Éppen egy ősrégi önéletrajzomat kutattam fel a laptopom mélyéről. Valahol még szórakoztató is végighaladni eddigi életem társadalmilag elfogadottnak titulált mérföldkövein… Tanulmányok, elismerések, képesítések, munkahelyek, országok, erények és nyelvek. Egy A4-es méretű oldalon leírva, szinte már megtévesztően rövidnek hat ez a közel 30 év, de elbeszélő költeményt mégsem írhatok magamról. Arra pedig már senkinek sincs igazán ideje, hogy el is olvassa. Majd megismernek, ha már együtt dolgozunk.

Így filozofálgattam, miközben ráeszmélek, hogy csak egy épkézláb nyelvvizsgám van, és azt sem használtam még soha. Aztán túlteszem magam rajta, végül is nem a papír számít, igaz? Hiszen ha rákényszerítenek, még akár spanyolul vagy franciául is képes vagyok makogni valamit. Persze ezt sem írhatom bele az önéletrajzomba. Hosszú munkaórák küzdelmes eredményeként végül megszületett „az írás”. El is küldöm száz meg száz helyre, bízva a számok törvényében.


Aztán napokig semmi, majd egy héttel később már a telefonom is csörög. Igaz, férfit keresnek mérnöki diplomával (vajon a nevem és a fotóm nem volt elég árulkodó?!). Annyiban maradunk, hogy szerintem mindent meg lehet tanulni, de azért abban nem vagyok biztos, hogy még ebben az életemben férfi leszek. A fejvadász cég ügyintézője diszkréten kacag a vonalban, pedig mégiscsak ő követte el a szarvashibát. Picit csalódott vagyok. Azzal nem számoltam, hogy a nemi identitásom okozza majd az első fennakadást. Sebaj, keresgélek tovább. Ezúttal én telefonálgatok 3-4 helyre, itt már biztatóbb a helyzet, ugyan nem keresnek most új alkalmazottat, de végül is sok kolléga kiöregedett, jól jönne a fiatal munkaerő. Jesszus! Nehogy már én legyek a felelős „Manci néni” idő előtti nyugdíjaztatásáért! Inkább hagyjuk.

Keresek tovább, és itt már az interjúig is eljutok. A környezet ugyan nem a megszokott, picit úgy érzem, mintha egy szektába akarnának behívni – nem is interjúnak, inkább körbeszélgetésnek hívják a találkozást –, de maradok. Aztán jön a hidegzuhany: mindenki bemutatkozik, de ahelyett, hogy magukról beszélnének, a gyerekeikről és a családjukról nyilatkoznak. Nincs is ezzel baj, nekem is nagyon fontos a családom, de nem XY kisebbik fiával meg lányával szeretnék majd együtt dolgozni, így felesleges megtudnom róluk, hogy melyik gyerek hány éves, és kinek mi a jele az oviban. Na, mindegy! Kissé izzad a tenyerem, mindjárt rajtam a sor… Bemutatkozom, majd elmondom, hogy nekem nincs gyerekem, aztán hallgatok, és kérdőn nézek a körülöttem ülőkre, hogy mondjam-e tovább, vagy ez már kizáró ok? De mindenki mosolyog, biztatóan bólogatnak, „perszéznek”, így leesik a kő a szívemről, hiszen ők is csak emberek. Magamról kezdek el beszélni, ők pedig hagyják, én meg még élvezem is, miközben törekszem a profizmusra – csak semmi személyeskedés. Végül abban maradunk, hogy majd felveszik velem a kapcsolatot. Oké, gondolom, ezt már hallottam máshol is, de pár nap múlva már jön is az e-mail, hogy várnak vissza. Vissza is megyek, hiszen minden tökéletes: a leendő munkatársak, a közeg… ja, csak a fizetés pocsék. Hazafelé azon kezdek rágódni, hogy a pénz nem minden, sokkal többet ér a stresszmentes, nyugis környezet, ahova nem gyomorideggel kell bejárni dolgozni. De éhen halni is elég stresszes… Pedig már annyira beleéltük magunkat, én is, ők is. Megírom, hogy sajnos ezt anyagi okokból nem tudom vállalni. Ők persze megértik, és bár szeretnének velem dolgozni, nem tudnak többet ajánlani. Én is megértem, és tudom is, hogy igaz – ez most nem csak süket duma. Szomorú vagyok, de kutatok tovább, bár az elkövetkező napokban kísért a gondolat, hogy jó döntést hoztam-e…

