Bizonytalan léptekkel közelített feléjük, majd megállt előttük, és zavarodottan egyik lábáról a másikra állt. Legnagyobb meglepetésére a férfi – aki nem más volt, mint Rác doktor – odalépett hozzá és megölelte. Aztán néhány lépést hátrált és rákacsintott Péterre, aki mintha csak egy előre megbeszélt jelre reagált volna: gyengéden arcon csókolta Evelint, majd ránézett az orvosra és így szólt.
– A gondjaidra bízom. Egy óra múlva visszajövök érte.
Evelin értetlenül nézte a jelenetet. Úgy beszéltek róla, mintha ott sem lenne. És mióta tegezi a férje Rác doktort?! A kérdést már nem tehette fel, mert Péter beszállt az autóba és elhajtott. Üres tekintettel meredt a távolodó kocsi sziluettjére. Ekkor tudatosult benne, hogy kettesben maradt az orvossal. Kérdő tekintettel fordult felé, remélte, hogy előbb-utóbb megtudja tőle, mikor és hogyan került ilyen jó viszonyba a férjével. A saját viselkedésén is csodálkozott, mert máskor már rég kikérte volna magának ezt a bánásmódot, és Pétert is jól helyre tette volna, hogy ne beszéljen úgy róla, mintha ott sem lenne, és főleg ne döntsön helyette. Most viszont, valahogy minden mindegy volt… Az elmúlt néhány nap eseményei annyira eltompították, hogy csak állt ott szótlanul és várt.
 
Péterben valóságos érzelmi vihar dúlt: egyrészt elégedettséget érzett, mert sikerült véghez vinnie, amit eltervezett, ugyanakkor bűntudat kínozta, mert nem hagyott választást Evelinnek, és kész tények elé állította azzal, hogy szó nélkül otthagyta Rác doktorral. Később majd biztos megkapja a magáét, de ez most a legkevésbé sem érdekelte, sőt szinte már várta a pillanatot. Akkor legalább tudná, hogy a felesége végre visszatért hozzá, hogy újra jelen van az életében, és már nemcsak testben, de lélekben is.

Szerette, amikor Evelin elemében volt: magyarázott, mérgelődött vagy épp leteremtette őt, a hanyag férjet, aki megint alátét nélkül tette le a poharat az asztalra… Viszont a zombi üzemmódba kapcsolt, érdektelen nő láttán, kétségbeesett.

Jobb ötlete nem lévén, felhívta az egyetlen embert, akiről úgy gondolta, hogy segíthet. Az orvos most is nagyon készséges volt, bár többször is hangsúlyozta, hogy nem pszichológus, de azért mindent megtesz, ami tőle telik, hogy Evelinnek segítsen. Péter remélte, hogy merész húzását siker koronázza majd, mert ellenkező estben rá is az vár, ami a Jóbarátokban Chandlerre, amikor felébresztette Monicát… igazi armageddon.

Szótlanul álltak az utcán, végül Rác doktor törte meg az igen csak hosszúra nyúlt csendet.
– Akkor talán menjünk be. Kissé hideg van, ahhoz, hogy itt kint ácsorogjunk. Evelin, legyen kedves, jöjjön utánam.
Engedelmesen követte az orvost a házba. A bejárati ajtó egy szűk előszobába vezetett, ahonnan fából készült lépcső vitt az emeletre, egy tágas nappaliba. Evelin a lépcső tetején automatikusan levette a cipőjét, mire a férfi heves tiltakozásban kezdett.
– Kérem, erre semmi szükség, nincs rendszeresen fűtve a ház, még megfázik. Ritkán jövök ide… – tette hozzá alig hallhatóan.
Evelinnek feltűnt ugyan az elejtett megjegyzés, de nem szólt semmit. Gondosan egymás mellé tette a sportcipőit, és a puha padlószőnyegen besétált a szobába.
A hidegben való várakozástól kissé felélénkült, és érdeklődve nézett körül. A helyiség szinte úszott a kora délelőtti fényben, és első pillantásra barátságosnak hatott, de ő valahogy mégis ridegnek érezte. A bútorokon kívül nem volt benne más – egyetlen személyes tárgy sem árulkodott a ház lakóiról. Egy hatalmas fekete bőrkanapé uralta a teret, előtte egy diófából készült alacsony dohányzóasztal állt. A szoba hátsó szegletében egy könyvespolc és egy íróasztal árválkodott, mindkettőt vékony porréteg fedte. A polc teljesen üres volt, de a középső részén, mintha egy képkeret nyomai rajzolódtak volna ki. Evelin gyorsan szemügyre vette a falakat, hátha valamelyiken felfedezi a hiányzó képet. De csalódnia kellett: a meleg sárga falak üresen bámultak rá. – Ne bámészkodj, nem illik! Nem otthon vagy! – korholta magát.
Rác doktor türelmesen megvárta, amíg körülnézett, majd ismét megszólalt.
– Jöjjön, üljön le. Beszélgessünk.
Evelin leült vele szemben, a kanapé másik végére, és alaposan szemügyre vette a férfit. Egészen más volt látni őt ebben a hétköznapi környezetben, távol a rendelőtől, fehér köpeny nélkül, farmerben és pulóverben. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy bár az orvos mozdulatai és testtartása éppen olyan volt, mint máskor, a tekintete azonban valahogy megváltozott, Evelinnek mégis ismerősnek tűnt ez a pillantás… Kutatott az emlékeiben, de hiába. Gondolataiból a doktor kérdése zökkentette ki.
– Biztosan szeretné tudni, hogy miért jöttünk ide? – a kérdés költői volt, mert Evelin válaszát meg sem várva folytatta. – Eléggé ráijesztett a férjére a viselkedésével. Aggódva hívott fel, hogy tudnék-e valahogyan segíteni önnek, hogy jobban legyen. Mint tudja, nem vagyok pszichológus, de azok alapján, amit Péter elmondott, arra a következtetésre jutottam, hogy ön nem depressziós – mert ő ettől tartott –, hanem gyászol. A gyásznak különböző szakaszai vannak, és véleményem szerint ön most a tagadás fázisát éli meg. Ilyenkor az ember érzelmileg bénultnak és kiüresedettnek érzi magát, nem érdekli senki és semmi. Jól gondolom, hogy ez történik most önnel is?
Evelin alig hallhatóan válaszolt.
– Igen, pontosan ezt érzem. Szeretnék elbújni, eltűnni. Szinte nem is létezni… – néhány pillanatra elgondolkodott, majd hozzátette. – Tényleg úgy gondolja, hogy gyászolok? A babák miatt?

