Sziszi a biztonságot adó támasz, akire tudom, hogy bármikor számíthatok: legyen szó egy cikk megírásáról, egy podcastadásba való beugrásról vagy egy frappáns cím kitalálásáról. Megnyugtató a társaságában lenni, mert békés természetével pozitívan hat a környezetére. Ha tanácsra van szükségem, akkor képes a kívülálló szemével, objektíven látni a helyzetet, és ez alapján finoman megfogalmazni a véleményét. Végtelen precizitása és türelme mindig is lenyűgözött, mindig arra  törekszik, hogy a munkája a lehető legközelebb álljon a tökéleteshez. Ő az, aki a cikkeink utolsó ráncfelvarrását végzi, de ha egy téma megérinti, akkor a kreatív írói vénáját is szívesen megcsillogtatja. Kezdetben úgy érezte, hogy a Jelenét-podcast adásaiban való szereplés nem az ő terepe, de sikerült kimozdítani a komfortzónájából, és mára a hallgatók egyik kedvence lett.


Melyik íz juttatja eszedbe a gyermekkorodat?
Több ilyen is van: a tojásos nokedli tavaszi salátával; a borsóleves; a „csiripöri nokival, kovi ubival”; a rác ponty; desszertként pedig a habos-babos madártej és az isteni kávékrémes torta. Az anyai nagymamám szakácsnő volt és különösen jól főzött. Ha ő készítette a tökfőzeléket, akkor még azt is hajlandó voltam megenni. Egyébként talán csak két olyan étel van, ami a gyerekkoromhoz köthető, és máig nem eszem meg: a káposztás tészta – az általános iskolai menza csúcsfogása – és a kelkáposzta főzelék.
Mit tanultál a szüleidtől?
Hogy a család az elsődleges életforrásunk. Édesapámtól a precizitás, az alaposság, a kitartás és a megbízhatóság fontosságát hozom, és azt, hogy a szülő egyik legfontosabb feladata az életben, hogy biztonságot adjon a gyermekeinek. Kár, hogy a lelki erejéből és a bátorságából nekem kevesebb jutott. Édesanyám pedig maga a gondoskodás, az otthon édes puhasága… Tőle tanultam, hogy az önzetlenségnek, az odaadásnak és az alkalmazkodásnak szeretetteremtő hatalma van, és hogy adni másoknak, maga a boldogság. És ott a humor! Vele mindig olyan jókat nevetünk, hogy még a könnyünk is kicsordul.
Mi a szeretetnyelved?
Azt hiszem, a minőségi idő. Persze mindegyik szeretetforma közel áll a szívemhez, de talán ez a legfontosabb a számomra. Amikor a másik tényleg rám figyel, és nemcsak testben, de lélekben is velem van. Amikor együtt gondolkodunk, nevetünk vagy sírunk. A zavartalan beszélgetések, a közös élmények, és ha meghallgatnak, de úgy igazán – lélekkel.


Mi az, amit leginkább élvezel az anyai létben?
Azt, hogy sok mindenre megtaníthatom a fiamat, például arra, hogy jó ember legyen. A dolognak ez a része csak róla szól, de az anyaság gondoskodó féltésében már én is jócskán benne vagyok. (nevet) Persze dolgozom magamon, hogy ne vigyem túlzásba.
Mi az, amiben magadat látod, amikor a fiadra nézel?
Az érzékenységében és a kedvességében, ahogy reagál egy-egy élethelyzetben, ahogy érzi, mikor van szükségem egy ölelésre. És a kíváncsiságában, abban, hogy imád kérdezni. Egyébként azt mondják, hogy tiszta édesapja, talán a szemöldökíve az enyém. (nevet)
Mire nem sajnálod az idődet?
A fiamra és a munkámra. Most belegondolva, a velük való törődést, foglalkozást, valahol önmagam „meghosszabbításaként” élem meg, általuk teljesebb az életem. Persze annyi minden van még, ami több időt és figyelmet érdemelne tőlem: elsősorban a szeretteim és persze sok minden más is (mondjuk a testmozgás, az olvasás és a szórakozás), de mindez talán egyetlen szóban is összefoglalható – ÉN.
Tudom, hogy szívesen foglalkoznál esküvőszervezéssel. Mi az, amit a leginkább élveznél benne?
A boldogság érzésének, a szépségnek és a harmóniának a megteremtését. Hogy a legapróbb részlet, és mozzanat is a párról és a kettejük egységéről szóljon, a tökéletesség illúziójáról a nagy napon. Szerintem néha szükség van a tündérmesékre az életünkben, és ez a nap alkalmas arra, hogy tegyünk egy próbát, és megmártózzunk a saját „boldogan éltek, míg meg nem haltak” érzésünkben.


A munkád melyik része tölt fel?
Túlzásnak tűnhet, de igazából minden mozzanatát imádom. A témakeresésben, az ötletelésben, a fotóválogatásban és az írásban kiélhetem a kreativitásomat. A precizitásomnak és az alaposságomnak pedig a szövegek ellenőrzése, szerkesztése, valamint az események szervezése során veszem hasznát. A csillagjegyem alapján a kommunikáció is az erősségeim közé tartozik, talán ezért is vállalom időnként a kapcsolattartó szerepét egy-egy feladatban. Óóó… és a Jelenlét-podcast! Csak hosszas rábeszélés után mertem a mikrofon mögé ülni, mert a szereplés viszont nem az én terepem – még akkor sem, ha csak a hangomat adom –, de bevallom, hogy nagyon megszerettem. Annak ellenére, hogy minden felvétel előtt úgy izgulok, mint anno a vizsgák reggelén. (nevet)
Mikor érezted magad utoljára bátornak?
A fiam laza ízületeket örökölt, és ahogy nő – főleg most a kamaszkor idején – sajnos gyakran kiugrik a térdkalácsa a helyéről. Szerencse, ha a férjem éppen a közelben van, mert minden hezitálás és kétség nélkül helyre teszi a renitens testrészt, és nem kell mentőt hívni. Éreztem, hogy egyszer eljön a nap, amikor választás elé kerülök: mentőt hívok, hogy aztán órákon át várva próbáljam meg mozdulatlanul tartani és nyugtatgatni a fiamat, aki legszívesebben minden apró mozdulatra üvölteni tudna, vagy bátor leszek, és a kezembe veszem az irányítást. Megtettem… már kétszer. Legutóbb éppen május végén.


