Azt hiszem, nem túlzás azt mondani, hogy az anyaság körüli rózsaszín cukormáz leolvadóban van – szerencsére egyre többen vállalják fel különböző platformokon, hogy bizony nem mindig olyan könnyű ez a szerep, mint ahogyan azt általában az ember előzetesen elképzeli. Van ugyanis egy ki nem mondott – és sok esetben nagyon is kimondott – társadalmi elvárás ezzel kapcsolatban, vagyis hogy egy nő életének legfőbb célja az anyaság, és a gyermekvállalás egyértelmű egyenlőségjelet jelent a boldogsággal. Azonban ez egyrészt nem mindenkinek jön azonnal és automatikusan, másrészt gyakran nem várt nehézségekkel tarkított ez az út, amire ha egyszer rálépünk, nincs lehetőség visszafordulni. Ugyanakkor egy nő életében az anyaszerep mellett ott van még a több is, amelyek ideális esetben nem szűnnek meg a baba születésével, még ha gyökeresen megváltozik minden és új helyre kerül is a fókusz.
Miközben készültem erre a cikkre, végiggondoltam, hogy nálam milyen változásokat hozott az anyaság. Az első kisfiam születése egyértelmű fordulópont volt. A legnagyobb változást az jelentette, hogy úgy éreztem, innentől kezdve nem én vagyok az elsődleges irányítója a saját életemnek, itt van ez a kisbaba, aki számít rám, akinek az igényeihez alkalmazkodnom kell és akiért felelősséggel tartozom most már, amíg csak élek. Nem minden pillanatban könnyű ezt elfogadni, nekem is bele kellett rázódnom.
Nevesítve a szerepköröket, könnyű belátni, milyen sok fronton kell teljesíteni: anya, nő, társ, háziasszony – és persze ott van a dolgozó nő is, ha valaki munkát is vállal, és még sok-sok olyan adalék lehet, amit egyeztetni kell az előzőekkel. Nálam ilyen a tanulás és a mozgás, melyek jelenleg fontos meghatározói az életemnek, és azt hiszem, mindegyik kategóriához hozzáadnak egy kicsit, hiszen az általános jó közérzetemhez nagyban hozzájárulnak – és persze az időbeosztásnál is számolni kell velük.
Rá kell jönnünk, hogy egyszerűn képtelenség az összes területen 100%-ot nyújtani, még akkor is, ha valakinek segítsége van. Ezt a helyzetet pedig nem egyszerű elfogadni, sokszor a környezet is ráerősít erre – és most eszembe jut egy ismerősöm, aki mesélte, hogy a hozzájuk babalátogatás céljából érkező rokon diszkréten végighúzta az ujját a könyvespolcon, azt ellenőrizendő, hogy egy pár hónapos csöppség mellett vajon mennyire megy flottul a takarítás. Azt hiszem, mindenkinek vannak ilyen sztorijai… A magunkkal kapcsolatos és a környezetünk felől érkező elvárásokra az online világ is hatással van – hacsak valaki nem vonja teljesen ki magát alóla.
Bár szerencsére egyre több olyan tartalommal találkozhatunk a közösségi oldalakon, amikor a tökéletes kirakatvalóság helyett valós, hétköznapi helyzeteket látunk, sokszor az elfogadás, támogatás mellett a kőkemény odamondogatással, címkézéssel, ítélkezéssel találjuk szembe magunkat, a világhálón ez látszólag könnyedén megy.Hogy minél teljesebb, színesebb képet kapjak, megkérdeztem kisgyerekes ismerőseimet az anyasággal kapcsolatos érzéseikről, a szerepek közötti egyensúly megtartásáról.
„Az anya-társ-nő hármasa borzasztó nehéz… Anyának lenni “könnyű”, az valahogy jön, mióta a kisfiam megvan. De az elején annyi energiát felemésztett az új szerepkör, hogy nagyon kevés idő maradt társnak és nőnek lenni. Aztán meg kicsit belekényelmesedtem, és mire észbe kaptam, hogy ezek a szerepek nagyon el vannak hanyagolva, addigra meg már tudatosan kell(ene) melóznom ezen, és nem mindig van erőm hozzá” – meséli Szilvi, akinek van egy két és féléves kisfia, a kistesó pedig már úton.
