Velem szemben két nyitott gondolkodású, szórakoztató, egymást szeretettel csipkelődő barát ül: Kurucz K. Kata és Marozsi Zoltán. Együtt végezték el a pszichológia szakot, most pedig hónapról hónapra az Impulzív Magazin oldalán tárják fel a lélektan egyes területeit. Csupa olyan kérdést érintenek majd, amely bár mindannyiunkat foglalkoztat, mégis ritkán merünk róluk beszélni. Ilyen például az esztétikai beavatkozások lelki háttere, az illegális gyász, a szexualitás és még sok egyéb érdekes téma, amit Kata és Zoli elsőként feldob – szinte szárnyal a fantáziájuk. De ne szaladjunk ennyire előre, először hadd mutassam be a szerzőpáros női tagját!


Kata számára nem kérdés, hogy a pszichológiában találta meg önmagát. Már az első pillanatban láttam, hogy egy pozitív gondolkodású embert ismerhetek meg, akinek határozott elképzelései vannak a hivatását illetően, és nyitott szemmel nézi a világot. Ugyan a napokban veszítette el az édesapját, ő mégis kitartott amellett, hogy ne halasszuk el az interjút. Azt hiszem, jól döntöttünk, mert a történtek ellenére sem nehezedett a gyász fájdalma a beszélgetésünkre. Kata mesélt a hivatásáról, a pszichológusi pálya szépségeiről és buktatóiról, ugyanakkor nem félt megmutatni a törékeny oldalát sem, sőt még az apukájáról is mesélt, mert állítása szerint, neki ez segít feldolgozni az elvesztését.

– Milyen út vezetett el a pszichológiához?
Kamaszkoromtól kezdve érdekelt az emberi lélek működése, kíváncsivá tett, hogyan lehet az egyes sorsokat elemezni, rájönni a belső mozgatórugókra, megtalálni a történetek mögött rejtőző, ki nem mondott sérelmeket, vágyakat. Mégis kacifántos úton jutottam el a pszichológiához, ugyanis először kommunikációs főiskolára jártam, majd különböző területeken helyezkedtem el, de mindenhol hullámzóan éreztem magam, mert egyszer sem tudtam azt mondani, hogy „hazaérkeztem”. Mindez akkor fogalmazódott meg bennem, amikor épp egy használtruha-boltot vezettem. Akkoriban jelentkeztem egy számmisztika tanfolyamra, ahol az oktató a születési dátumom alapján elemzést készített rólam, majd a végén hozzátette: „Sokkal többre vagy képes annál, hogy egy rongyos boltot üzemeltess.” Ez még inkább megerősített abban, hogy ideje más vizekre eveznem. Az is kiderült számomra, hogy a segítő szakmákban tudok igazán kiteljesedni, és mivel a lélek boncolgatásának gondolata már régóta a fejemben motoszkált, így nem maradt más hátra, mint hogy beadjam a jelentkezésemet a pszichológia szakra.
– Érdekes, amit mondasz, mert a pszichológusok általában távol tartják magukat az ezotéria világától.
Amikor az embernek segítségre van szüksége, nem feltétlenül mérvadó, hogy az útmutatás honnan érkezik. El tudom képzelni, hogy valakinek éppen az ezotéria vagy egyéb alternatív út jelenti a megoldást. Habár a felvetéseiket nem feltétlenül tudományos alapokra helyezik, ugyanakkor kívülállóként mutathatnak új irányt. Hogy közben mire alapozzák az elméleteiket? Ez már a misztikum része, de ettől még felvázolhatnak egy lehetséges perspektívát. Még véletlenül sem ítélem el ezeket a módszereket, és nem gondolom, hogy ne lenne létjogosultságuk, hiszen bennük is egyfajta segítség rejlik. Ugyanakkor hosszútávú változást nem várhatunk olyan problémákra, melyek ismétlődnek az életünkben, mert ha nem keressük meg, hogy mi áll a háttérben, akkor visszatérő motívummá válnak.
– Csakhogy a mai világban azonnali választ akarunk mindenre.
A pszichológus nem ad tanácsot, nem mondja meg, hogy mit csinálj az adott helyzetben. Azt gondolom, hogy az emberek sokszor azért választják a misztikumot a tudomány helyett, mert nem ígér azonnali megoldást számukra. A pszichológustól nem várhatjuk el, hogy helyettünk oldja meg a problémáinkat, ő „csak” kérdésekkel segít, hogy átlássuk a saját élethelyzetünket. Az adott ülésről a kliens mindig azt viszi magával, amit önmagának megfogalmaz.


