Régen szabályok és illem szerint élték az emberek a mindennapjaikat. Volt egyfajta protokoll, amit követni kellett, különben „mit szólnak majd a faluban”. Talán a mai 30-40-es generáció az első olyan, aki tudatosan megpróbál ezeken változtatni. Persze mindig voltak „különcök”, de ma már ők a kivételek, akik erősítik a szabályt. Legalábbis szeretném ezt gondolni.

Már gyermekként is sok szabállyal találkozunk, de azt gondolom, mindez a fiatal felnőtt éveinkben kezd olyan elváráshullámmá alakulni, ami egyre nehezebben összeegyeztethető a saját, szüleinktől különvált életünkkel. Főleg, hogy a mai fiatalok legnagyobb része távolra költözik a gyermekkori otthonától, tehát nemcsak a háztartása lesz saját, hanem a környezete is, így tiszta lappal kezdhet mindent.

Szeretem a polgárpukkasztást. Szeretem, amikor valami olyat teszek, amin az emberek többsége megrökönyödik. Persze nem ezért csinálom, hanem mert sok mindenben máshogy gondolkozom, mint ahogy „kellene”. De az különösen jó érzés, ha meg is merem tenni, amit szeretnék. A többség csak néz ilyenkor, és nem érti, mi történik, az a néhány – ha úgy tetszik – lelki társ pedig nevet, és azt mondja, menő, hogy egy kicsit más vagyok.

Talán az esküvő az első, és egyben az egyik legmeghatározóbb olyan életesemény, amikor mindenki visszanyúl a gyökereihez, ezáltal találkozhat – többek között – az alábbi, általam idézett elvárásokkal:

  • Az nem lehet, hogy Gyöngyit nem hívjuk meg. Igaz, hogy csak a harmadik szomszéd, de ő is meghívott a lánya esküvőjére.
  • Ugye fehér lesz a ruhád?
  • Én minden párnak ugyanazt a szöveget mondom a szertartáson, ezen nem tudok változtatni.
  • Pörkölt kell, anélkül nem esküvő az esküvő.

És a sort még folytathatnám. Ezek a mondatok jöhetnek családtagoktól, cateringszolgáltatótól, anyakönyvvezetőtől. Azon viszont vitatkozhatnánk, hogy vajon mi a szomorúbb: az, hogy a szüleinknek inkább az számít, ki mit fog szólni; vagy az, hogy még egy szolgáltató sem a pár elképzeléseit valósítaná meg, hanem a megszokottat. Én tudatosan igyekeztem leszerelni az ilyen elvárások jó részét, mert például már inkább elvonatkoztatnék a huszonhatodik ugyanolyan nyálas-csöpögős bevonuló zenétől; attól, hogy „nem tudunk táncolni, de az első tánc azért kell”; és attól is, hogy mindenkinek létfontosságú a piros menyecskeruha, még akkor is, ha az arának nem áll jól az a szín. Ezek persze mind tudnak gyönyörűek lenni, ha a pár valódi ízlését tükrözik, nem pedig csak a szokások rabjaiként bólintanak rájuk.

Az esküvő után viszont szinte mindenki feljogosítva érzi magát, hogy beleszóljon az életünkbe. Egyesek szerint legyen meg minden „létfontosságú” dolog: mint például saját ház, saját autó, mindenféle kényelmi berendezési gép és tárgy, és majd esetleg utána utazhatunk, de azt se sokat, mert akkor mi lesz a babaprojekttel. Az utazás maximum évi két nyaralás legyen: egy hét valami méregdrága fürdő szállodájában, itthon, ahonnan tulajdonképpen ki sem kell lépni, hiszen minden megvan egy helyen. Ha külföld, akkor se menjünk túl messzire – jobb a földön maradni –, elég lesz kocsival Horvátországig menni. A repülő veszélyes, ha nem szállodába megyünk, akkor ugyan hol fogunk aludni, attól pedig az Isten mentsen meg minket, hogy kilépjünk Európából, mert ott ki tudja, milyen emberek élnek. Különben is más a kultúrájuk, furcsa a nyelvük, és egyáltalán mit lehet ott enni? Akinek persze ez az igénye, csinálja nyugodtan így, de engedje meg másnak, hogy másként élje az életét. Én mindig azt vallottam, hogy az élményeket és emlékeket nem veheti el tőlem senki. Azok az enyémek, és az enyémek is maradnak.

A világ kinyílt, az új generációk folyamatos változást hoznak, lassan levethetjük a ránk aggatott mintákat, és megtarthatjuk azokat, amik nekünk fontosak. Amiben mi érezzük jól magunkat. Ezeket viszont szépen megbeszélhetjük a családdal és a barátokkal, de a távoli, mindenbe beleszóló ismerősökkel ne foglalkozzunk. Nekem talán sikerült. A családom nyitott, ha valamivel nem értenek egyet, mert végül akkor is rám bízzák a döntést, a barátaim pedig támogatóak. És a távoli ismerősök? Nekem már nem mernek szólni, mert tudják, hogy mindenre van egy frappáns válaszom.

Tehát, ha farmerben házasodtok össze, nem történik tragédia. Ha a letelepedés helyett inkább utaztok a húszas éveitekben, attól még az otthon otthon marad. Ha nem vállaltok gyereket, akkor is lehettek tökéletesen boldogok. Ha nem sütsz és főzöl két napig a konyhában, attól az még igazi karácsony lesz. Ha pedig a saját érzéseidre hallgatsz, rájössz, hogy mi az, ami igazán fontos.

Legyen idén ez, amit beteszünk a fa alá: az elfogadás másokkal – és ami nagyon fontos – magunkkal szemben. Ne is csomagoljuk be, mert ezt nem kell. Lehet nyíltnak és őszintének lenni, elmondani, hogy te mit szeretnél, és biztosítani a másikat arról, hogy elfogadod olyannak, amilyen.

 

Szerző