Az interjú előtt még rákattintottam egy videójára, melyben Charlie egyik örökérvényű dalát énekli: „Az légy, aki vagy!” Micsoda véletlen, mert vele kapcsolatban éppen az a kérdés fogalmazódik meg bennem, hogy a bájos hang mögött, valójában milyen ember lakozik – ki is ő a hétköznapokban és milyen, amikor a színpadon áll? A kislány, aki egykor arról álmodozott, hogy színésznő lesz, végül énekessé vált, akinek éppúgy fontos a hivatása, mint az, hogy édesanyaként biztos hátteret nyújtson a gyermekeinek, és mindemellett szerető társa legyen a párjának.

– Mikor derült ki, hogy érdemes lenne komolyabban is foglalkozni a hangoddal?
– Az már egészen korán nyilvánvalóvá vált, hogy az erőteljes hangommal kitűnök az osztálytársaim közül, de akkor ennek még nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Énekelni viszont mindig is szerettem, nem véletlen, hogy a musical színészet vonzott igazán. Ehhez képest közgazdaságot tanultam, mert a nevelőapukám – aki az igazi apa szerepét töltötte be az életemben –, a színészettől túlságosan féltett, és biztosabb hivatás felé terelgetett. Én pedig hallgattam rá, és lemondtam egy időre arról, hogy az énektudásomat fejlesszem, de az élet később mindent megadott, amit korábban nem valósíthattam meg.
Hogyan kanyarodtál vissza az énekléshez?
– Jóformán tíz évig nem énekeltem, viszont az ismerőseim egyre többször megjegyezték, hogy érdemes lenne a hangomat képeznem. Végül azon kaptam magam, hogy sikerült bogarat ültetniük a fülembe. Elkezdtem énektanárhoz járni Budapesten, ami viszont csak rövid ideig tartott, mert nem sokkal később hazaköltöztem Kiskőrösre, az akkori páromhoz. Mondhatni a szerelem hozott vissza. Közben megkeresett egy partyzenekar, velük együtt zenéltünk egészen addig, amíg kismama lettem. Mivel egy kis élet indult növekedésnek a szívem alatt, így akkor az anyaság megélése került előtérbe a számomra.


Egyértelmű volt, hogy azért nem hagyod abba az énekesi karriered?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy az élet hozta így. Olyan érdekes, hogy mindig is ezzel szerettem volna foglalkozni, és ehhez csak meg kellett csípnem a kínálkozó lehetőségeket. Mire két éves lett a kislányom, a zenekar megszűnt, és a gitáros megkeresett azzal, hogy alakítsunk egy háromtagú együttest. Így hoztuk létre a saját zenekarunkat, melynek a Soundwitch fantázianevet adtuk, és ahol azóta is énekelek.
– Mitől lesz egy dal más, ha Te adod elő?
– Egy esküvőn több mint száz dalt is eléneklek, és minden egyes számban meg kell találnom azt a fontos mondatot vagy gondolatot, amihez kapcsolódni tudok, ezáltal a saját érzéseimet is kifejezhetem a dalokban. Megmutathatok valami mást is önmagamból, valami olyat, amit eddig még nem láttak, hallottak – csak így lehet szívből énekelni! És amikor közben azt érzem, hogy a fiúk is átadják magukat a zene örömének, elérkezünk ahhoz a ponthoz, amikor igazán szárnyalni kezdek.
Mit nyújt számodra az éneklés?
– Boldog vagyok, amikor látom az emberek arcán, hogy sikerült átadnom nekik a dalokba rejtett üzenetemet. Igazán élvezem ezeket a pillanatokat. Egy koncerten hatalmas energiák mozdulnak meg a közönség és a zenekar között – ez egy kölcsönös kapcsolat, amiből mind a két fél erőt meríthet. Rengeteg pozitív érzést kapok a koncerteken, és ezért végtelenül hálás vagyok.
– Van még benned görcs vagy félelem mielőtt a színpadra lépsz?
– Egyértelműen! Azt is észrevettem, hogy sokkal jobban izgulok, ha ismerős arcok néznek vissza rám a közönség soraiból. Egy teljesen ismeretlen közegben ugyanis kevésbé érzem a megfelelési kényszer súlyát, ezért sokkal felszabadultabb tudok lenni.
– Sosem vágytál arra, hogy „felfedezzenek”?
– Még Pesten éltem, amikor összegyűjtöttem minden bátorságomat, hogy fellépjek egy zenei tehetségkutató versenyen, amitől a további karrieremet is függővé tettem. Azt gondoltam, ha ez nem hoz sikert, akkor kár több energiát fordítanom az éneklésre, inkább a magánéletemre koncentrálok. Ez így is lett, a műsor nem hozta meg az áttörést az életemben. Akkor csalódásként éltem meg mindezt, hiába voltam elszánt, hiába küzdöttem, oda mindez kevésnek bizonyult. Akkoriban még valódi csiszolatlan gyémántokat kerestek a produkcióba, ahova én is jelentkeztem. Emlékszem, végül Caramell nyerte meg a versenyt, akinek a tehetségét nem lehet kétségbe vonni. Utólag beláttam, hogy akkor még nem álltam készen erre, ugyanis nálam képzettebb énekesek léptek a színpadra – én akkor még érlelődtem, a pálya elején tartottam. Ma visszagondolva, talán túl hamar jelentkeztem, később pedig már nem szerettem volna a magánéletemet kitenni mindannak, ami egy ilyen műsorral jár. Onnantól kezdve ugyanis minden más háttérbe szorul, nyitott könyvvé válsz a külvilág számára, és erre én abszolút nem vágytam. Így hát hazaköltöztem, és már nem ábrándoztam arról, hogy felfedezzenek, más utat választottam és nem bántam meg, hogy így döntöttem.


