A halál tabu. Beszélni róla is tabu. De én ezeket most ledöntöm magamban. Pontosabban már januárban elkezdtem ezen dolgozni, amikor bejelentkeztem egy gyásztanácsadóhoz. Hogy miért? Mert a nagymamám elvesztésével világossá vált számomra, hogy még a húgom 11 évvel ezelőtti halálát sem tudtam feldolgozni, ugyanis nem volt rá lehetőségem. A másik tizenegyes szám ebben a történetben éppen az ő életkora volt, amikor elment közülünk… Rájöttem, hogy mindezzel akkor is foglalkoznom kell, ha nagyon fog fájni, mert egy ideig működött ugyan a szőnyeg alá söprés módszere, de az csak még több kárt okozott.

Most egy remek szakember segít abban, hogyan találjam meg magamat a történtekben, és közben hogyan legyek ott úgy a családomnak, hogy mellette az én gyászom is számítson. Ugyanis pont azt nyomtam el annak érdekében, hogy körülöttem mindenki másnak könnyebb legyen. Hiszen a szüleim a gyermeküket veszítették el, az öcsém pedig az egyik legjobb barátját, én viszont a húgomat, akinek a nagy korkülönbség miatt sokszor inkább az elérhetetlen nővére és nevelője voltam, mintsem igazi testvére. Éppen ezért úgy gondoltam, hogy mindenkinek sokkal nehezebb, mint nekem. Ezért lettem én a családösszetartó, aki megy, aki csinálja, aki mondja. Én lettem az, akivel mindig kell, hogy történjen valami jó dolog, mert akkor lesz majd mit mesélni otthon, és lesz majd mire büszkének lennie a családomnak. Csak az utóbbi időszakban jöttem rá igazán, hogy a gyász folyamatán előbb vagy utóbb mindenki átmegy, aki elveszített valakit, aki fontos volt a számára. Te is! Leszel majd dühös, utálsz majd mindenkit, fogsz sírni, fognak kísérteni az emlékek. Leszel nyugodt és elfogadó is, aztán újra dühös. Csak most már az egész világra. Megkérdőjelezel mindent, és vélsz majd felfedezni dolgokat, amik nem történhettek volna meg mindezek nélkül. Aztán megpróbálsz majd hinni valami feljebbvalóban, hogy mindennek oka van. És újra kezded elölről… Esetleg elnyomod magadban évekig, évtizedekig. De nincs menekvés, egyszer akkor is átmész ezeken a fázisokon, még akkor is, ha minden erőddel próbálsz ellene tenni. Csak úgy sokkal nehezebb lesz. Én több mint egy évtizedes elnyomás után választottam a másik utat.

Hiszek a földön túli életben, és abban, hogy aki már csak a szívünkben él, az hall és lát mindent, ami velünk, bennünk történik. Ha korábban nem is hittem ebben, de a húgom halála után bizonyosságot nyertem. Amikor a kórházi búcsút követően hazaindultunk a nyári viharos időben, a komor, szürke égboltot három szivárvány szőtte át. Ebben a különleges látványban benne volt minden: a mi elképesztő fájdalmunk, és az ő üzenete, hogy már jó helyen van. Éppen ezért kezdődött az én gyászom egy dilemmával: ér-e itt a mindennapjaimban nevetni, hiszen a húgom biztosan örül annak, ha boldogok vagyunk, vagy inkább burkolózzak bele a szomorúságba, mert neki csak nagyon kevés idő jutott velünk, és talán mérges lesz, ha nélküle is jó kedvünk van? Egy nagyszülő távozásakor ez, mintha valahogy máshogy lenne. Hiszen ők mindig annak örülnek, ha az unokáiknak jó, mert az a küldetésük, hogy mindent megadjanak nekik. De egy kisgyermek halálakor, mit „kell” gondolni? Azóta eltelt 11 év, és rájöttem, hogy egyrészt nincs olyan, hogy „kell”, másrészt ezek a gondolatok csak bennem élnek, és attól nem fogom a húgomat kevésbé szeretni vagy kevésbé hiányolni, mert élem tovább az életemet, és újra boldog leszek. Csak már nélküle, mégis mindig vele.

Persze ez az út sem egyszerű. Néha ugyan könnyebb, de sokszor nagyon nehéz, és az sem segít, ha a környezetünk ebben is okosabb nálunk. Egy gyászolónak nemcsak a saját fájdalmával kell megküzdenie, hanem a rázúduló elváráshullámmal is: hordj feketét – ne hordj feketét; lazíts egy kicsit – nehogy lazíts, inkább dolgozz tovább; foglalkozz a családoddal – most az a fontos, hogy magadra koncentrálj. Szóval élj, vagy halj bele egy kicsit te is, hiszen úgy „illik”. Hatalmas teher volt minden egyes ilyen mondat, amit akkoriban kaptam, és ezekből nem is kevés jutott, hiszen a social media világában élő húszéves, kezdő egyetemista voltam.

A halottak napja nekem nem sokat jelent. Emlékezni természetesen ilyenkor is szoktam, de számomra a szerelem sem egyenlő a Valentin-nappal. Az én életemben a halottak napja inkább augusztus 22-én jön el. Már hetekkel előtte visszaszámolok, és érzem magamban legbelül. Aztán olyan is van, hogy aznap mégis kimegy a fejemből. Csak teszem a dolgom, és közben azt veszem észre, hogy milyen rossz kedvem van, és milyen furcsa is ez a nap. Valahogy semmi sem sikerül. Majd rájövök, hogy valójában miért is…

Mégis, most azt kívánom mindenkinek, így a halottak napja előtt – legyen az számára bármikor –, hogy éltesse a szívében és a gondolataiban az elhunyt szeretteit, mert ez az, ami minket is éltet tovább.

Fotó: Ahogyzsofilatja

Szerző