Közben már egy másik interjúra megyek, de nem izgulok. Jól is teszem, mert 20 perc után azzal az érzéssel távozom, hogy pont ez az a közeg, amit jobb elkerülni. A főnök azzal indít, hogy férjnél vagyok-e, és van-e gyerekem. Mikor nemleges választ adok, látom a csalódottságot az arcán. Nem tudom eldönteni, hogy az emberi faj kihalásának a terhe nyomja a vállát, vagy attól tart, hogy a munkába állásom után 6 hónappal, esetleg szülési szabadságra akarok majd menni. Mindegy is, a mosolyom mögé rejtem az érzéseimet, és válaszolok a további kérdésekre. Végre eljutunk a szakmaisághoz is, de valahogy csak-csak visszatérünk a „miért nincs még családom” témakörhöz. Miután hárítok, meglepődve konstatálom, hogy már szinte kész tényként beszélünk a kezdésem időpontjáról és körülményeiről – bár igyekszem ezt diplomatikusan és semlegesen kezelni. Három perccel később kilépek az épületből, veszek egy mély levegőt, és vissza se nézek.


Újabb interjúra virrad a reggel. Csoda szép környezet és barátságos fogadtatás vár. Meg is lepődöm, mert egy komplett delegáció jön elé, hogy velem beszélgessen. Erős kézfogással köszöntjük egymást – amit mindig nagyra értékelek –, és már mondják is, hogy ne ijedjek meg, amiért ilyen sokan vannak, csak az önéletrajzom alapján két különböző pozícióra is alkalmas vagyok. Az izgatottságomat egy újabb mosoly mögé rejtem, amikor rájövök, hogy a mosolyom meg a szájmaszkom mögé van rejtve. (Azért a szemeimmel igyekszem derűt árasztani.) Vágjunk bele! Lekerül a maszk, és végre használhatom a teljes arcmimikámat – az mindennél beszédesebb – és hosszasan mesélek magamról (már megint). Ők is kérdeznek, én is kérdezek, minden flottul megy. Még németül is beszélünk egy picit, bár zavartan jelzem, hogy e téren kissé berozsdásodtam, ám ezen a fronton is siker. Mindent értek, ők is megértenek, ámbár néha vegyítek egy kis angolt is a „danke schön” mellé. Aztán, mint derült égből a villámcsapás ér a kérdés, hogy mekkora a bérigényem? Mondom magamban: a micsodám? Ja, hogy mennyit akarok keresni! Köpni-nyelni nem tudok, és az eddig szinte tökéletes beszélgetés most elakad: zavartan vigyorgok tovább, makogok, hogy én eddig csak a közszférában…izé… Erre a kérdésre nem számítottam. Aztán persze átkozom magam, hogy miért is nem néztem utána, hogy mennyit lehet keresni egy ilyen állással. De végül is kibökök egy nevetséges összeget. Kérdőn nézek a „bizottság” tagjaira, ám ők profik, az arcukról semmit nem tudok leolvasni. Zavaromban még azt is mondom, hogy olyan jó hangulatú volt ez a beszélgetés, nyugodtan tekintsék semmisnek ezt az utolsó három percet. Nevetnek. Megnyugszom, és újra határozott leszek, céltudatosság járja át minden porcikámat. Jó érzésekkel távozom, közben azon gondolkodom, milyen jó muri is ez az interjúra járás: temérdek dolgot tanulok magamról, és tapasztalatgyűjtésnek is első osztályú tevékenység. Kár, hogy ebből nem lehet megélni. Azt azért megfogadom, hogy nem lesz több olyan beszélgetés, aminek bérigény nélkül indulok neki.

