Egyes legendák szerint minden párkapcsolatban elérkezik egy pont, amikor minden kisimul, és onnantól kezdve már csak kézen fogva sétálunk a párunkkal a naplemente felé, boldog és mély egyetértésben… Nos, ez a pillanat valószínűleg csak a Netflix-filmekben létezik, amikor az ember lánya vagy fia épp egy romantikus sorozat végére ér – az élet ugyanis nem ilyen egyszerű.  Kurucz K. Kata pszichológus írása a párkapcsolat szakaszairól.

A párkapcsolatunk – bármilyen meglepő – éppúgy fejlődik, és ennek mentén különböző szakaszokon megy keresztül, mint bármi más az életünkben, vagy a minket körülvevő világban. Négy fő lépésen át vezethet el az út az „ÉN és TE” világából az egymás mellett, de külön is létezni tudunk, „MI” világába. Ezeket a szakaszokat viszont nem mindig csak romantikus epizódok tarkítják, hanem olyan helyzetek is, amelyek megélésekor, mondjuk úgy inkább reális, mintsem aranyos vagy cuki problémákkal szembesülünk.

Lássuk hát a párkapcsolat négy fázisát, a hozzájuk tartozó tipikus buktatókkal és néhány vérbeli, hétköznapi példával!

Ez az az időszak, amikor talán még együtt pisilni is romantikus lenne. Amikor minden „jajj, de édes”, amikor még nem zavar, hogy a másik horkol, csámcsog, vagy akár csak reggelente levegőt vesz. Ez a kapcsolat hormonfröccs kiváltotta, rózsaszín ködös része, amikor a másikat annyira tökéletesnek látjuk, hogy az már-már szinte gyanút keltő. Bármennyire is vattacukorszagú ez az egész, ez a szakasz és az ebben megélt tapasztalatok, pozitív, közös emlékek fognak majd erőforrásként szolgálni a későbbi nehézségek áthidalásakor. Ugyanakkor még ennek a látszólag könnyed, felhőtlen időszaknak is akadhatnak buktatói – ilyen lehet a nagy mértékű vagy akár teljes önfeladás.

Hétköznapi példa:
– Mit ennél vacsorára?
– Nem tudom, amit te szeretnél.
– Én pizzát kívánok.
– Jajj, én is imádom a pizzát! (Spoiler: egyébként utálja. De hát ez a szerelem, nem?)

Mi történik ilyenkor?
Úgy olvadunk össze, mint a Nutella a forró palacsintával, és csak ezután kerül a morzsa a takaró alá… A szimbiózis szép és szükséges, de ha túl sokáig tart, akkor az „én” idővel fuldokolva kapkod majd levegőért. A rózsaszín köd felszállását követően pedig bizony nehéz helyzetekkel nézhetünk szembe, amikor már-már rosszul vagyunk a pizzának még a látványától is, mit sem sejtő partnerünk azonban abban a hitben, hogy nekünk is az az egyik kedvencünk, előszeretettel lep meg minket egy olasz pizzaspecialitásokat kínáló étterembe szóló vacsorameghívással… Na, ebből nehéz lesz jól – de főleg konfliktusmentesen – kijönnünk.

A kapcsolat intenzitásától és tempójától függően a szimbiózis 1,5 – 3 évig is eltarthat. Ezt követően azonban a rózsaszín köd könyörtelenül felszáll, és hirtelen meglátjuk a másikat. Nem a vágyunk tárgyát, és nem azt az idealizált, az általunk (csak) áhított, mesebeli partnerről vizionált képet, amit az addigi sűrű köd homályában látni véltünk, hanem az embert a maga valójában, minden hibájával együtt – a furcsa nevetésével, szokásaival, gesztusaival, véleményével. Az illúzióink elvesztésével pedig hamarosan megérkeznek a kapcsolatunkba az első valódi konfliktusok is.

Hétköznapi példa:
– Nem hiszem el, hogy a zoknid már megint a kanapén van!
– Ez egy kreatív rendszer. Így tudom hol van, és legközelebb itt fogom keresni, ha szükségem lesz rá.
– Ez nem rendszer, ez kupleráj!

Mi történik ilyenkor?
Elkezdünk (ismét) külön (is) gondolkodni, érezni – megjelennek közöttünk a határok. Azok a dolgok, amik fölött eddig könnyűszerrel elsiklottunk, amiket elnéztünk, vagy az érzéseink eltakartak előlünk, egyszeriben láthatóvá és ezzel együtt sokszor idegesítővé válnak. A partnerünk nem ott és úgy szereti tárolni a cipőit, ahol mi, nem úgy pakol be a hűtőbe, ahogy szeretnénk, és már nem osztja mindenben a véleményünket. Ez pedig hirtelen ijesztő lehet. Eddig a pontig azt éltük meg, hogy megtaláltuk önmagunk női vagy férfi verzióját, hogy a véleményünk mindenben egyezik, és ugyanazok a céljaink, érzéseink, mint a másiknak. Eddig „MI” voltunk, most hirtelen újra „ÉN és TE” lettünk, önálló gondolatokkal és vágyakkal. Talán még a kétely is el-elfog minket alkalmasint, hogy biztosan jól választottunk-e, amikor belevágtunk ebbe a kapcsolatba. Ilyenkor a vitáink nem abból adódnak, hogy a társunk megváltozott, és csalódnunk kellett benne, hanem abból, hogy hirtelen már nem ugyanolyan idilli minden, mint az elején – ez pedig aggasztó is lehet.


