Ráncfelvarrás. Hmmm… Mi lehet ez? Vajon miről fogok olvasni ebben a rovatban? Való ez nekem? Kérdezhetnéd. Válaszként egy kis bevezetőféle következik, hogy mire számíthatsz, ha velem jössz. Ígérem, nem fog fájni!
Képzelj el egy szép, azt hiszem, virágos, metálzöld indákkal díszített, cuki, kis, kapcsos naplócskát, jegyzetfüzetet. Nem, inkább világos vízkék fedlapos, vászongerincű, emlékkönyvre hajazó könyvecske legyen, amin régimódi vinyetta díszeleg. Cikornyás, gondosan rajzolt betűkkel ráírhatnám a töltőtollammal, hogy tádáááám: Ráncfelvarrás! Persze nem raknék utána felkiáltójelet, csak itt, hogy érezd, megvan, ez lesz a címe ezeknek a jegyzeteknek.
Gondoltam persze másra is: eszembe jutott például az, hogy „Élni akarok!”. Na, puff, bevallom, nem az én ötletem volt! És igen, tényleg ez is jó cím lenne. Hiszen élni akarok, ahogy mindenki más is, de hogy nézne ki ezalatt a cím alatt, amikor éppen életkedv nélkül, nyavalyogva vánszorgok, és alig élek. Ugye, igazam van?
Sokáig (nagyon sokáig) a HullámHölgy elnevezés állt az élen, de valahogy éreztem, nem az igazi.Pedig itt a le-föl, le-föl, hinta-palinta, egyszer fent, majd újra lent, hideg-meleg, jó és rossz – jönnek a hullámok és hullámvölgyek, múlik az idő, és beköszönt a klimax: Sziaaa!!
És persze vele együtt a hőhullámok kínzó gyötrése. Így adta magát az ehhez kapcsolódó cím. De mi van azzal, aki egyszerűen csak öregszik? Vagy még csak tart attól, hogy hamarosan öregedni kezd? Ő majd továbbgörget, mondván, mit nekem menopauza? Hol van az még? Pedig ugyanúgy gyötrődik, keresgél, ül a „megállóban”, mint én, és néha legszívesebben nyüszítene, máskor meg körömmel kaparná ki magát a napfényre, aztán csak sodródna az árral, tehetetlenül.
Mindig is erős nőnek tartottam magam, legalábbis előszeretettel tetszelegtem ebben a szerepben. Sokszor bele sem akartam gondolni, honnan hova, de vitt a lendület, kötődtem, tagadtam, minden erőmmel azon voltam, hogy haladjak, és vigyem valamerre, az előre irányába magamat és a szeretteimet. Néha megérintett valami szél, és beleborzongtam az üres mélységbe, de menni kellett: család, gyerek, munka, barátok – sodort az áramlat.
Mentem is, nem gondolkoztam, eszembe sem jutott, hogy elfogyhat az út előttem. Mikor aztán elkopott a rám rakott vagy képzelt máz, kifutott alólam a pálya, és puff, beütött az életközepi válság! (A „közepi” szón kacagnom kell.) Kibillentem rendesen. Fiatalság, huss! Szépségközeliség, agyő! Vékony derék, pá! Munkahely, csá! Célok, viszlát! Tényleg minden egyszerre lesz oda?
Igen, minden elmúlik egyszer – mondhatnánk beletörődve. Ez van, babám, ezzel kell főzni! Közbevetőleg jegyzem meg: nehogy azt gondolja bárki, hogy ezek, a képzeletbeli vízkék könyvecske lapjaira rótt sorok receptek, de nem ám! Senki ne reménykedjen abban, hogy megmondom a tutit, vagy tanítani akarok, netán példát mutatni. Ki kell ábrándítanom minden kedves olvasót, hogy még csak „kócs” sem vagyok.
Egyszerű érzések, pillanatnyi benyomások következnek, melyek egy élmény vagy történés kapcsán jutnak az eszembe: rég feledésbe merült sztorik az emlékezetem mélyéről, melyek felbuggyannak, mint a nevetés – ha nem is gurgulázva, és olykor kissé keserédesen. Ilyesmiket tudok adni. Hátha van olyan köztetek, aki rokonságot érez, és szívesen nevet velem, vagy akár rajtam. És igen, sírni is lehet, vagy csak hallgatni fejlehorgasztva, csendben összekuporodva.
Valamiféle életráncfelvarrás kísérlete ez, egyfajta tápászkodásféle, valódi kedvkonzerv tőlem neked – ha nincs jobb dolgod, és pár percnyi olvasnivalót keresel.
Gyere, öleld meg magad egy pillanatra, és hidd el, nem vagy egyedül!(Úristen, ez tisztára nyálas… Nem mondtam komolyan, teszed le a kezed!)