– A kezdeti csalódottság után, milyen tanulságot szűrtél le a versenyből?
– Elfogadtam a gyengeségeimet, és beláttam, hogy még rengeteget kell képezni a hangomat ahhoz, hogy jó énekesnő legyek. Tulajdonképpen egy óriási tanulólecke volt számomra az egész. Először talán túlságosan is visszavett a lendületemből, nehezen hittem el, hogy van helyem ezen a pályán, de mégis volt bennem némi dac – be akartam bizonyítani saját magamnak, hogy az éneklés az én utam.
– Szoktál sírni a színpadon?
– Sosem felejtem el, amikor egy esküvőn egymás után szerelmes számok következtek, én pedig könnyekkel a szememben, mosolyogva énekeltem. Ez csak így működik! A színpadra nem viszem fel a magánéletemet, azt a színfalak mögött hagyom. Voltak érzelmileg nehéz időszakaim, talán a lányom édesapjával való kapcsolatom kudarca viselt meg a leginkább. Az egy igazi mélypont volt az életemben, de remélem ebből a közönség semmit sem érzékelt. A zene egyfajta terápia is számomra, mert kiénekelhetem magamból, amit érzek, így feloldódhat a lelkemben összegyűlt fájdalom.
– A koncertek után viszont nincs mese, kezdődik az „anyaműszak”?
– Mentálisan már előre készülök arra, hogy a koncertek után csak pár órát szusszanhatok. Elsősorban édesanya vagyok, így nem teher, ha egy éjszakába nyúló fellépés után, kissé karikás szemekkel és nem túl frissen kelek fel a kisfiamhoz. Az éneklés ezzel jár, más életritmust igényel, ami a családi élettel olykor ugyan nehezen összehangolható, de igyekszem mind a két szerepben jól működni. Ehhez az kellett, hogy a párommal kialakítsunk egy élhető napirendet. Tudom, hogy számíthatok rá, és ez a tudat megnyugvással tölt el.
– Másként élted meg az anyaságot a második gyermekeddel?
– A fiamat közel 40 évesen hoztam a világra, amikor már sokkal inkább összeszedettebb, mentálisan érettebb és jóval türelmesebb voltam, ráadásul az érzelmi hátterem is más volt. Anno úgy képzeltem, hogy 25 évesen már kétgyermekes édesanya leszek, de utólag egy cseppet sem bánom, hogy ez másként alakult – így két különböző életszakaszban is megélhettem az anyaságot.
– Elárulhatjuk, hogy talált rád az új szerelem?
– Miért is ne? (kacag) Lehet, hogy szokatlannak tűnik, de egy társkereső oldalon ismerkedtem meg a párommal – a mi történetünk bizony ott kezdődött. Amikor már egyre kevésbé hittem abban, hogy megtalálhatom azt, aki hozzám tartozik, megláttam a fotóját, és valami megfogott benne. Csak a megérzéseim irányítottak, a szívemre hallgattam, és már az első találkozás után tudtam, hogy nekünk dolgunk van egymással.
– Mit tud ő, amitől olyan különleges a számodra?
– Szeretni, de azt nagyon! Szerintem életemben nem kaptam ennyi szeretetet és törődést, mint tőle. Egyébként mind a ketten nehéz szívvel érkeztünk a kapcsolatba, hiszen az előző időszak kudarca, a bennünk maradt félelmek és a sértettség érzése megnehezítette az új, közös életünket, de hittünk és bíztunk egymásban.