Ez az az időszak, amikor az egyik fél (aztán majd a másik is) elindul (újra) felfedezni a saját világát: hobbik, barátok, karrier, külön töltött idő. Persze ez szinte sosem egyszerre történik, mindig csak az egyikünk kezdi el érezni a szabadság és önállóság iránti nagyobb igényt, a másikunk pedig szinte rögtön pánikba esik: „Mi történt veled? Már nem szeretsz?”A partnerünk kissé függetlenedne, míg mi ezt elhagyásként, „már nem kellekként” éljük meg, vagy fordítva.

Hétköznapi példa:
– Képzeld, megbeszéltük a srácokkal tegnap este, hogy a jövő hétvégén elmegyünk túrázni a hegyekbe! Ezer éve nem volt így együtt a csapat, és most mindenkinek jó. (Csönd…) Mi a baj?
– Semmi. Csak… gondoltam együtt is csinálhatnánk valami programot.
– De hát múlt héten is együtt voltunk bevásárolni, meg anyádéknál is!

Mi történik ilyenkor?
Elkezdjük próbálgatni, hogy milyen „önállónak lenni a kapcsolatban”. Csakhogy ez sokszor félreértésekhez vezet: az egyikünk inkább több szabadságra vágyik, míg a másikunk éppen a közelséget részesítené előnyben. Amelyikünk elindul ilyenkor, az nem elhagyni szeretné a párját, csak próbál egyensúlyt teremteni a kapcsolat és a saját igényei között.

Ekkora jellemzően túl vagyunk már a karrierépítésen és egyéb céljainkon, optimális esetben mindketten éltünk az önmegvalósítás számunkra nyújtott lehetőségével. Ez idő alatt bár végig együtt éltünk, mégis eltávolodtunk egymástól, és a külön-külön megélt tapasztalataink folyamatosan formáltak bennünket. Ebben az szakaszban azonban elkezdhetünk újra közeledni egymáshoz, de mivel korábban kevés interakció volt közöttünk, így sokszor rá is csodálkozunk az ilyenkor újonnan felfedezett párunkra. Sok tekintetben újra meg kell ismernünk a másikat, és ha nem kerültünk egymástól túlzottan távol, akkor ebben az időszakban újraélhetjük a megismerkedésünk izgalmát és a mézesheteket, igaz, már kevésbé intenzív formában.

Mi történik ilyenkor?
A kapcsolatunk megérkezett egy mélyebb szintre. Már nem a vágy, nem a harc, nem a határok mozgatják, hanem az a csendes, puha biztonság, amit csak azok éreznek, akik már túl vannak a viharokon. Itt már nem akarjuk a másikat birtokolni, csak vele együtt élvezni az élet adta lehetőségeket. Persze előfordul, hogy a gyakorlás szakaszában annyira messzire merészkedtünk, hogy végül nem találjuk meg az egymáshoz visszavezető utat.

És miért fontos, hogy mindezt tudjuk? Talán éppen azért, hogy megóvjon minket a hirtelen ítélethozataltól. Hiszen, ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy ezek a szakaszok és a bennük megélt nehézségek valójában az egészséges párkapcsolat velejét képezik, akkor azt is hihetjük, hogy „valami elromlott”, akár végérvényesen. Pedig nem romlott el semmi, csak fejlődik a kapcsolatunk, tanuljuk egymást – a nevetésekkel, a csendekkel, a különbségekkel együtt, a hétfő reggelek és a mosatlan edények társaságában.

Ugyanakkor, ha fentieket jól az eszünkbe véssük, és a jelenségeket természetesként kezeljük, akkor könnyebben küzdhetünk meg az egyes időszakokban ránk leselkedő veszélyekkel, és az újrakezdéskor végül nagyobb eséllyel fordulunk egymást felé, mint sem távolodnánk tovább a társunktól.

A párkapcsolat tehát nem az, ami az első csók után következik, hanem az, ami akkor veszi kezdetét, amikor már láttuk a másikat fáradtan hazaesni, sírni, nevetni, hazudni, igazat mondani, és még mindig azt gondoljuk: vele akarok lenni. Ez nem egy rózsaszín mese. Az csak a bevezető. Ez egy két főszereplős valóságshow rengeteg drámával, vígjátékkal és néha egy kis horrorral fűszerezve, de ha helyén kezeljük mindezt, akkor a végén jöhet egy közös zárójelenet: egy kanapén, egy takaró alatt – békében, együtt.

Ebben lesz a segítségünkre június 18-án a Lélekmelegítők vendége, Kozma-Vízkeleti Dániel család-pszichoterapeuta is. Gyertek el évadzáró előadásunkra, és hallgassuk meg együtt, hogyan nézhetünk „más mozit” kéz a kézben a párunkkal.