Görgetem a Facebookot, és egyszer csak erre a mondatra kapom fel a fejem: „A képen örülök, mert tudom, hogy mellrákom van. Nem, nem őrültem meg. Örülök, mert nagyon hamar elkaptuk a rohadékot…” Magenheim Rita 40-es évei elején járó nő, aki nőgyógyászként írta meg a rák elleni küzdelmének történetét. Drasztikusan, köntörfalazás nélkül fogalmaz, hogy így hívja fel a figyelmet a szűrések fontosságára, hiszen neki ezen múlt az élete. Kár ámítani saját magunkat: a rák bárkit megtámadhat, de az ő szavaival élveettől nem betojni és pánikolni kell, hanem okosan küzdeni ellene” Lenyűgözött az a fajta élni akarás, pozitív energia, ami a posztból árad. A Balatonnál találkoztam vele, a rákról tényeket felsorolva, érzelmekkel megtűzdelve, pozitívan mesélt nekem, és csak akkor csuklott el a hangja, amikor a legdrámaibb mozzanatot mesélte el.
– Pozitív kisugárzásod van, ahogy rád nézek, meg sem fordulna a fejemben, hogy pár hónapja a rákkal kellett megküzdened.
– Az elejétől kezdve próbálok a pozitív dolgokra koncentrálni, nálam a pohár mindig félig tele van. De az is természetes, ha valaki ebben a helyzetben teljesen padlót fog, nehezen látja meg az élet boldog pillanatait. Ez nem azt jelenti, hogy a betegség alatt nem voltak hullámvölgyeim. Hogyne lettek volna, de szerencsére tudok boldog lenni úgy, hogy közben a negatív érzéseket sem nyomom el magamban, hanem igyekszem megélni. A családom is még a legrázósabb időszakban is mosolyt csalt az arcomra, humorral a helyzet élét próbálták tompítani. Érdekes, mert most sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, mint a betegségem előtt.
– Mire jöttél rá?
– Hiába vagy tisztában vele, hogy az élet véges, egy ilyen betegség tudatában közelinek tűnik a halál, azt érzed, hogy egy hajszál választja el az életet az elmúlástól. Mára megbarátkoztam a halál gondolatával, elfogadtam. Hidd el, hogy nem az a fontos, mennyi évet élsz, hanem az a minőség, ahogy a neked szánt időt kitöltöd és leéled. Nehéz görcsösen boldognak lenni és ragaszkodni hozzá, hogy márpedig akkor is élvezem az életet, de egy ilyen betegség hatására az apró dolgok felértékelődnek, megváltoztatja az egész világnézetet.
– Min változtattál tudatosan?
– A gyermekeimmel töltött időt most még jobban kiélvezem. A táplálkozásomat is átalakítottam, ami persze nem megy az élet minőségem rovására, folyamatosan kompromisszumokat kötök, másképp nem lehet. Amikor kiderült a betegségem, apukám céklával kezdett el bombázni, egy hónap után rá se tudtam nézni. Nem ez a helyes út.
– Azt tapasztalom, hogy egy ilyen hír hallatán a betegnek fogalma sincs, mitévő legyen, kételyek között vergődik, mert mindenkitől kapja a különböző tuti tippeket.
– Úgy érzem, hogy sokan túlzásokba esnek, és ha azt olvasták az interneten, hogy céklát kell enni a rákos betegnek, akkor egyfolytában azt fogyasztanak. Ennek így semmi értelmét nem látom, hiszen a szervezet képtelen már egy idő után befogadni. Az orvosok nem nyújtanak ebben segítséget, ami valamilyen szinten érhető, hiszen az orvosi egyetemen nem tanulunk táplálkozástudományt, eleve megelőzést se igazán. A mi orvostudományunk arra helyezi a hangsúlyt, hogy a már kialakult betegségeket gyógyítsa gyógyszeres kezeléssel vagy műtéttel. Azzal már nem különösebben foglalkoznak, hogy ezt milyen alternatív gyógymódokkal lehet támogatni, gondolok többek között a táplálkozásra. Az egészséges étkezésről egy nagy zűr van az emberek fejében.