Pár hét elteltével próbanapra hívnak vissza, és én gondolkodás nélkül igent mondok, mert semmilyen ellenérv nem jut az eszembe. A próbanapon aztán jobban izgulok, mint bármelyik interjúm előtt. Szolidan, de elegánsan öltözök fel, angolul is van egy mondás, ami kb. úgy hangzik lefordítva, hogy „Öltözz úgy, mint amilyen az állás, amit meg akarsz szerezni!”. Autóval megyek, nem sietek, hiszen még jegesek a reggelek, csúsznak az utak. Tornacipőben vezetek, és csak akkor váltok tűsarkakra, amikor leparkolok. Kiszállok az autóból, veszek egy mély levegőt, és ahogy elindulok a jövőm kapuja felé, egy hatalmasat zakózom a parkoló jeges térkövén. Bár egy másodperc alatt elterültem a földön, mégis mintha lassított felvételen nézném a történteket. Van az a pillanat, amikor még próbálom megtartani az egyensúlyomat, és elhiszem, hogy van visszaút. Aztán hirtelen beletörődök az esésbe: a gravitáció és az egyensúlyvesztés együttes erővel húz lefelé, én pedig engedek neki. Egy pillanatig fel sem bírok kelni, érzem, hogy sajog a fenekem és a csípőm is. Nesze neked magas sarkú! Aztán lassan, komótosan feltápászkodom, letörlöm a jeget a kabátomról, és egy pillanatig még sajnálom is magamat. Egy rendező sem forgathatott volna ennél filmbe illőbb jelenetet – hát mégis minden klisének van valóságalapja. A lelkesedésem azonban töretlen: talán senki nem látta, hogy mi történt az imént, és nem fog kacagni rajtam, ha belépek az épület forgó üvegajtaján. És lám, csak a fáradt recepciós köszön rám kedvesen, és útba igazít. A próbanap végén megkérdezik, hogy tetszik-e a munka. Hát persze hogy tetszik, a háromfogásos ebédről nem is beszélve. (Ezt persze csak gondolom, nem mondom ki hangosan, de a jövőben még fontos szempont lehet, mert szeretek enni.) A „műszak” lejárta után ajánlatot is kapok, és belül megint csak repes a szívem, de persze nem mutatom. Higgadt, józan döntést kell hoznom ugyanis, az pedig csak tiszta fejjel megy, miután alszom egyet az egészre. Fel kell dolgoznom, azt a sok mindent, amit aznap átéltem: a reggeli elterülést, a sok új embert, információt, szabályt és munkaköri leírást.


Újabb nap, újabb interjú, újabb kézfogás. (Még a végén egy elfoglalt munkanélküli válik belőlem.) A picike családi vállalkozásnál idilli környezet, kedves fogadtatás és egy dekoratív negyvenes nő vár, bár kissé ziláltnak tűnik. Udvariasan mutatja az utat, és egy tágas, világos konferenciaterembe vezet, ahol hellyel kínál. Hosszas eszmecserét folytatunk, olykor pár másodperces (számomra) kínos csenddel megszakítva, amit eleinte nem tudok mire vélni. Aztán rájövök, hogy méreget. Na, nem gyanakvóan, inkább csak az arcomról próbál olvasni. Eszembe jut, az egyik középiskolai tanárom, aki azt mondta, hogy úgy tudok nézni, mint aki ölni is képes a szemeivel. Hát persze, a lázadó kamaszévek. Bezzeg, ha most látna! Szinte tökélyre fejlesztettem a pókerarcomat. Szóval így méregetjük egymást, csendben, lassan, békésen. Közben felveti, hogy járjuk körbe a helyet, és nézzem meg, hogy kik is ők, és mit képviselnek. Tetszik, amit látok, és jól érzem magam, még a méregetésnek is vége, ő pedig kerek perec megmondja, hogy szeretne velem együtt dolgozni. A mellkasomban egy vulkán készül kitörni, de nem mutatom, mert a józan ész arra késztet, hogy ne kapkodjak el semmit. Így őszintén megmondom, hogy várnak még rám állásinterjúk, amelyekre biztosan elmegyek, ha így is rendben van, akkor majd jelentkezem. És így is lett.

