Minden történetnek van egy kiindulópontja, ahonnan a hős – jelen esetben hősnő – elindul, hogy szerencsét próbáljon a nagyvilágban. Így volt ez a Szinglinapló születésével is.
Kedves Olvasók, nyilván felvetődött már bennetek a kérdés, hogy miért is hagytam el a férjuramat huszonhat év után. Eddig két okból nem írtam erről. Az egyik, hogy papírra vetett, kis kalandjaimban az életem elmúlt három évéé a főszerep, a másik pedig, hogy az elhagyott férfiú az imádott gyermekeim apja. A huszonhat közös évünkből nagyon sok csodálatosan pergett le, azonban az utolsó három év maga volt a pokol: folyamatos elhidegülés, verbális agresszió és – amitől leginkább szenvedtem – az intimitás minden formájának a hiánya. Az ember lányának meg kell érnie arra, hogy a saját fájdalmát végre ki merje mondani önmagának, hiszen annyi mindent szégyellünk – én legalábbis –, amit nem teszünk meg magunkért. A kívülálló olyan könnyedén mondja: miért nem léptél fel az agresszió ellen, miért nem küzdöttél magadért, magatokért? Én bátran ki merem jelenteni, hogy folyamatosan küzdöttem, mégpedig aktívan: szavakkal és tettekkel is. Azonban, amikor életünk párja érzelmileg nem kompatibilis mindezzel, önmagát nem vizsgálja, és nincs meg benne az a szándék, hogy a kapcsolatunk javuljon, változzon, akkor mindenféle törekvésünk hiábavaló. Az egyik barátom egyszer azt mondta: Cecília, ha azt érzed, hogy te mindent megtettél, akkor legyen nyugodt a lelked.
Nos, az én lelkem teljesen nyugodt, valószínűleg ezért merem most ezeket leírni, és ezért van meg bennem az a folyamatosan jelenlevő érzés is, amelyben azóta is mélyen hiszek: fognak még engem szeretni és én is fogok szeretni. Tudom, hogy az emberek többsége naivnak tart, de nem érdekel különösebben. Ez az én életem, úgyhogy én döntöm el, hogyan élem. A költözésem után rengeteg ismerőssel beszélgettem, akik közül sokan azt mondták, bátor vagyok, mert bár ők is szenvednek, mégsem merik meglépni azt, amit én. Akkor még nem szenvedsz eléggé! – mondtam nekik. Mert, amikor már sajog benned az egész, lent jársz a pokol legmélyebb bugyraiban, és úgy érzed, hogy ettől jobban már nem szenvedhetsz, akkor tudni fogod, hogy bármit teszel, az már csak jobb lehet. Na, akkor megléped, mert akkor már nincs vesztenivalód.
Nekem is fel kellett tennem magamnak a kérdést: teljesen el akarok veszni a saját életemben, vagy a kezembe veszem a sorsomat, és végre ÉN leszek az első?
Pedig őrült nehéz elsőnek lenni, hiszen ez idáig arra voltam kalibrálva, hogy mindig más – a gyerekeim, a férjem, az anyám, az apám, a kutyám, a munkám – viszi a zászlót. De ez nem jó irány, mert ha itt és most nem lehetek önmagam, és nem lehetek ÉN az első a saját kis, tyúkszaros életemben, akkor mégis mikor? Az elköltözésemet követően aztán megtapasztaltam a kőkemény, kíméletlen előítéletességet, hiszen abszolút szembementem a társadalmi elvárásokkal. Még barátokat is veszítettem, azok viszont, akik megmaradtak, úgy gondolom, életem végéig hű társaim lesznek. De, ami a legfontosabb, a gyerekeim szeretetét meg tudtam őrizni: a kötődésünk egymáshoz mély és őszinte, ami hihetetlenül jó érzés, és megerősít az anyaságomban.
Ezek a gondolatok és érzések vezettek el annak, a szó legnemesebb értelmében vett, kalandvágyó énemnek a megismeréséhez, amely újra mélységesen vágyott a szerelemre. Egyszerűen azt éreztem, ha nem élem át ismét a szerelmet, megőrülők. Esténként romantikus zenéket hallgattam, és mint a tinik, arról ábrándoztam, hogy megint szeretni fognak és én is szerethetek, hogy tüzes testemmel fonom majd körbe és lázas csókjaimmal halmozom el a FÉRFIT, aki az álmaimban már ott szerepelt.
Tudjátok, az álmok valóra válnak, ha teszünk értük! Ezért léptem én is a tettek mezejére – ahogy eddig is már olvashattátok –, de a java még hátra van. Remélem ezek után nem fogtok tudni aludni a kíváncsiságtól…
