy bizonyos életszakaszokban azért jelenik meg valaki az életemben, hogy tanulhassak tőle.
– Mióta érdekel az asztrológia?
– Amikor elváltam, és a padlóra kerültem, muszáj volt főnix madárként újra felszállnom, de ehhez meg kellett ismernem saját magamat, és az engem körülvevő világot. Az asztrológia sok kérdésemre választ adott.
– Derült égből ért a villámcsapás?
– Pontosan. Én mindvégig azt hittem, hogy ez velem nem történhet meg – sosem gondoltam, hogy 26 évesen elvált nő leszek. Rettenetesen fiatal voltam, amikor megtapasztaltam, hogy összetörik bennem mindaz, amit a házasságról addig gondoltam. Egy darab táskával jöttem haza, és abból indítottam újra az életemet. Aztán nem sokkal később újabb veszteség ért, amikor édesapám meghalt.
– Kibe tudtál megkapaszkodni, hogy valahogy talpon maradj?
– A családom segített abban, hogy ne érezzem magam egyedül. Évekig nem sikerült talpra állnom. Bevallom, hogy voltak olyan napok, amikor a létezés is nehezemre esett, de nem hagyhattam el magam. Szerencsére fokozatosan könnyebbé vált bennem az érzés, és egyre inkább képes voltam másba is energiát fektetni. De csak ezután következett önmagam „újjáépítése”, mert eleinte úgy éreztem, mintha kiradírozták volna a nőiességem.


– Mi az, amit ebből az időszakból megtanultál?
– Akkoriban azt gondoltam, hogy nekem jár a boldogság. Hát nem! Mindenért tennünk kell, energiát befektetnünk, hogy működjön.
– Ezt is megírták a csillagokban?
– Természetesen megnézettem a születési képletemet, és megdöbbentem, hiszen gyakorlatilag már az csoda volt, hogy egyáltalán férjhez mentem, ugyanis a csillagaimból egyértelműen kiolvasható, hogy óriási bennem a szabadságvágy.
– Így képzelted el magad 44 évesként?
– Dehogyis, több ponton is másképp alakult az életem. Például sosem gondoltam volna, hogy egyszer a rendőrségen fogok dolgozni. Ne érts félre, szeretem a munkámat, de régebben nem ez a hivatás lebegett a szemem előtt. Aztán az is érdekesen alakult, hogy végül nem lettem édesanya. Azt szoktam mondani, hogy „odafent”, amikor alá kellett írni a „szerződésemet”, ezt a részt biztosan zárójelben, miniatűr betűkkel tüntették fel, én pedig el sem olvastam az apró betűs részt, csak aláírtam.
– Ezek szerint ez nem volt tudatos döntés a részedről?
– Az igazság az, hogy nem volt az életemben egyetlen olyan férfi sem, akinek gyermeket szültem volna. Azért nem fordult meg a fejemben a gyermekvállalás gondolata, mert nem találtam olyan társat, aki előhívta volna belőlem ezt az érzést. Persze az is lehet, hogy igazán mégsem vágytam arra, hogy édesanya legyek. Egy biztos, számomra ez a hajó már elment. Óriási fájdalmat jelentett az édesapám elvesztése, és ha én ilyen idősen most gyereket vállalnék, akkor talán ő is hasonlót élne át, amikor én elmennék – hatalmas törés lenne az életében. Ezt nem tehetném meg vele, ez már nemcsak rólam szólna, hanem arról is, hogy felelősséggel tartoznék érte.


– Óvatosan teszem fel a kérdést: fájdalommal tölt el mindez?
– Nem emészt ez a gondolat, de nem tagadom, hogy olykor eszembe jut, vajon miért alakult így? Az is megfordult már a fejemben, hogy talán 20 év múlva nem fogok-e sírni a döntésem miatt? De azt hiszem nem! És szerencsére a keresztlányaim jelenléte az életemben, olyan szeretetteljes érzéssel tölt el, hogy nincs hiányérzetem, ők betöltik az űrt a szívemben. Amikor eljönnek hozzám, egész nap körülrajongom őket, és olyan hálás vagyok, amikor este kilenc órakor „foggal felfelé” édesen alszanak. (nevet) Úgy képzeld el, hogy amikor a keresztlányomat először ültettem be magam mellé az autóba, rám tört a pánik. Azon kezdtem gondolkodni, hogy fordított esetben, én vajon rá merném-e bízni a gyermekemet másra? Persze megnyugtattam magamat, hogy nyilván szeretnek és bíznak bennem, mégis nyomasztó érzés volt, hogy ott és akkor, rajtam múlt minden.
– El tudod fogadni az idő múlását?
– Fejben még csak 32 évesnek érzem magam, számomra akkor megállt az időszámítás. Nem szoktam sopánkodni azon, ha két ránccal többet látok a tükörben. Eltűnik, ha kesergek rajta? Sajnos nem! Persze nem ujjongok, amikor megjelenik egy új szarkaláb, de ettől nem lesznek álmatlan éjszakáim. És hogy emiatt a következő pillanatban ne érezzem jól magamat? Az kizárt!
– Mit jelent számodra a szabadság?
– Azt, hogy nem függök semmitől és senkitől, nem határozza meg senki, hogy mit gondoljak bizonyos dolgokról. A függetlenség nekem létfontosságú, nem is bírnék máshogy élni.
– Ha újra kezdhetnéd, bármin is változtatnál az életedben?
– Semmit sem bántam meg, minden azért történt, hogy jó irányba változzak, és még jobb ember váljon belőlem.

Fotó: Panna