– A tanulmányaid folytatása közben a gyermekjóléti szolgálatnál helyezkedtél el. Mit adott számodra az ott töltött idő?
Végtelen sok türelmet tanultam, és közben olyan elfogadást tapasztaltam meg, amelyet eddig még egy munkahelyen sem. Nyugodt légkörben dolgozhattam, nyíltszívű emberek társaságában, akik őszintén fordulnak a másik felé, és tényleg segíteni akarnak. Ez egy másfajta szemléletet adott, mert megtapasztaltam, hogyan lehet közvetlenül és ítéletmentesen viszonyulni egy másik ember problémájához.
– Szerinted kiből lehet jó segítő?
Aki megtanul jól hallgatni. Mert hallani valakit nem ugyanaz, mint meghallgatni. Képesnek kell lenni arra, hogy akkor, amikor beszélnek hozzánk, ne rögtön a választ akarjuk megfogalmazni, hanem egyszerűen csak hallgassuk végig a velünk szemben ülőt, alaposan figyelve mindarra, ami elhangzik. Mert abban a pillanatban, hogy azon kezdünk el gondolkozni, hogy mit válaszoljunk, már nem arra figyelünk, amit a másik mond. Rengeteg értékes gondolaton lehet így átsuhanni, amikor nem értő figyelemmel fordulunk a másik felé.
– A kliensek történetei téged is formálnak?
Abszolút, én is tudok meríteni ezekből a történetekből. A segítő kapcsolatra nem úgy tekintek, mint egy alá-fölérendelt viszonyra, számomra ez egy teljesen kiegyensúlyozott kapcsolat, amiben együtt lépkedünk előre egy úton, ahol abban segítek a kliensnek, hogy az életében megjelenő problémák hátterét megértse, és megtalálja rájuk a megoldást. Ebben a folyamatban mindketten tanulunk, ugyanis nincs két egyforma megküzdési stratégia. Ilyenkor én is megismerek új nézőpontokat, és közben azon dolgozom, hogy a kliens megtalálja a saját útját. Ez egy kölcsönhatás: itt nemcsak én adok, ők is hatással vannak rám. Érdekes megtapasztalni, amikor az enyémhez hasonló élethelyzettel érkezik egy kliens, mert ebben az esetben is ügyelnem kell arra, hogy kívülálló maradjak, mert csak így lehetek jó segítő. Persze az is előfordul, hogy olyan témát hoz, ami távol esik tőlem, de talán éppen ezért más szempontokat tudok a számára felvillantani.
– Milyen volt, amikor te ültél szemben egy pszichológussal?
Az egyetem alatt volt egy olyan időszak az életemben, amikor szükségem volt rá. Egy hosszú párkapcsolat lezárásakor éreztem úgy, hogy elakadtam, ugyanis ezzel párhuzamosan egy életszakasz is befejeződött számomra – egy műtéttel ugyanis megszabadultam a súlyfeleslegemtől, és így egy másik ember tekintett rám vissza a tükörből. Ez egyszerre túl nagy teher volt, és egyedül nehezen tudtam feldolgozni mindazt, ami velem történt néhány hónap leforgása alatt.
– Más ember lettél a műtét után?
Olyan érdekes, hogy az első időszakban ugyanazt a nagydarab nőt láttam, akit 31 év alatt már megszoktam. Elég sok idő telt el, amíg realizálódott bennem, hogy most máshogy nézek ki.


