Barokkos túlzások, a művészet, mint terápia, a szerénykedés kényszer és az irodalom szent tehene. Hogy jön mindez a Ráncfelvarráshoz? Nem tudok mást mondani, olvasd el, és meglátod! Remélem, nem bánod meg, hogy újra velem tartasz!
Soha nem gondoltam úgy a művészetre, mint terápiás eszközre.
Úgy értem, hogy persze, olvasom az erről szóló cikkeket, bejegyzéseket, így tudom, hogy van ilyen, és ismerem is a módszert, de eddig valahogy különálló egységként létezett a fejemben ez a két fogalom. Nem vonódtak össze a tudatomban még akkor sem, amikor itt-ott szembejött velem például az irodalomterápia megnevezés, amelyről, be kell valljam, sem első, sem sokadik blikkre nem gondoltam különösebbet – halvány dunsztom sem volt róla, hogy valójában micsoda, és nem is igazán mozgatta meg a fantáziámat. És bár arról is tudtam, hogy bizonyos típusú intézményekben festenek és rajzolnak az ápoltak, valahogy mégsem állt össze a fejemben – vagy csak eddig nem volt információértéke számomra –, hogy ez hogyan segíthet rajtuk.
Ezért is érthetetlen, hogy hogyan akadt meg a szemem egy mondaton, és kezdtem el értelmezni a kijelentést, amely terápiaként nevezett meg szinte minden művészi tevékenységet. A válasz talán abban rejlik, hogy egy számomra hiteles, abszolút vitathatatlan és megkérdőjelezhetetlen ember szájából, tollából származott. Így esett meg az, hogy a napokban forgatni, emészteni, értelmezni kezdtem ezt a tézist, és vettem a bátorságot, hogy magamra vonatkoztassam.
Igen, magamra, még akkor is, ha barokkos túlzásnak hat, hogy magamat művészként aposztrofálom. Nem ez a szándékom, nem maga a meghatározás, de mivel álszerénykedő magyarázkodásra késztet, ezért az a legjobb, ha a „művész” szót kicserélem az „alkotó” megnevezésre. Így már mindjárt kevésbé sántít, és érthetővé válik, mi a gondolatmenetem fő csapásiránya: az alkotás, mint terápia. Vagyis olyan valaminek a létrehozása, ami látszik. Az sem árt természetesen, ha ennek a valaminek van értelme, sőt értéke – de erről majd később.
Lehet, hogy másoknak hamarabb jön el az életében ez a fajta elbizonytalanodás, és más életszakaszban keresnek kapaszkodót, mint én. Vagy egyszerűen szilárdabban, természetesebben adódnak támaszul számukra tevékenységek – gondolok itt a hímzésre, a barkácsolásra vagy építésre, szépítésre, de lehet ez akár a sütés vagy a kertészkedés.
Biztos vagyok abban is, hogy ezek az emberek sokkal ügyesebbek, mint én, aki kötni is úgy tanult meg – itt egy kis kuncogást képzeljetek aláfestő hangként –, hogy a próbadarab sál a végén szélesebb volt, mint amilyen hosszú. Emlékszem, akaratlanul szaporítottam a szemeket, ahogy néha a szavakat is. Mivel az említett tévutakról is még jókor letettem – azaz nem kötök, nem varrok, nem hímzek, sőt tortacsodákat sem készítek, mert egészen egyszerűen nem vagyok rá képes –, itt az ideje, hogy a szószaporítást is abbahagyjam, és végre konkrét legyek.
Jólesik leírni, amit gondolok. Hátha találok valakit, valakiket, akiknek tetszik. Hátha más is van, aki így elmélkedik a világról, és így érzi magát benne. Hátha nem vagyok egyedül ezekkel az élményekkel, nézőpontokkal és néha bizony gyötrődésekkel.
Azért, amikor erre gondolok – mármint arra, hogy ÉN(!) írok, még akkor is, ha ez csak erős jóindulattal nevezhető irodalomnak –, jócskán megtekeredik a gyomromban valami. Olyan érzés ez, mintha egy indiai ember szeme láttára rúgnák hasba a szent tehenet az utcán. Bár az utca piszkos és szemetes, mint a mai valóságunk, a tehén pedig soványka és göthös, ahogy már az igazi irodalmi műveket is alig lehet felismerni – mégis szent, és gyalázat, hogy bántják! Na, inkább hessegessük el ezt a képet, hiszen nem önsorsrontó tanfolyamon vagyunk – pont az ellenkezője a szándékom! Annak ellenére, hogy mostanában mindenki „teleszemeteli az utcát” és írogat, ráadásul ezeket a műveket sokszor igazi értékként üdvözli a környezet (innen a „göthös tehén” hasonlat), van valami mélyről jövő bizonyosságom abban, hogy a szavaimmal igenis hozzátehetek a világhoz.
Természetesen az is igaz lehet, hogy így van ezzel sok-sok más „alkotó” is, legyen a produktuma idétlen csendélet, műanyag, temetői koszorúkba való virágokból összeállított rémisztő bárány vagy zenélő, karácsonyi ringlispíl. Na, már megint viccelődésbe oltott gúnyolódásként buggyant, böffent ki belőlem a kételkedés magamban. Elnézést kérek.
Pedig lehet, hogy pont annak van itt az ideje, hogy a sarkamra állva képviseljem: nem törődöm azzal, más hogyan vélekedik minderről – nekem ez jó, csinálom és kész! Igen, eljött az ideje a pozitív kilátásoknak, és meg fogom próbálni nem szem elől téveszteni őket.
Persze nehéz lesz lerázni magamról a toporgás és szerénykedés kényszerét, de valahogy meg kell próbálnom, mivel már én is halálosan unom saját magamat. Ha már egyszer felfedeztem a bátorságomat, akkor ki kell mellette tartanom, mert remélem, még sokáig szükségem lesz rá. Nem unatkozhatom az életem végéig, ugye?