A háromgyerekes Nóri is hasonló gondolatokat fogalmaz meg:
„Nekem ez nagyon nehéz. Az anyaság egyszerű, a türelmemen azért van még mit csiszolni… Társnak lenni egyszerűen elfelejtek néha, a gyerekeken kitöltöm a szeretetemet és az energiámat és szegény férjemnek bizony néha már kevés jut mindenből. A háztartás menedzselése is nehéz feladat. Idegesít, ha rendetlenség van, idegesít, hogy meg kell csinálni, ha pedig kész van, akkor az idegesít, hogy a gyerekek egy perc múlva szétkapják a lakást. Úgy érzem, hogy valahogy másképp kellene állnom mindenhez, és akkor talán jobb lenne.”
Bettinek két gyereke van, hat órában dolgozik. Ő az a típus, aki remekül gazdálkodik az idejével, jól megy neki a teendők strukturálása, inkább előbb kel és később fekszik, hogy mindenre jusson ideje.
„A kislányom már ovis volt, amikor a kisfiam érkezett, így sosem próbáltam, milyen két picivel nonstop otthon. Talán ezért az eleje is könnyebb volt – a nem alvást leszámítva. Most mindketten járnak bölcsibe-oviba, a munkahelyem szerencsére rugalmas, ha kések picit, akkor sincs gond. Élvezem, hogy felnőttes dolgokkal is foglalkozhatok, teljesen más módon pörög az agyam. Mikor fél 4-kor értük megyek, akkor pedig már annyira hiányoznak, hogy nem tudnak fektetésig kihozni a sodromból. Persze, időnként én is kiakadok, mert ők se angyalok, de hamar túl is lépek. Élvezzük a délutánokat, mindig megyünk valamerre, ha kérik, játszótérre, bandázni, vagy csak bringázni a patakparton. Nagy előnye annak, hogy nem vagyunk otthon, hogy nincs kupi, nincs főzés, esténként a férjemmel öt-tíz perc alatt szintre hozzuk a házat, a mosógép időzítve megy éjjel, reggelre lejár, mennek a ruhák a szárítóba. Mivel minden reggel el kell indulnom viszonylag összeszedetten, időre, ezért elhagyni se tudnám magam, ha akarnám sem. A férjemmel mindig szakítunk időt egymásra, mert úgy gondoljuk, hogy ez az alapja mindennek, hetente-kéthetente egy-két órára elmegyünk valahova kettesben, ilyenkor bébiszitter vigyáz a gyerekekre.”
Niki két kisfiával van otthon, segítségre a férjén kívül nem igazán számíthat. Maximalista önmagával szemben, így sokszor nehezen éli meg, ha nem tudja megütni a saját mércéjét:
„Nekem anyának sem egyszerű lenni.. Ennek talán az az oka, hogy az első terhességemtől kezdve az a legfontosabb nekem, hogy amellett, hogy igyekszem jó anya lenni, nőként és feleségként is maximálisan próbálok helyt állni. Mindennap főzök, vezetem a háztartást, adok magamra és a külsőmre, mellette pedig foglalkozom a gyerekekkel. Bár úgy érzem, ez sikerül, sokszor nagyon nehéz, és a mérleg nyelve mindig billen egy kicsit valamelyik irányba. Olyan, hogy minden téren egységesen teljesítettem, nagyon ritkán van. Nem mások miatt csinálom, egyáltalán nem érdekel, más mit gondol erről. Magam, magunk miatt csinálom: számomra így teljes a kép. Én nem tudok elhanyagolt lenni, nem tudok úgy lenni, ha mocsok van a házban. Nem tudok nem foglalkozni a gyerekekkel. A saját elvárásaimnak akarok megfelelni, és bizony nehezen megy, feszült is vagyok sokszor emiatt. Mindig vannak gondok, elmaradások valamelyik szerepkörben, de nekem nem esik nehezemre tenni értük és azt érzem, hogy nap mint nap teszek is.”