– Korábban ért bántódás a súlyod miatt?
Persze. Ha bármilyen szempontból más vagy, mint a többiek, az támadási felületet ad, és így a rosszalló megjegyzésekből nekem is kijárt.
– Érdekelt, hogy a túlsúlynak, mi lehet a lelki háttere?
Igen, abszolút. A pszichológus világított rá arra, hogy valójában mit üzen a testem a túlsúllyal. Vele állapítottuk meg azt is, hogy ez egy pajzs számomra, ami megvéd a külvilág hatásaitól. Létező sztereotípia ugyanis, hogy ami nagy, az erős, és félni kell tőle. Tehát minél méretesebb az ember teste, annál kevésbé érheti bármiféle támadás, hiszen a nagysága robusztussá, félelmetessé és megdönthetetlenné teszi.
– Azzal, hogy átestél ezen az a műtéten, lehullott a pajzs, már nincs, ami megvédjen.
Igen, ez így van. Komoly fejlődési folyamat eredménye, hogy megtanultam nemet mondani, és megvédeni a saját határaimat úgy, hogy már nem a fizikai védvonalamat szélesítem. Gyakorlatilag a túlsúly nem más, mint ennek a kiterjesztése. Miután ez a testi pajzs eltűnt, fel kellett vérteznem magam, hogy a túlsúly nélkül is fent tudjam tartani a határaimat a külvilággal szemben. Ez rettenetesen nehéz folyamat, ami azt hiszem akár egy életre szóló feladat is lehet, mert mindig érhet valami váratlanul, amire nem lehet felkészülni. Az élet nem egy kiszámítható játék.
– Hogy-hogy erről ilyen nyíltan tudsz beszélni?
Nincs okom bármit is szégyellni, hiszen ez is az életem része. Ha szakemberként és magánemberként is takargatom mindazt, ami én vagyok, akkor nem lehetek hiteles. Hogyan mondhatnám azt, hogy igenis szükség van arra, hogy a velem szemben ülő kimondja a vágyait, az érzéseit, ha én ezt nem tudom megtenni?
– Bátorság kell ahhoz, hogy felvállald a gyengeségedet.
Mindannyian szeretünk rettenetesen erősnek mutatkozni, de ebben talán van némi szerepe a társadalmi elvárásnak is. Valójában csak az tud igazán erős lenni, aki képes látni a saját határait és az erejének a végességét. Én attól bátrabb dolgot nem tudok elképzelni, mint hogy fel merem vállalni a gyengeségemet és belátom, hogy nem tudok mindent egyedül megoldani. Nem szégyen segítséget kérni, ha éppen úgy adódik.
– Miért tartottad fontosnak, hogy elvégezd a gyásztanácsadói képzést?
Belső indíttatásból kezdtem el, és bár elsősorban a gyász érzésére épült, de nagyon sok szó esett arról is, hogy milyen egyéb veszteségek érhetnek az életben. A gyászfolyamat nem feltétlenül csak a halálhoz kapcsolódik. Én például a túlsúly elvesztése után pontosan ugyanolyan folyamaton mentem keresztül, hiszen el kellett gyászolnom azt a személyt, aki abban a testben élt hosszú éveken át, és akitől valahol szabadulni akartam, függetlenül attól, hogy a részem volt. Mindent, ami megszűnik az életünkben, le kell zárnunk, el kell engednünk, és végül el kell gyászolnunk. A képzésen megerősítést kaptunk abban, hogy a gyász során felszínre törő érzések, kavargó gondolatok bármilyen extrémek is, teljesen természetesek. Azt gondolom, hogy minden egyes kurzus egy újfajta szemlélet ad, egy újabb lehetőséget arra, hogy jobban értsek másokat és saját magamat is.


– Gondolom, akkor ez motivál abban is, hogy pszichodrámacsoportba járj?
Ahhoz, hogy szélesíteni tudjam a látókörömet, nagyon fontos, hogy a saját feldolgozott élettapasztalataim segítségével fejlesszem az önismeretemet, és egyre több tudást szerezzek, hogy mindezeket később a munkám során hasznosítsam. Nem beszélve arról, hogy bizonyos képzések elvégzéséhez kötelező önismeretbe járni, ami lehet egyéni vagy csoportos is. Lenyűgöz, hogy ennek a módszernek a segítségével addig ismeretlen elakadásokat lehet felszínre hozni.
– Miért érzed úgy, hogy a pszichológia a te utad?
Egyszerűen fantasztikus, amikor valakinek olyan impulzust tudok adni, ami elindítja egy új úton, miközben feltárja a személyiségének egy addig fel nem fedezett oldalát. Fantasztikus követni a kliens fejlődését, ahogy kezdetben összetörve és értetlenül áll a problémája előtt, majd néhány alkalom után érezhetően elindul benne a változás. Szeretem végigkísérni ezt a folyamatot, és megtiszteltetés számomra, hogy beenged a lelkének legféltettebb zugaiba is.
– Egy pszichológus munkája igen megterhelő lehet lelkileg. Hogyan védekezel a túlzott bevonódás ellen?
Én ezt nem érzem megterhelőnek, inkább a segítségnyújtás lehetőségét látom benne. Érdekel, hogy mások, miként látják a világot, és milyen érzések kavarognak bennük. Minden kliensemet arra ösztönzöm, hogy együtt derítsük ki, egy adott helyzet miért így hat rá, és hogyan tudná más szemüvegen keresztül látni a történteket. Én minderre úgy gondolok, mint egy hátizsákra, amit a kliens otthagy nálam, de nekem nem kell felkapnom a hátamra, és cipelnem magammal. Együtt bontjuk ki és nézzük meg, mi mindent zsúfolt bele. Mindig kihúzunk belőle valamit, jól szemügyre vesszük, majd a megfelelő polcra pakoljuk. Én valahogy így képzelem el… Eddig még nem kellett attól tartanom, hogy bombát rejt a zsák. (nevet)
– Saját magadat is „fülön tudod csípni” a mindennapokban?
Magánemberként bennem is ugyanolyan érzések motoszkálnak, mint bárki másban, és én is ugyanúgy követek el hibákat. Nehogy azt hidd, hogy „Jedi-képzés” folyik a pszichológia szakon – nem kapunk szupererőt, amivel ki tudjuk védeni a konfliktusos szituációkat. (nevet) Én sem tudok teljes mértékben csak felülről tekinteni a saját életemre, óhatatlanul bevonódom érzelmileg. Nyilvánvalóan könnyebben elfogadom, vagy esetleg más megvilágításba helyezem azt, amin nem lehet változtatni, de ez nem azt jelenti, hogy én nem vívom meg a saját kis csatáimat.
– Azt érzem, hogy a helyeden vagy, pedig egy lelkileg megterhelő időszakban ültünk le beszélgetni. Milyen viharok zajlanak most benned?
Megtaláltam a hivatásomat, az életem hátralévő részében biztosan ezzel szeretnék foglalkozni. Lehet, hogy kívülről úgy látszik, jól vagyok, pedig azért folyamatosan ott zakatol a fejemben anya mondata: „Meghalt apád.” Most még csak a felelősség súlyát érzem, ami elfedi a bennem tomboló érzéseket, de amint rendeződnek a dolgok körülöttünk, biztosan felszínre törnek azok is. A gyász kiszámíthatatlan, de az extremitásaival együtt is teljesen elfogadható. Azt vettem észre, hogy mostanában sokat mesélek apáról, valahogy mindig felé kanyarodnak a gondolataim. Azt hiszem, hogy nekem az segít a gyász feldolgozásában, ha mesélhetek róla.