– Hogyan lehet ebben a káoszban megtalálni a helyes utat?
– Amikor a táplálkozásról beszélünk, akkor teljes életmódváltásban érdemes gondolkodni, létezik kifejezetten rákellenes táplálkozási mód. Sokféle táplálék közül választhatsz, amik mind jótékonyan hatnak a betegség ellen, így nem lesz egyhangú a táplálkozás, a célkán kívül még számos élelmiszer van, és a különböző rákellenes alapanyagokat kombinálva még intenzívebb a hatás.
– Sikerült a család szokásait is átformálnod?
– Azzal, hogy változtattam folyamatosan az étkezésemen, az egész családom táplálkozása átalakult. A rák ellenes alapanyagok listáját közösen szoktuk a gyerekekkel is nézegetni, sőt játszunk, hogy egy nap ki tud több listán szereplő tápanyagot bevinni. Milyen érdekes, hogy ezt a listát már hat éve letöltöttem, szóval elméletben már ment, de nem vitt rá a lélek, hogy belevágjak az életmódváltásba. Most viszont eljött az ideje.
– Ennyi múlik csupán a táplálkozáson?
– Azzal, hogy egészségesen táplálkozol, a rizikófaktor csökken. Erről nem sok szó esik, pedig eszméletlen fontos. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ha követem a rákellenes táplálkozást, akkor kizárt, hogy rákos leszek. Viszont ezzel a tudatos döntéssel csökkentem az esélyét annak, hogy bármilyen betegség kialakuljon. Ezt kell világosan látni.
– Ha a táplálkozásról nem beszélnek az orvosok, gondolom arról sem, hogy a túlsúly mennyire növeli a rizikófaktort.
– Nem mernek beszélni a testsúlyról, illetve rettenetesen elnézőek. Tény, hogy a kemoterápiát a szteroidok szedésével lehet elviselni, amitől iszonyatos étvágya lesz a betegnek. A terápia alatt a nagy többség 10-15 kilót magára ránt. Ez viszont egy óriási probléma, főleg, ha onnan közelítjük meg, hogy a mellrák a nőiességben is nyomot hagy, az önbecsülés csökken, a plusz kilók még jobban frusztrálják a nőket. Nem beszélve arról, hogy a túlélési mutatók is rosszabbak a túlsúlyos pácienseknél. És már vissza is tértünk a táplálkozáshoz, ami ebben az esetben is mérvadó.
– Orvosként mi a véleményed a különböző alternatív gyógymódokról? Azt látom, hogy ebben is hatalmas a vita, összeférhetetlenek a véleménykülönbségek.
– Tudomásul kell venni, hogy ez egy önálló tudományág, aminek a professzionális elsajátítása rengeteg időt vesz igénybe. A túlterhelt orvosoknak plusz energia-befektetésre lenne szükségük, hogy ebben is elmélyüljenek. Azt gondolom, hogy már az jó, ha nem tiltanak el az alternatív gyógymódoktól. De nem szabad egy kalap alá venni az összes alternatív kezelést, hiszen nyilván vannak olyanok, amik irreális eredményt ígérnek, miközben egyáltalán nem hatásosak.
– Te miben hittél?
– Ez a fontos, ha hiszel valamiben, az már fél siker. Én azokban az orvosokban bízom, akik a hagyományos orvoslás mellett több tíz éve foglalkoznak az alternatív gyógyítással. Ők a hitelesek, hiszen ez is egy tudományág, képtelenség egy tanfolyamon megtanulni, majd gyógyítani vele. Kulcsfontosságú, hogy képzett legyen a szakember. Én a kemoterápia alatt akupunktúrás kezelésre jártam. Nem azt ígérték nekem, hogy ettől majd meggyógyulok, hanem azt, hogy a kemoterápia mellékhatásait fogja enyhíteni. A kezelés után sokkal jobban éreztem magam, persze az onkológusom véleménye szerint ez puszta véletlen. (nevet) De én ezzel a mondattal mit se foglalkoztam!
