Tegye fel a kezét közületek az, aki még soha nem szeppent meg, amikor szembesítették a testsúlyával? Az, hogy a kedvén éppen ráncfelvarrást végző főhősnőnket hol csapta arcul – megjegyzem, galádul – a kilóinak száma, írásunkból kiderül.


Mi lehetne annál is nőibb – majdnem azt a szót írtam le, hogy nőcisebb, de ne bagatellizáljuk el a témát ezzel a bulváros, szexista szóval –, mint állandóan nyavalyogni a testsúlyom miatt?

Tudom, hogy a férfiak között is mozog ez a téma, de korántsem akkora elánnal, mint a mi köreinkben. Ha hozzáveszük még a klimax hangulatra gyakorolt erodáló hatását, kész is a teljes összeomlásközeli állapot receptje. Csak megsúgom, úgy is lehet ezt csinálni, hogy a környezeteteket kergetitek a szakadék szélére vagy a Duna partjára egy jól megkomponált vízbe vetés céljából.

Az életben nem gondoltam magamra túl sokszor NŐCIKÉNT, ám a fent említett tevékenységben fekete öves vagyok. Határtalan panaszkodó folyamot tudok megindítani a termetem szélesedésével kapcsolatban, ráadásul rendkívül találó hasonlataim vannak rá – gondolom, elég, ha a bojlertest szót megvillantom, így már biztosan el tudjátok képzelni a cizellált kifejezéseimet.

Mostanában olyan tökélyre fejlesztettem a szenvedve hízás miatti elkeseredést, hogy egyszerűen megnémultam a témával összefüggésben. Hallgattam a plusz kilóimról, sőt elszabotáltam a mérlegelést is.

(Szerintem az utóbbi egy évben nem álltam rá erre a szerkezetre.) A „nemtudomnemfáj” technikát alkalmazva, profi hidegvérrel settenkedtem el mellette mindennap lakásunk folyosóján, és nem vettem róla tudomást, hátha akkor így nem is létezik. Mondjuk, ha őszinte akarok lenni, ez úgy hülyeség, ahogy van, mert a férjem minden reggel rápattant hangosan átkozódva vagy ünnepelve – mikor mi –, azaz teljesen világos volt, hogy az a mérleg még mindig ott van.

Vitathatatlan tény, hogy nem a felvillanó digitális szám az egyetlen jel a terpeszkedésemre, mert az öv is árulóként feszül ellenem. Tiszta szerencse, hogy némelyikük rugalmas, akárcsak egy-egy ruhadarab dereka, amit körülölelnek. A ruhát ölelik, engem meg szorítanak. Vicc az egész! De találtam rá megoldást: eggyel kintebbi lyukba fűzöm őket, és már kész is az újabb illúzió.

Tehát új terelő módszerek felé fordultam a témával kapcsolatban, és eddig ismeretlen területeken léptem a kifinomult tökéletesség talajára, mígnem a minap egy egészségügyi probléma miatt kénytelen voltam orvoshoz fordulni. Természetesen ezt is megfelelően hosszú ideig halogattam, de végül sok internetes és megsúgott módszer kipróbálása után elérkezett az idő, hogy komolyabban utánanézzek a dolognak. Ne gondoljon senki nagy bajra, állítólag szinte minden második ember küszködik hasonlóval. (Persze ezt is onnan tudom, hogy kisebb csacsogó csoportokban legyintettek, mikor szóba hoztam.) Egyszerű emésztési gond az egész – lehet, hogy kevés, lehet, hogy sok, nem esik jól, meg kavarog… –, de ez most lényegtelen is. Azt azért megjegyezném, hogy azóta megoldódni látszik a dolog.

Milyen meglepő, és mily különös – itt kérem elképzelni a kellően gúnyos hanglejtést –, hogy ez is a klimax következménye! Lassul az emésztés, pang az ember testében a jelentékeny mennyiségű táplálék, még ha minőségi is. Mert enni azért bírok, és a mértékkel sokszor összeveszem.

Szóval, bajra orvosság, gondra orvos – így kerültem a rendelőbe. Kellően betojva természetesen a lehetséges diagnosztikai módszerektől, mert a jó sorsom eddig megkímélt ezektől, most azonban éltem a gyanúperrel, hogy valamilyen eszközt letolnak a torkomon. Mit ne mondjak, nehezemre esett megőrizni a nyugalmamat, meg hát idejét sem tudom, mikor voltam utoljára komolyabb vizsgálaton. Ugye nektek is megvan a fogalmam sincs, mit kell csinálni, mit kell odaadni és előkészíteni érzése? Toporogtam hát tanácstalanul, és feszülten figyeltem, nehogy elszalasszak valami információt, vagy ne halljak meg valamit, ami fontos, és ebből következően rosszul álljak, ne oda üljek, satöbbi, satöbbi.

Így esett, hogy egy szempillantás alatt ott találtam magam a tűzről pattant, kis termetű – egyébként nagyon kedves – asszisztens utasítására az ósdi szerkezeten, amivel kapcsolatban csak sok-sok pillanat után esett le a tantusz nálam: ez egy MÉRLEG!

Egy ájulással érhetne véget a történet, miután a kilóim számát is bevallottam – na, még mit nem! –, de az túl kommersz lenne. Azóta viszont egyfolytában sírok… Ez nem hormongyűrű, kedves, jól informált, változókori változásokat alaposan ismerő olvasóim! De nem ám! Ez egy csillagkapu, ami rám nőtt!

Következik hát az elkerülhetetlen, amiről – ha még élek – pár hónap múlva beszámolok. Ugyanis hajdani fénykoromtól messze eltávolodva, bármilyen átalakulás hosszú hónapokba fog telni, és közben vért fogok izzadni.

Ez nem lesz sétagalopp, elvégre lassul itt minden, de az nem lehet, hogy így maradok!

Na, pá, Kedveseim!