Emlékszem, még Angliában volt egy munkatársam, aki lelkesen újságolta nekem, hogy letette az ahhoz szükséges nyelvvizsgát, hogy egyetemi képzésben vegyen részt. Ekkor ő harmincéves volt, és miközben a továbbtanulási terveit ecsetelte, én azt gondoltam, hogy ezzel bizony jól elkésett, és nem értettem, minek akar ilyen vén fejjel újra beülni az iskolapadba – kicsit talán szántam is érte. Egyébként ugyanez a kollégám volt az, aki a vegetáriánus, vegán táplálkozás előnyeiről tartott nekem nap mint nap kiselőadásokat – én hülyeségnek tartottam az egészet, bár ennek talán az is volt az oka, hogy túl erőszakosan akart meggyőzni.Ennek kb. nyolc éve, azóta magam is vegetáriánus lettem, az iskolapadba is visszaültem harminchárom évesen – és egyáltalán nem érzem magamat öregnek hozzá.  Az ELTE-re járok gyógypedagógus szakra, most kezdem a harmadik félévemet, logopédia szakirányon pedig az elsőt. Igazából már nem is tudom pontosan megmondani, hogy anno miért, miért pont akkor jelentkeztem. Persze, az már megfogalmazódott bennem az évek során, hogy jó lenne valamilyen formában gyerekekkel foglalkozni, és hogy szeretnék valami konkrét szakmát szerezni (eredetileg magyar alapszakos bölcsész végzettségem van). Mégis, mielőtt belevágtam volna, nagyon sok aggályom volt – elsődlegesen a korommal kapcsolatban, vagyis hogy vajon miként fog menni a tanulás, mennyire fog majd az agyam tíz év kihagyás után. Ezen aztán viszonylag gyorsan sikerült átlendülnöm, amiben a legnagyobb szerepet mások történetei, az előttem álló példák játszották. Gyógypedagógus ismerőseim is biztattak, és tudomásomra jutott például olyasvalakinek a története, aki hetvenen túl iratkozott be a szakra, és sikeresen el is végezte.Az is kérdés volt, hogy mennyire fogom tudni majd összeegyeztetni a családdal és az egyéb itthoni dolgokkal – kisebbik fiam ekkor másfél éves volt, közben kaptam munkalehetőséget is félállásban. Sok mindenkivel, sokszor beszélgettünk erről, és végül arra jutottam, hogy az első félévet passziválom, és majd később elkezdem. Elmentem beiratkozni – az passziválás esetén is szükséges –, és ahogy beléptem az iskola épületébe, elfogott az érzés, hogy márpedig el akarom kezdeni most, nem akarok várni egy évet. Ott, a helyszínen végül passzívra kértem a félévet, de mint kiderült, ezt otthon egy kattintással aktívra tudom állítani, a férjemmel és a szüleimmel ismét átbeszéltük a dolgokat, és végül még aznap aktiváltam magam, amit utólag nagyon jó döntésnek tartok.
Az évfolyamunk egy fantasztikusan összetartó, egymást segítő csapat, ahol egyébként nagyon széles a paletta az életkorok tekintetében, én valahol a középmezőnyben vagyok, vannak húszas éveik elején járó és hatvan fölötti évfolyamtársaim is. Levelező képzés révén a legtöbben család, munka mellett tanulnak, ám a nehezített pálya nem szegi kedvüket, lendületüket, jó érzés köztük lenni.

Érdekes, hogy az ismeretségi körömben sokan vannak, akik felnőttként úgy döntenek, hogy új hivatást keresnek, valami újba vágnak, kíváncsi voltam az ő tapasztalataikra is.
Emese barátnőmmel kb. 15 éve ismerjük egymást, egy nyaralás alkalmával barátkoztunk össze, akkor még jogászként dolgozott. Sok víz lefolyt azóta a Dunán mindkettőnk életében, ma, 38 évesen a paragrafusok helyett jógával és aromaterápiával foglalkozik.

„A jogi egyetemet azért választottam, mert a tudásvágy hajtott, gimnáziumban társadalomismeret órán tanultunk hasonlókat, mint az egyetemen államelmélet címke alatt. Ezenkívül meg akartam váltani a világot. Aztán kiderült, hogy minden másképp van, és sokáig kitartottam amellett, hogy igyekszem megtalálni a számomra megfelelő jogterületet, vagy működési formát, de végül feladtam. Mindig is tanár szerettem volna lenni, és a lehető legjobb ember, aki lehetek. Az útkereséseim a jógához és az illóolajokhoz vezettek számos tanfolyam és belső tapasztalás után. Azóta ezt az oldalt növesztem, és többször próbáltam véglegesen váltani, mégis ebben az évben jött el az élethelyzet és a bölcsesség, hogy lezárjam végleg a régi irányt. Szeretek emberekkel foglalkozni, segíteni őket önmaguk felé kreatív, egyedi módon, mégis több ezer éves eszközökkel, tanítóim biztonságot adó támogatásával.

Időközben arra is rájöttem, hogy a saját belső világomat tudom csak megváltoztatni, a többi csak okozat.”Dorina csoporttársam a suliban, ő is a logopédia szakirányt választotta a gyógypedagógiai képzésen belül. Neki is mozgalmasan telnek a napjai, hiszen az iskolába járás mellett jelenleg gyesen van három hónapos kislányával, egyébként pedig óvónőként dolgozik.
„Amióta az eszemet tudom, mindig tanultam. A főiskola utolsó évében már dolgoztam, és diplomázás után is részt vettem mindenféle képzésen. Az egyetemre már három éve próbáltam bejutni, mire tavaly végre sikerült. Nagyon örültem, de féltem is, hogy munka mellett mennyire fogok tudni teljesíteni, illetve hogy a kollégák mennyire fogják tolerálni azt, hogy akar hétköznapokon is távol kell lennem. Sajnos az előző évben a szabadságból ment el minden péntek, így nagyon kemény áldozathozatal volt nekem az egyetem. Újra tanulni és vizsgázni egyetemi szinten talán kevésbé volt stresszes, mint azelőtt, viszont talán még sosem izgultam ennyire szóbeli vizsga előtt, mint amikor a logopédus szakirányra való bejutás volt a tét.”A saját és mások történetén keresztül is arra bíztatok mindenkit, aki azon gondolkodik, hogy valami új dologba kezdjen, ismét beüljön az iskolapadba, hogy hajrá! Talán elcsépelten hangzik, de tényleg sosincs késő. Sokszor eszembe jut egyik csoporttársam mondata, mely szerint az agy frissen tartására épp a tanulás az egyik legjobb módszer – ugye, milyen igaza van?

Szerző