– A kemoterápiáról a vélemények ugyancsak megoszlanak: csodaszer vagy a mindent kiirtó nedű?
– A betegek többségét nem világosítják fel korrektül arról, hogy mit várunk el a kemoterápiától. Éppen ezért hatalmas a szakadék azok között, akik szentül hiszik, hogy a kemoterápiától meggyógyulnak, és óriási tragédia, ha esetleg mégsem sikerül, és azok között, akik elutasítják, mert véleményük szerint csak gyengíti az immunrendszert. Az utóbbiak közé tartozók általában azzal érvelnek, hogy az ismerősük nem esett át kemoterápiás kezelésen, mégis boldogan él, mások pedig a kezelés ellenére is meghaltak.
– A beteg a kemoterápiától várja a gyógyulást. Lehet más a cél?
– Hazánkban nem elterjedt az a tény, hogy a rosszindulatú megbetegedéseket a gyógyulás szempontjából két csoportba lehet sorolni. Az első esetben még az a cél, hogy a beteget meggyógyítsák, mert időben diagnosztizálták, és nem előrehaladott a rák. A másik esetben nyilvánvaló, hogy nem lehet már meggyógyítani, ezért a kemoterápiával az életüket szeretnék meghosszabbítani. Nálunk azt sugallják, hogy minden rákos meg fog gyógyulni. Ha mégsem, akkor hatalmas a csalódás, és még az is elveszti a gyógyulásba vetett hitét, akinek jó esélye van arra, hogy leküzdje a rákot. Én azt gondolom, hogy a betegnek tudnia kell, milyen stádiumban van és mik a reális célok. Ha ez mindenki számára nyilvánvaló lenne, akkor nem néznének egy rákosra úgy, mint aki lehet, hogy holnap meghal, miközben az eredményei azt mutatják, hogy jó irányban halad a gyógyulás útján.
– Rettenetes lehet azzal szembesülni, hogy iszonyatosan közel a vég. Édesanyádat nem olyan régen veszítetted el, hogyan élted túl az utolsó időszakot?
– Amikor már nem volt esélye a gyógyulásra, akkor az orvostudomány abban tud segíteni, hogy a végső úton fájdalommentesen haladjon végig. Emlékszem, a palliatív szervezetnél kifakadtam, amikor az igazgató számonkért, hogy én tényleg azt szeretném, hogy az anyukám itt haljon meg? Csak annyit tudtam mondani: ha ötször halna meg anyám, akkor tudnám már, hol a legjobb, de így ezt látom a legjobb megoldásnak. Nem szabad elítélni, ha valaki nem vállalja be az otthonápolást. Orvosként még én sem csináltam sosem ilyet, egy civil végképp nem tudja, miként tudja a beteg fájdalmát enyhíteni, hogyan tud segíteni.
– Mit tanácsolsz azoknak a betegeknek, akik szeretnék a betegségükkel kapcsolatos legfontosabb információkhoz hozzájutni?
– Már van olyan applikáció, ami megmutatja, hogy az adott rákos megbetegedés gyógyításához a különböző terápiák hány százalékkal segítenek hozzá. Ha ezt így látja a beteg, akkor teljesen másképp áll hozzá, mert tudja, hogy az adott beavatkozással mennyit tud tenni a saját egészsége érdekében. Én ehhez még hozzáteszem a rákellenes táplálkozást, a jógát, az elegendő alvást és a pozitív gondolkodást. Így kerek az gyógyuláshoz vezető terápia. Sajnálatos, hogy ezek a kiegészítő alternatívák nem részei a hivatalos gyógymódnak, csak ha a beteg rátalál, és beépíti az életébe.
