Álom és ébrenlét között lebegek. Távolról, mintha egy éles jelzőhang követelne magának figyelmet. Halkan szól, majd egyre hangosabban és követelőzőbben. Kipattan a szemem. Megfordulok az ágyban, és az éjjeliszekrényen meglelem a tolakodó hang tulajdonosát, a telefonomat. A készülék kérlelhetetlenül jelzi: Eredj, dolgod van! Vége az édes álmoknak, vár a rideg valóság! Tudomásul veszem, hogy igaza van. Kikapcsolom az ébresztőt, és felkelek.


Gyorsan elvégzem a szokásos reggeli rutinomat, és rápillantok az órámra: van még néhány percem indulásig. Görgetni kezdem a közösségi médiát. Igyekszem elterelni a figyelmemet az elmém valamely apró zugából előtörő, napok óta visszatérő dilemmáról. Ám a megoldásra váró probléma olyan, akár egy apró manó, aki most ébredt fel szürkeállományom hátsó barlangjában, és felkiáltójel alakú kalapácsával szüntelenül püföli az agyamat: Hello! Még mindig itt vagyok! Foglalkozz már velem, válaszolj végre! A tudatom egy része küzd, ellenáll, és keresi az ajtót, amely mögé bezárhatná ezt a bosszantó kis lényt. Nyugalmat erőltetek magamra. Egy rövid időre a gondolataim szépen elcsendesednek, és a fejemben zajló közjáték véget ér. Becsúsztatom a telefont a táskámba, és elindulok.

A buszmegállóban embertömeg, mindenki halad a napi célja felé. Beállok közéjük. Néhány perc türelmetlen várakozás: a busz késik. Feszült mozgolódás támad, és a hátam mögül bosszankodás hallatszik. Az utcasarkon végre feltűnik a kék színű jármű. Beáll a megállóba. Az ajtók kinyílnak, és az emberáradat megindul felfelé. Enyhe lökéshullám ér, miközben emelkedett hangú megjegyzések érkeznek jobbról, balról: Haladjanak már ott elől! Sietnem kell! Valaki hátulról félig beépül a bordáim közé. A vállam felett hátrapillantok. Megvetném a lábamat, és megálljt parancsolnék, de erre nincs idő, a tömeg kérlelhetetlenül nyom előre. Megadom magam. Csodával határos módon találok egy szabad helyet, és gyorsan leülök. Érzem, hogy a pulzusom szaporábban ver: még egy órája sem vagyok ébren, mégis érezhetően egyre nő bennem a feszültség. És újra berobban az elmémbe a zakatolás: Még nem adtál választ! Nem oldottál meg! – a kis kalapácsos figura ismét figyelmet követel magának. Elmosolyodom, mert eszembe jut, hogyan zárhatnám rá egy rövid időre azt a bizonyos ajtót. Veszek egy nagy levegőt, kinyitom a táskám, és előkerül belőle A KÖNYV. A tömegközlekedés egyik előnye, hogy közben van időm olvasni, mert legalább fél óra míg a reggeli csúcsban beérek a munkahelyemre. Felütöm a kötetet, és ott folytatom, ahol előző este abbahagytam. Az elmém lassan elcsitul, és új képek jelennek meg előttem. Megszűnik körülöttem a valóság. Már egy másik világban járok… És egyszer csak a tudatomat napok óta feszítő kérdésre megtalálom a választ, a megoldást. Ott áll feketén-fehéren a könyv lapjain. Egy rövidke mondat csupán: „Addig nem fog kiderülni, amíg nem próbálod meg.” Tényleg ennyire egyszerű lenne? A kis manó váratlanul felrántja az ajtót, és kirohan, de a következő pillanatban szétpukkan, mint egy színes szappanbuborék. Hirtelen átjár a nyugalom. – Igen, meg kell próbálnom! – erősítem meg magamban a már korábban is megfogalmazódott felismerést. Hangosan felkacagok, csakhogy hamar ráeszmélek, hogy nem vagyok egyedül. Felnézek. Csak egy közönyös, összefüggő, emberi masszát látok magam körül. Aztán feltűnik, hogy néhány sorral előrébb, mintha valaki mégis engem nézne. A tekintetünk találkozik, és észreveszem, hogy az ő kezében is könyv van. Mintha egy szót formálna a szája: Értelek. Cinkosan egymásra mosolygunk, majd mindketten olvasunk tovább. Kis idő múlva megérkezem az úti célomhoz. Besétálok az irodámba, és lepakolok. Legyen, megteszem! Felveszem a telefont, és kérek egy időpontot a főnökömhöz… Bár nem tudom mi fog történni, de azt tudom, hogy ha meg sem próbálom, akkor sosem fog kiderülni.

Ezzel a rövid történettel szeretném megmutatni nektek, hogy olvasás közben elég egyetlen mondat, amely komoly gondolatokat és érzéseket indíthat el bennünk, s talán még tettekre is sarkallhat. Hogy miért? Mert mindig kapcsolódunk a szöveghez. Ez akkor is megtörténhet velünk, ha csak szórakozásból veszünk egy könyvet a kezünkbe. Felmerül a kérdés: lehet más oka is egy kötet elolvasásának, mintsem, hogy szórakoztasson?! Igen, lehet. Például, ha jön egy elakadás az életünkben, egy nehézség, amivel szeretnénk megküzdeni, de valahogy nem sikerül, és ezért kapaszkodókat keresünk. Persze beszélhetnénk róla a barátainkkal is, de mégsem tesszük, mert nem akarunk kitárulkozni senkinek. Na, ekkor jelenthet megoldást az írott szó. Egy regény, egy novella, egy vers. Egy könyv, amely a sajátunkéhoz hasonló élethelyzetet mutat be, így olvasása közben közelebb kerülhetünk önmagunkhoz, mintegy töltekezhetünk belőle, ezáltal képes lesz hozzásegíteni a mentális egészségünk megőrzéséhez.


A Mit üzen a szöveg? című rovatunkban megmutatjuk nektek, hogyan nyújthat segítséget az olvasás mindennapi életünk viharaiban. Az irodalomterápia módszeréről már egy korábbi interjúnkban beszélgettünk dr. Béres Judittal, a Magyar Irodalomterápiás Társaság elnökével. Az ott elhangzottakat most egy képződő irodalomterapeuta szemével gyakorlati formába öntjük. Megnézzük, mit üzen számunkra a szöveg, amit olvasunk: mit tudunk belőle magunkkal vinni, mi adhat belőle erőt és iránymutatást. Gondolataink nem abszolút igazságok, csak nézőpontok. Inspirálódhatsz és töltekezhetsz belőlük. Sokszor csak egy mondat vagy egyetlen szó az, ami képes továbblendíteni. A leírt szövegek segítségével még egy kilátástalannak tűnő helyzetből is megtalálhatjuk a kiutat.  Jeanette Wintersont idézve: „Ha valami nagy baj ér, keresgéljük a szavakat, dadogunk, hosszú szüneteket iktatunk be. Elakadunk. Mások nyelvén keresztül azonban visszakapjuk a nyelvünket. Fordulhatunk a vershez. Kinyithatjuk a könyvet. Valaki már járt odalent a mélyben, és felhozta nekünk a szavakat.”

Fotó: Panna