Arra gondolsz, hogy nem egyszerűek egy mozaikcsalád mindennapjai?
– Pontosan, hiszen borzasztóan összetett ez az élethelyzet, mert mindketten „csomaggal” érkeztünk a kapcsolatba. A gyerekek lelke végtelenül sérülékeny, ezért szülőkként abban mind a négyen egyetértettünk, hogy elsősorban az ő érdekeiket kell előtérbe helyeznünk. A döntéseinket úgy kell meghoznunk, hogy azok elsősorban számukra legyenek elfogadhatóak, és azt is tudomásul kellett vennünk, hogy a gyermekeink örök életre összekötnek bennünket a volt párunkkal.
Mit bizonyít a történetetek: működhet ez egész jól is?
– Abszolút, csak az elején szigorúan meg kell húzni a határokat és kialakítani a játékszabályokat, amiket mindenki egyformán figyelembe vesz. Persze idő kellett, mire hozzászoktunk ehhez az új rendszerhez, ettől függetlenül a mai napig adódhatnak félreértések, amiket akkor és ott, az adott helyzetben kell orvosolni. Azt hiszem, hogy valójában a nyílt a kommunikáció az alapja mindennek – ha mind a négy fél megpróbál kompromisszumra törekedni, akkor igenis egészen jól tud működni a mozaikcsalád.
Milyen hasonlóságokat fedezel fel a lányod és közted?
– Látom benne önmagam fiatal énjét. Tudod, ő pont olyan „különc”, mint én voltam, a szó pozitív értelmében. Emiatt olykor bántódás éri, de én mindig megnyugtatom, hogy az sosem baj, ha sajátos egyénisége és stílusa van, inkább legyen erre büszke. Már tinédzser, és egyre inkább bontogatja a szárnyait! Ha csak az öltözködésére gondolok… Egészen extra elképzelései vannak, ami olykor engem is meghökkent, ugyanakkor mindig összhangot sugároz.
Elhiszed már magadról, hogy tehetséges vagy?
– Ezt sosem merem így kijelenteni. Soha nem érzem azt, hogy egy fellépés tökéletes lenne, mindig találok benne olyan pontokat, ahol még van fejlődési lehetőség.

Impulzív Magazin
Aki a színpadon lát, magabiztos nőnek képzel az életben is.
– Általában ezt gondolják rólam, pedig világ életemben kishitű voltam, mindig kételkedtem saját magamban. Szerencsére a családom és a barátaim szeretettel fordulnak felém, nekik már kezdem elhinni, hogy szerethető vagyok.
Hogyan definiálnád önmagad?
–  Ezen már rengeteget gondolkodtam. Az biztos, hogy énekesnőként szeretném átadni azt az érzelemvilágot, amit az életből hozok, édesanyaként és feleségként megélve a mindennapokat. Feltölt, ha a családommal lehetek, de arra is szükségem van, hogy énekesként a színpadon egy másik szerepben is megmutathassam magamat. És amiről eddig még nem meséltem, hogy műkörmösként is dolgozom, ami szintén nagyon fontos a számomra, mert benne kiélhetem a kreativitásomat. Szeretek emberekkel foglalkozni, beszélgetni, néha olyan vagyok a vendégeimnek, mint egy pszichológus. Ez a három dolog pedig csakis együtt működik jól, mert egyfajta oda-vissza csatolás van közöttük – ugyanolyan fontosak számomra, egyik nélkül sem tudom elképzelni az életemet.
Meddig lehet ezt energiával bírni?
– Engem is egyre többet foglalkoztat ez a kérdés, úgy érzem, hogy talán el kell kezdenem lassítani, mert nem lehet állandóan ilyen magas hőfokon égni. Habár imádom a zenélést, nyilván egyre inkább vágyom arra, hogy a több időt tölthessek a családommal, és legyen pár szabad hétvégénk, amikor csak együtt vagyunk.

Fotó: Panna