– Mire tanított édesapád?
Apa sem volt tökéletes ember, de önmagában az, ahogy élt, abszolút mintaként áll előttem. Őt nem érdekelte, hogy más mit gondol róla. Mindig újabb célokat talált magának, az oda vezető úthoz pedig egy precíz stratégiát dolgozott ki, és bárki bármit mondott, ő ezen elindult, és mivel hitt benne, mindig sikerült is végigcsinálnia.
– Én téged is így képzellek el…
Mi tagadás, elég sok mindenben hasonlítunk. Bennünket a társadalmi konvenciók kifejezetten zavarnak, nem véletlen, hogy pár nappal édesapám halála után már nem fekete ruhában járok. Még az is megfordult a fejemben, hogy pirosban fogok elmenni a temetésére. Biztos sokaknál kiverem ezzel a biztosítékot, de tudom, hogy apa is így tenne a helyemben. Ha beszédet mondok a búcsúztatóján, akkor azt fogom hangsúlyozni, hogy ne a halált sirassuk, inkább az életet ünnepeljük, mert ő is mindig ezt tette. A pozitív világlátást tőle örököltem. Persze nehéz az elvesztésére ilyen szemmel tekinteni, de nem tehetek másképp. Apa boldog családban élt, a szakmája csúcsára jutott – tényleg csodálatos életet tudhatott maga mögött. Szerintem, ha bárkinek felajánlanánk egy ilyen sorsot, gondolkodás nélkül elfogadná.
– Miből táplálkozik ez a mélyről jövő erő, ami benned van?
Az hiszem nagyszerű kézikönyvet kaptam a szüleimtől az élethez, én ebből merítkezem.
– Áruld el a titkotokat!
Nekünk a nevetés a lételemünk, anélkül nem lehet élni, sem túlélni. Én azt tanultam otthon, hogy nincs lehetetlen, hogy mindenre képes vagyok, amiben hiszek. Ez a szemlélet átszövi az egész életemet, és rengeteg erőt ad. Stabil hitet kaptam, hogy igenis képes vagyok megvalósítani az álmaimat. A tudomány jelenlegi állása szerint ez az egy életünk van, ha ebben nem próbálom valóra váltani mindazt, amire vágyom, és nem találom meg a boldogságot, akkor erre már nem lesz több lehetőségem.
– Számodra mit jelent a boldogság?
Ez egy nagyon jó kérdés, és igazából így, ebben a formában nem is gondolkodtam még el rajta. De talán azt, hogy tartozom valakihez, és közben haladok egy cél felé, amit talán soha nem érek el.
– Nem is akarsz célba érni?
Azt hiszem nem, mert maga az út a boldogság.

Fotó: Panna