– Most erősítette meg az elméletemet. Babáknak nevezte a beültetett megtermékenyített petesejteket, és nem azoknak, amik valójában voltak, embrióknak. Nemcsak, hogy babáknak nevezte, de babaként is kezelte őket. A gondolataiban már éltek, gondoskodott róluk, törődött velük. Egyszóval kötődött hozzájuk.

Evelin szemei kikerekedtek.
– Kérem, ne nézzen rám ilyen kétségbeesetten, semmi baj nincs önnel. Ezek teljesen természetes anyai érzések, amik sajnos nem tudtak beteljesedni. Evelin, önt egy igen komoly veszteség érte, amit fel kell dolgoznia. Időbe fog telni a gyászmunka, és nem fog tudni csak úgy, egyik napról a másikra túllépni mindezen.
Már attól egy kicsit jobban érezte magát, ahogy az orvost hallgatta. A férfi mély hangjának halk tónusa és melegsége, szinte teljesen megnyugtatta.
– Össze kell szednie magát, ha folytatni szeretné – mondta határozottan Rác doktor. – Ilyen állapotban nem vághat bele a következő beültetésbe, ugyanis rengeteg olyan eshetőségre is gondolni kell majd, amelyek miatt esetleg nem születik meg a baba. Ezekre fel kell készülnie lelkileg, Evelin. Félre ne értsen, nem azt mondom, hogy már az első perctől kezdve attól kell rettegnie, hogy valami baj lesz, de a lehetőséggel számolni kell. Ahhoz viszont, hogy tovább tudjon lépni, időt kell hagynia magának az elengedésre, a gyászra. Nem szabad túl korán elkezdenie a következő kezelést. Ép test, ép lélek! Erre lesz most szüksége – fejezte be a gondolatmenetet. – Hát, ennyire emlékszem a pszichológiai tanulmányaimból. És most ön jön! – próbálta oldani a hangulatot.
– Erre miért nem készít fel senki? Mindenki csak a csodás végeredménnyel kecsegtet, hogy gyermekünk fog születni. Arról senki nem beszél, hogy ez az egész folyamat, a felkészülés, a gyógyszerek, a beültetés és a várakozás lelkileg mennyire megterhelő. Tudja, mindenre számítottam csak erre nem. Amikor évekkel ezelőtt elképzeltem, hogy milyen lesz, amikor egyszer anyává válok… Hát, egyáltalán nem erre számítottam. Egy hirtelen váltásokkal teli, állandó érzelmi hullámvasút, amin ülök: fent-lent, fent-lent, aztán újra fent és ismét lent – Evelin egy kis szünetet tartott, mielőtt folytatta volna, mert félt feltenni a kérdést, ami belülről feszítette. Szinte rettegett attól, hogy ha kimondja azt, amin már egy ideje rágódik, akkor valósággá válik. Még az orvosnak sem merte pontosan megfogalmazni azt, ami nyomasztotta, inkább csak utalt rá, remélve, hogy a férfi így is érteni fogja.
– És mi van, akkor, ha nem lesz fent csak lent? Érti, hogy mire gondolok? – nézett rá reménykedve.
– Igen, pontosan értem. De ne legyen ennyire végletes. Még semmi nem dőlt el. Tegye most félre egy kicsit ezt az egészet és engedje el néhány hónapra. Adjon magának időt, mert „… minden döntés az időben kap csak végső tartást és alakot”. Ezt nem én találtam ki, hanem…
– Márai Sándor – fejezte be a mondatot Evelin.
– Pontosan. Akkor kezdtem el olvasni a verseit, amikor a feleségem meghalt. Tudja, aznap volt… – Rác doktor egy pillanatra elhallgatott –… a halálának az évfordulója, amikor ön először lépett be a rendelőmbe.
Evelint mintha leforrázták volna a szavak, de éppen ettől újra élőnek érezte magát. Most már azt is tudta, hogy honnan volt ismerős a férfi tekintetében megbújó szomorúság. Azon a napon látta először, ott a rendelőben.
– Tudja, ez a ház volt a közös otthonunk – nézett körbe az orvos. – Évekig terveztem, hogy eladom, de képtelen voltam rá. Néha kijövök ide, emlékezni…
– Rettenetesen sajnálom – mondta Evelin mély együttérzéssel a hangjában.
– Ez igazán kedves öntől. Akkor én is olyan voltam hónapokig, mint most ön. Céltalanul lézengtem, és csak az árnyéka voltam önmagamnak. Egyszerűen nem tudtam elképzelni hogyan is élhetném tovább az életem nélküle. Végül az apósom rángatott vissza a valóságba.