– A rákkal kapcsolatban annyi tudás zúdul ránk, hogy kész csoda eligazodni az információk között. Orvosként biztosan egyszerűbb a helyzeted, de mégis hogyan döntötted el, hogy megfogadod-e az adott tanácsot, vagy elveted?
– Ezernyi külföldi tudományos cikket, tanulmányt olvasok el, így próbálom szűrni azt a rengeteg információt, ami az interneten ömlik ránk. Ha találok egy kézzelfogható, tudományos eredményt, akkor már elhiszem, hogy az tényleg hatásos, és megpróbálom beépíteni az életünkbe. Természetesen így sem biztos a siker, de akkor legalább a halálos ágyamon nyugodt szívvel mondhatom, hogy megtettem mindent az életemért, és igyekeztem élvezni az élet adta lehetőségeket.
– Ha tudjuk valakiről, hogy rákos beteg, sokszor nem tudjuk, hogyan is viselkedjünk vele, mit kérdezzünk tőle, mivel tudunk a kedvében járni. Te mire vágytál a betegség alatt?
– Hullámzó volt az állapotom, így biztos vagyok benne, hogy a környezetemnek sem volt egyszerű alkalmazkodnia hozzám. Tény, hogy sok türelem kellett hozzám, hiszen nem mindig volt kedvem a húszadik „hogy vagy?” kérdésre is válaszolni, máskor meg éppen arra vágytam, hogy kiönthessem a szívem. A legrosszabb megoldás, ha a betegség hallatán a barát lemegy a térképről. Ilyenben is volt részem. Tudom, hogy ez mögött a félelem áll, illetve hogy nem képes felnőttként kezelni a szituációt.
– Nemrég írtad meg egy posztban, hogy a betegséged súlyosabb, mint hitted, sőt konkrétan az egész családodat érinti.
– Mivel édesanyámnak is három rákja volt – egymástól különböző helyeken –, nem kell nagy zseninek lenni ahhoz, hogy elkezdjek azon gondolkodni, hogy van-e mögötte örökletes tényező. Megvizsgáltattam magam, és egy ritka mutáció jött ki, ami nem csak a mellrákra, hanem az összes daganatra megnöveli a rizikót. Mondhatni, bérletem van a rákra. Ennek tudatában érthető volt, hogy a családtagjaimat sokkolta a hír. Ezek után a kérdés az volt, hogy ki szeretné magát megvizsgáltatni és ki az, aki nem szeretné tudni, hogy benne lakozik-e ez a mutáció.


– Rettenetes nyomás nehezedett a vállatokra.
– Innentől kezdve nem csak arról van szó, hogy én most beteg vagyok, hanem arról, hogy van egy örökletes genetikai betegség a családban, ami még Magyarországon kevésbé ismert. Angelina Jolie mutációjának volt nagy visszhangja a sajtóban. Hasonló helyzetben lévő családokkal tartom a kapcsolatot, és már van egy aktív nemzetközi csoportunk, ahol azt valljuk: ezzel a tudással egy hatalom van a kezünkben, így ebből a helyzetből kell a legtöbbet kihoznunk.
– Mennyit tudnak a gyermekeid erről?