Már csak egy hely van, ahova visszahívtak, ráadásul már annak is 3-4 hete, hogy ide jelentkeztem. Sajnos eltévedek, és a megbeszélt időponthoz képest fél órás késéssel esek be. Elég fura környezet fogad – egy építési terület –, így csak találgatom, hogy merre is induljak: a betonkeverő vagy a sóderkupac felé. A szép, fekete cipőmet kár volt tisztára suvickolni, mert pillanatok alatt fehér kőporréteg rakódik rá, ahogy keresztülcaplatok az építési törmeléken. Végre kilyukadok egy épület előtt, ahol meglátok egy magas, sötét hajú alakot. Odamegyek hozzá és bemutatkozom – szerencsém van: ő a tulajdonos. Elnézést kérek a késésért, ő pedig az órájára néz: Észre sem vettem – mondja, majd mutatja az utat. Egy ősrégi gyárépületbe lépünk be, ahol por és huzat fogad, mindenhol dobozok és állványok vannak – itt bent is a kinti állapot folytatódik. Egy nehéz vasajtón át egy lépcsőházba érünk, és felmegyünk az emeletre, ahol minden olyan régi: az ablakkeretek, a festés és az ottfelejtett mustáros fémtubus a párkányon, amely talán még a rendszerváltás idejéből való. Újabb folyosón haladunk végig, amin jobbra fordulunk, aztán balra, majd 1960-ból végre 2022-be érkezünk: egy meleg, világos, modern irodában találom magam. A férfi hellyel kínál, így leülök, és csak beszélek, beszélek, már megint magamról (ezt most már, szinte tökélyre fejlesztettem). Még időben észbe kapok, hogy talán már túlzásba is estem kissé. Aztán persze az ügyvezető úr is kérdez, és még jó ideig folyik így a beszélgetés. Lám, lám, még azt is megtudom, hogy mit rejt az épület zord külseje: a feldúlt udvarnak és az építkezésnek az az oka, hogy hatalmas fejlesztések kellős közepén járnak. Nagyon tetszik, amiket mond, és az állás is, amit ajánl, de itt sem rontok ajtóstól a házba, azzal búcsúzunk, hogy majd keressük egymást.

Aznap este kisebb telefonos helyzetjelentést tartok a családtagoknak, barátoknak, mert mindenki érdeklődik, hogy sikerült-e munkát találnom. Mondanivalóm pedig akad bőven, hiszen pár nap leforgása alatt tengernyi élmény ért. Anyukám szinte issza a szavaimat – mindig is szerette, ha mesélek, szinte mindegy is, hogy miről. Az egyik barátnőm pedig jóindulatúan kioktat a személyiségi jogaimról, mert „nehogy már a családi állapotomról kérdezzenek egy állásinterjún” – nála ez csak szakmai ártalom, hisz jogász. Egy másik barátnőmnek csak üzenetben írom meg, hogy milyen dilemmám van: nem tudom, melyik állást válasszam. Részletesen elmesélek neki mindent, és akkor olyat teszek, amit szinte soha, vagy legalábbis nagyon ritkán: tanácsot kérek. A javaslata pedig a lehető legjózanabb és logikusabb, amit valaha kaptam. Azt mondja az én drága barátnőm, hogy csak olvassam vissza az üzeneteket, amiket neki írtam, mert abból én is rájövök, hogy már rég választottam. És tényleg így történt! Meghoztam egy döntést, amit észre sem vettem. Azóta eltelt egy hónap. Most pedig az órát lesem, mert itt az ideje lefeküdnöm, hiszen holnap korán kelek. Megyek dolgozni.