Lehetséges az ember kedélyén ráncfelvarrást végezni? Létezik olyan, hogy lélekplasztika? Mi az, hogy szépen, jól öregedni? Hogy kell azt csinálni? Te tudod? Nekem is csak ötleteim vannak. Nos, lássuk, életképesek-e ezek a gondolatok, és segítenek-e belenézni abba a bizonyos nagyítós tükörbe!

ráncfelvarrás menopauza élet közepi válság Impulzív Magazin
Nézem magam egy kerek tükörben. Tudod, olyan ikeás, asztalra állítható fajtában, annak is a nagyítós felével, szóval nem is nézem magam, inkább szembenézek magammal, pontosabban a saját szemembe nézek. Közben végtelenítve sorjáznak, futnak az agyamban a szavak, mondatok, amelyek lazán kapcsolódnak ugyan a látványhoz, de néha kitérnek előle – igyekeznek legalább a ráncok képét kikerülni. Persze nem megy. A megállás nélkül zakatoló, kattogó, zavaró, fárasztó gondolatokat talán inkább kérdéseknek nevezném. Mert minden megkérdőjeleződik bennem mostanában. Nem tudom eldönteni, mi a jó nekem, és ami nekem jó, az jár-e nekem, elvehetem-e, megtehetem-e. Kétségek gyötörnek, és nem tudok szabadulni tőlük. Nem ismerem a módját. Még nem. Miért pont most néztem a tükörbe, úgy igazán? Miért pont most hangoskodnak bennem ezek a kérdések, egyre jobban? Mert az előbb olvastam egy cikket a menopauzáról – három nő megélését ezzel kapcsolatban. Jó kis fotókkal illusztrálták. Mondjuk, az egyikük arca igen meggyötört volt, ráadásul a tipikus hajritkulás is rögtön szembeötlött, sőt, ahogy a trendi művészfotón pózolva maga alá húzta a csupasz lábát, nyomorodó lábfejének torzult íve is kirajzolódott.

Azonban a másik nő képe foglyul ejtette a figyelmem. Az, ahogyan átölelte saját magát, miközben a lábszárán keresztbe fonta a karját, a fejét pedig a térdére hajtotta, és alulról felfelé nézett rám: tisztán tükröződött a szemében, hogy szereti saját magát.

Kicsit gejl az ilyesmi, nem bírom. Éreztem is valamiféle halvány émelygésfélét, de közben azért ismét előretolakodtak a gondolataimban zaklató kérdések, és a fotón látható nő tekintetének súlya alatt egyre hangosabbak lettek. Hogyan kell ezt csinálni? Ezt az elégedettséget. Most az mellékes, hogy a hölgy lifecoach – manapság már tele vannak a mindennapjaink ilyen úri huncutságokkal, de én azért elég szkeptikus vagyok ezekkel szemben –, bár elvileg akkor ő az, aki igazán tudja, mi a dörgés ilyenkor, amikor az ember nem tudja leállítani a kérdéssorjázást a fejében. Ugye? De mégsem ennek a tudásnak a bizonyosságát láttam a szemében. Nem. Azt láttam, ami a sajátomból hiányzott, amikor az ikeás tükörbe néztem. Ez a nő minden bizonytalanság nélkül, igen-igen szereti magát, és szeretetből öleli, dédelgeti a saját testét. Talán ringatja is, mosolyogva. Nem csak úgy mondják neki, és ő megfogadja.

Nem csak olvassa mindenhol, hogy „tünetegyüttes”, meg „öregedés”, és el kell fogadni. Azt, hogy „változás”, meg törődni kell magunkkal, meg szedjünk ezt-azt, és enélkül már nem is lehet. Hogy „énidő”, meg „értékes”, és bla-bla-bla… Hanem ez a nő tudja, érzi.

Na, EZT hogyan kell csinálni? Ki mutatja meg nekem?

Óriási divat lett mostanában menőzni a menopauzával – valósággal elveszek a jobbnál jobb tippek között. Persze az is lehet, hogy folyton csak velem jönnek szembe azok a tanácsklisék, hogy mit kéne tennem, éreznem, mit szedjek feltétlenül, hogy elmúljanak a tüneteim, hiszen minél többször keresek rá, annál több ilyen típusú reklám, ajánlás, hirdetés bukkan fel. Ember legyen a talpán, aki kiigazodik! Már azt sem tudom, mi az alapproblémám.

Mit is szeretnék?

Azt, hogy hozza valaki vagy valami vissza a jó kedvemet? Az erőmet, a rugalmasságomat? Vagy valami sosem volt dolog után vágyom? Valaki után, aki megmondja, mennyire kell ennek fájnia? Hogy az a szorítás a mellkasomban igazi-e, vagy csak képzelem? Mit kéne tennem, hogy újra egyenesbe kerüljek? Egyenes-e az egyenesnek látszó út?

Mit keresek?

Lassan ráébredek – pásztázva a nő fotójáról rám függesztett tekintetet –, hogy az után vágyom, ami az ő szemében van. A bizonyosságra, hogy vagyok, aki vagyok, jó úton járok, vagy ha nem, majd újrapróbálom – hogy van időm, hogy van értékem. Hogy ne mástól várjam a válaszokat, visszajelzéseket, elismeréseket, hanem szeressem magam úgy, ahogy vagyok.

Csak valaki mondaná meg, hogyan kell ezt csinálni.

 

Szerző

  • Horváthné Csortán Kriszta

    Soha ne mondd, hogy soha! – Hallottad már ezt a mondatot, ugye? Bár nem szeretem az általánosítást még tagadás esetén sem, de ez most pont illik ide. Idősödve (Jajj, de furcsa ezt leírni!) jutottam el ahhoz az igényhez, hogy megosszam az ezzel kapcsolatos érzéseimet, benyomásaimat – azt, hogy milyen ezt átélni nőként. Eddig nem írtam. Eddig nem ástam bele magam a női lét rejtelmeibe. Eddig nem foglalkoztam azzal, hogy nő vagyok. Nem álltam meg, mert vitt a lendület. Most egy picit megtorpantam. Ideje szemlélődnöm, közben értelmezni magam. Szigorúan női szemmel és szemet ráncolva, vállalva ezzel egy újabb szarkalábat. Teret akarok adni az új lehetőségeknek és élményeknek. Meg akarom osztani az írásaimban a dilemmáimat, az érzéseimet, természetesen kellő malíciával fűszerezve. Néha mérgelődve, meglepődve, nevettetve – hátha kedvvel olvasod Te is, és velem nevetsz, zokogsz, szájhúzogatsz, és így együtt nézünk a tükörbe.