Sárának van egy két és fél éves kislánya, második kisbabája nemrég született meg – nem csoda, hogy sokszor érzi azt, nincs a helyzet magaslatán.
„Mióta megvan a második gyerkőc, én úszok mindennel, az anyasággal is. Sokszor nem tudom egyszerűen, hogy hol, minek, hogyan álljak neki. Adott egy dackorszakát élő kislány, aki épp kistesót kapott. Gyakran nehéz kezelni, nem is tudom még, hogy hogyan csináljam. Sokszor kiakadok, valószínűleg a kialvatlanság is közrejátszik ebben. Úszok a házimunkával folyamatosan, a mosatlanunk állandóan halomban áll a kosárban, de kicsi a lakás, kiteregetni sincsen hely rendesen. Magamra semmi időm nincsen, ha a kicsi alszik, a nagyobbik ugyanúgy ébren van, ha este a férjem hazajön, akkor pedig vele szeretnék érdemi időt tölteni, amikor végre elaludtak a gyerekek. Szóval én még nem találtam meg az arany középutat. Váltani a szerepek között is borzasztó nehéz, főleg akkor, mikor a gyerekek megölték az utolsó ép idegszálamat is, akkor a férjemmel is ingerlékenyebb vagyok. Vannak jobb és rosszabb napok, de általánosságban az van, hogy szimplán egy fáradt zombi vagyok, aki megpróbál a szarból várat építeni. Igyekszem figyelni arra, hogy társ is legyek, önmagam is legyek, de jórészt elveszek a gyerektémában és háztartásban.”
Enikő nemrég tért vissza újra a munka világába, kisfia pedig ezzel párhuzamosan kezdte a bölcsit.
„Én úgy tudnám megfogalmazni, hogy könnyű, de közben meg rohadt nehéz. Nekem az jelenti a nehézséget, hogy teljesen egyedül csinálok mindent: háztartás (mosás, főzés, takarítás, bevásárlás, ügyintézések), gyerek (programok, játék), munka, ezen kívül a férjem vállalkozásával kapcsolatos ügyeket is én intézem, könyvelő, e-napló stb… Oké, hogy anyukámra számíthatok, de az nem ugyanaz. Tényleg nem áthárítani akarom a nehézségeket másra, hiszen mindent megoldok egyedül is, de úgy érzem, sokkal jobb lenne, ha a párom is jobban kivenné a részét a dolgokból.
Zsuzsinak három kislánya van, iskola-előkészítő foglalkozást tart ovisoknak, szeptembertől készül visszamenni teljes állásban dolgozni napközis tanítóként.
„Az én egyensúlyom pont most kezd megborulni a munka miatt, és bevallom, kicsit félek, mi lesz belőle. Nem érzem úgy, hogy bármiben is nagyon profi lennék. Teszem a dolgom minden területen, aztán vannak jobb napok és rosszabbak. Sosem érzem azt, hogy hű, de ügyes vagyok. A háztartás a gyenge pontom. Nem azért, mert nincs igényem jobbra, hanem mert képtelen vagyok többet kihozni magamból. A ganézást egész álló nap tudnám csinálni, újra és újra és újra, de sose lesz vége, és ha nem szakítom meg tudatosan, akkor belehülyülök. A házimunkában nincs olyan, hogy végeztem, és ez olyan nyomasztó. Az eddigi munkám feltöltött, de persze elvett időt a családtól. Ami szeptembertől lesz, na, az egy nagyobb falat. Várom, de közben félek is, nehogy a lelkesedésem túl sok időt elvegyen itthonról. A férjem nagyon érzékeny erre. Neki nehezebb lesz feldolgoznia, hogy dolgozom, mint nekem. Mostanában tudatosan kijelölünk minden hónapban egy napot, ami csak a miénk – legalább egy napot. Kell is, mindig nagyon várjuk, nem sumákoljuk el.”
e hogy éled meg az anyaságot? Milyen elvárásokkal találkozol, és hogyan próbálsz meg egyensúlyt tartani a szerepek között?