Melyik filmnek lennél a főszereplője?
Imádom a filmeket! Talán éppen ezért nehéz lenne csak egyet kiválasztanom. Általában a karakterek életszerűsége fog meg, hogy mennyire átélhető számomra az elmesélt élethelyzet, és abban hogyan állja meg a helyét a főszereplő. Ezért is nagy kedvenceim az igaz történeteken alapuló filmek és az életrajzi alkotások. Nekem nem kell, hogy a hős tökéletes legyen, ahhoz, hogy a bőrébe bújjak, elég, ha emberi, minden gyarlóságával és csodájával együtt. Ha már egy bizonyos tulajdonságában olyat tud mutatni, ami elgondolkodtat és inspirál, akkor már együtt tudok lélegezni vele a történet során. Lehet, hogy ő a kedves Fegyvertelen katona, vagy az életmentő Schindler, de lehet, hogy a szenzációs Frank Abignale a Kapj el, ha tudszból vagy éppen a zseniális Aviátor, ahogy imádnivaló az Életrevalók mindkét férfi karaktere is. Aztán ott van a karizmatikus Frida, mellette pedig az eszes Molly az Elit játszmából, vagy a belevaló Erin Brockovich, ahogy a Távol Afrika élet tépázta hősnője is. És ha már Meryl Streep – egyébként imádom –, akkor az életvidám Julia a Julie és Juliából. És még mennyit említhetnék!
Melyik Szeged legbékésebb szeglete számodra?
Az alsóvárosi ferences templomot körülölelő tér. Ez egy hatalmas zöld terület, amit sokat látott fák őriznek, az ég kékje pedig sátorként borul az emberre. Itt, mintha megállna az idő. Sosem csendes, viszont mindig békés. Az egyik szeglete a gyerekek zsivajától hangos, a másikban önfeledt kutyák birkóznak, míg a gazdáik egymással beszélgetnek. A templom macskaköves bejáratánál „parkoló” hangulatos kis kávézó – egy fekete kis Piaggio, a pultja tele házias finomságokkal – mindig duruzsoló vendégekkel teli, a famatuzsálemek árnyékában pedig családok és fiatalok piknikeznek. A nyugalom szinte tapintható, és átjárja az embert… Egy hely, ami igazi békebeli hangulatot áraszt.
Van olyan dolog, amiről régóta álmodozol, de még nem tetted meg?
Azt hiszem, elég hosszúra nyúlna a bakancslistám, ha egyszer végre venném a bátorságot, és összegyűjteném, hogy mi mindenre vágyom még az életben. De az első dolog, ami az eszembe jut, és ami már évtizedek óta ott van ezen a képzeletbeli listán, az, hogy delfinekkel úszhassak. Mindig vonzódtam ezekhez az állatokhoz, egyszerűen csodálatosak. Intelligensek és nagyon erős a szocializációs képességük, az emberszeretetükről már nem is beszélve. Sokat tanulhatnánk tőlük.


Mire tanított meg Frida, a tacskótok?
Az itt és most fontosságára. Arra, hogy minden pillanatot a maga egyszerűségében és szépségében próbáljak megélni. Frida nem rágódik a múlton és nem szorong a jövő miatt, pusztán a mának él, szívvel-lélekkel. Ha örül valaminek, azt száz fokon égve teszi, a szomorúság pedig csak rövid ideig maradhat nála vendégségben. Amikor sétálunk, lelassul az idő, a világ pedig igazi életre kel: minden hang, mozdulat és illat kiélesedik, minden pillanat fontossá válik. Mert ez a kis bolondos jól tudja, hogy az apróságok is képesek magukban hordozni a lehetőséget, az élményt, a boldogságot. Úgy gondolom, hogy van még mit ellesnem tőle.
Mi az, ami a leginkább foglalkoztat mostanában?
Hogy végre tegyek az egészségemért, az egészségünkért. Annyi út és lehetőség van, hogy azt sem tudom, merre induljak el, csak azt érzem, hogy végre lépnem kell.
Életed melyik napját élnéd újra?
Az esküvőnk napját és a fiam születésének pillanatait. Bizonyára sablonosan hangzik, hiszen általában ezt a két életeseményt jelölik meg a női lét legfontosabb mozzanataiként, de talán nem véletlenül. A mi nagy napunk egy könnyed, színes, kavargó és boldogító emlékként él bennem. Mint egy rózsaszín ködfátyol, úgy borult rám. Visszagondolva, mintha csak álmodtam volna az egészet… A fiam születése pedig maga volt a csoda! Persze ott volt a fájdalom és az ismeretlentől való félelem is, de mindezt felülírta a várakozás izgalma, hogy édesanya leszek. Minden olyan természetesen és magától értetődően történt… Őszintén hálás vagyok az életnek ezért a két napért.

Fotó: Atti