– Magyarországon sokan furcsának tartanak csupán azért, mert nem titkoltam el a gyermekeim elől, hogy beteg vagyok, sőt azt is megosztottam velük, hogy genetikai betegségem van, ami az ő életüket is befolyásolja. Külföldön egyértelmű, hogy a csemetéket fel kell világosítani, ez a dilemma fel sem merül. Sokkal rosszabb a titkolózás, mert a gyerek úgyis érzi a szülők feszültségét, ha nem tudja, miből fakad, akkor képtelen felfogni és elfogadni. A mi családunkban a rák nem tabu, így nem élik meg katasztrófának. Ha bármi kérdés van, akkor beszélünk róla nyíltan, nem söprünk semmit a szőnyeg alá. Amikor bementem a kórházba, búcsúzáskor a picinek is elmondtam, hogy anyu most beteg, meg fogják gyógyítani, ezért pár napig nem leszek itthon. Majd a nagyobbik átvette a szót: „Figyelj, anya rákos, most muszáj elmennie a kórházba, hogy meggyógyítsák, mert ha nem megy, akkor meg fog halni, és egyáltalán nem lesz anyukánk.” A hideg kirázott, ahogy levezette a folyamatot a gyermekem, miközben ilyen összefüggésekben nem beszéltem neki erről. Azt gondolom, hogy ez a helyes út, hiszen ha rettegnek attól, hogy meg fogok halni, és nem beszélnének az érzéseikről, sokkal rosszabb lenne. Nyolc hónap alatt sikerült elfogadnunk ezt a helyzet, így most már az esetleges problémák megelőzésére koncentrálunk.
– Meglepett a pozitív hatás, amit kiváltott a posztod?
– Nem gondoltam, hogy ennyire megérinti az olvasókat, annak ellenére, hogy nem kíméltek a negatív kommentek sem. Ami érdekes, hogy voltak olyan, hasonló helyzetben lévők, akik úgy érezték, hogy elveszem a gyógyulásukba vetett hitüket ezzel a poszttal. Azt is írták, hogy amíg nem vagyok tíz éves túlélő, ne osszam az észt. Sokan úgy vélik, hogy nincs rákmegelőzés. Az elején még próbáltam válaszolgatni, de ma már nem különösebben érdekelnek. Vannak kemoterápia-pártiak, köreikben ez a cikk meg se jelenhet, mert a véleményük szerint alternatív kezelést tilos alkalmazni és a kemóról sem szabad rosszat kiejteni a szánkon, mert az ő szemléletük szerint az a gyógyító koktél. A barátnőm öt éve ment át ezen, ő azt mondta: ez olyan lesz, mint amikor megmérgeznek, mert hát megmérgeznek. (nevet) És ez így történt. De ha azt mondod, ez az isteni nedű, viszont utána szarul érzed magad, hiszen az összes sejtet roncsolja, akkor elveszik benne a hited. Akkor érdemes körmöd szakadtáig ragaszkodnod az elveidhez, ha azt tudományosan alá tudod támasztani. A „márpedig az nem úgy van” kommenttel nem lehet senki véleményét megcáfolni. Ha tudományos érveket sorakoztatnak fel, akkor azt elfogadom. Nem kell hinni abban, amit én képviselek, de fontosnak tartom, hogy tartsuk tiszteletben egymás véleményét.
– Mi volt a célod a poszttal?
– Fel szerettem volna hívni az emberek figyelmét a szűrővizsgálatok fontosságára. Illetve mivel Németországban élek, és orvosként olyan friss tudás van a kezemben, amit szeretném megmutatni a magyaroknak is. Egymástól lehet egy csomót tanulni, vannak dolgok, amikben a németek előrébb járnak, másban pedig mi vagyunk a minta.
– Miben fejlődhetnénk?

– A rehabilitáció Németországban zseniális dolog, ezt érdemes lenne átvennünk tőlük. Egy súlyosabb betegség után a beteget nem szabad visszaengedni a munka világába, mert egészen egyszerűen nem áll készen rá, sem lelkileg, sem testileg. A rehabilitáción olyan emberekkel töltöttem az időmet, akikkel fél szavakból is értettük egymást, hiszen ugyanazon mentünk keresztül. Abban a pár hétben rengeteget tanultam saját magamról, minden napra programot írtak elő, jógáztunk, művészetterápiát alkalmaztak, önismereti csoportokban vettünk részt. Régen nevettem annyit, mint ott.

A teljes posztot itt találod!

Magenheim Rita #drcancergirl