Képzelheti, hogy milyen állapotban voltam, ha az a férfi adott nekem tanácsot, aki a lányát veszítette el! Azt mondta, hogy két választásom van: vagy életem végéig sajnálom magam, vagy kezdek magammal valamit, amire a feleségem is büszke lenne. Ezután döntöttem úgy, hogy jobb orvossá válok, és a pácienseimnek szentelem az életemet.

– És ez segített feldolgozni a felesége elvesztését?
Rác doktor szája enyhe mosolyra húzódott. Felállt a kanapéról, és az íróasztalhoz ment, majd kedvesen Evelinre emelte a tekintetét.
– Jöjjön, mutatni szeretnék valamit.
Evelin kíváncsian követte. A férfi kihúzta az egyik asztalfiókot. Kézzel teleírt levelek és füzetlapok feküdtek benne, szépen, gondosan egymásra halmozva, rajtuk egy bekeretezett fotó, egy lélegzetelállítóan szép nőről.  – A hiányzó kép a polcról! – csillant fel Evelin szeme. Rác doktor közvetlenül mellette állt, de amikor megszólalt, a hangja valahogy nagyon távolinak hatott.
– Teljesen bezárkóztam a saját világomba. Csak ketten voltunk, a fájdalom és én. Nem igazán tudtam róla beszélni senkivel, és nem is nagyon akartam. Valahol olvastam, hogy az írás segíthet ilyenkor. Nem volt veszteni valóm, így kipróbáltam. Leveleket írtam Zsófiának, a feleségemnek mindarról, amit még szerettem volna elmondani neki, de már nem volt rá lehetőségem. És ez a két dolog, a munka és az írás, végül megmentett. Úgy éreztem, hogy a leveleken keresztül hozzá, vele beszélek… Ön a férjén kívül mással is meg tudja osztani az érzéseit a történtekkel kapcsolatban? – fordult újra teljes figyelmével Evelinhez.
– Nem nagyon… Körülöttem mindenkinek van már gyermeke vagy épp várandós, így nehéz erről beszélni. A szemükben sajnálatot és szánakozást látok, de őszinte együttérzést nem. Hogyan is várhatnám el tőlük, amikor nem tudják, hogy valójában min megyek keresztül?! A meddőség a legtöbb ember számára egy megfoghatatlan valami, amiről tudja ugyan, hogy létezik, de nem igazán érdekli, amíg nem érintett benne. Néha már én is unom magamat. Nem szeretek mindig erről beszélni, inkább hallgatok, mert nem akarok mások terhére lenni.
– Evelin, szerintem abban téved, hogy a közeli rokonai és barátai számára teher, ha ön elmondja a problémáit. Abban viszont igaza lehet, hogy nem tudják majd átérezni a helyzetét, de ennek ellenére biztosan könnyebb lenne, ha kiadhatná magából mindezt. Ha pedig végképp nem szeretne megnyílni mások előtt, akkor írjon naplót. Az üres lap kiváló hallgatóság: nem tesz fel felesleges kérdéseket, nem ad tanácsot és nem ítélkezik. És ha megengedi nekem, tennék még egy javaslatot: ne hibáztassa Pétert, amiért felhívott. Nagyon aggódik magáért, ami szép dolog és főleg ritka. A legtöbb férj ugyanis letudja azzal a teendőit, hogy bejön a rendelőbe, fizet, és jó esetben megvárja a feleségét az autóban.
Ekkor kinézett az ablakon, majd mosolyogva Evelinhez fordult.
– Csak emlegetni kellett, már meg is érkezett önért.

Néhány órával később Evelin már a nappalijukban ült, és Rác doktor történetén töprengett. Meghatotta az orvos sebezhetősége, és rájött, hogy az életben a sajátjánál sokkal nagyobb tragédiák is vannak. A konyhából enyhe háttérzajként beszűrődött Péter neszezése. A békés hangulatot a férfi telefonjának erőszakos csörgése törte meg. Evelin csak néhány szófoszlányt csípett el a beszélgetésből, ezért Péter reakciójából nem igazán tudta elképzelni, hogy mi történhetett.
– Óh… a fenébe is! Persze, azonnal indulunk.