Az első kirándulásunk Kairóba, Egyiptom fővárosába vezetett. Mivel a Nílus gyöngyszeme a Makadi-öböltől több mint 500 kilométerre található, ezért már hajnalban elindultunk, hogy elegendő időnk legyen felfedezni. A hosszú, közel hétórás út után – amelyen a piramisok országa újabb és újabb arcát mutatta nekünk – végül megérkeztünk oda, ahová oly régóta vágytunk: az ókori történelem bölcsőjébe.

Ez is Kairó

Érdekes, ugyanakkor elgondolkodtató volt látni a városnak azt az oldalát, amely nem szerepel az utazási prospektusokban – azokat a szegényes körülményeket és hétköznapi életképeket, amelyek teljesen eltérnek attól, amit mi itthon megszoktunk. Az utakon nem luxusautó-áradat közlekedik, és ahogy már korábban is láttuk, sokan platós autókon utaznak, másokkal együtt. A város képét hatalmas, színtelen, többemeletes épületek határozzák meg. Az utcákon rengeteg szemét hever, nem ritka, hogy még az autókból is kirepül egy-egy műanyag flakon. Miközben figyeltem az elém táruló látványt, akaratlanul is elgondolkodtam azon, milyen könnyű természetesnek venni a saját életünk kényelmét. Az ilyen pillanatok hatására mindig átértékelem a saját problémáimat, mert arra emlékeztetnek, mennyi mindenért lehetek hálás az életemben.

Több mint idegenvezető

Lillával fontosnak éreztük, hogy erre az útra olyan programot válasszunk, amelyet magyarok szerveznek, magyar nyelvű vezetéssel. Így ismertük meg Hishamot, az idegenvezetőnket, aki már az első néhány pillanatban belopta magát a szívünkbe. Nemcsak azért, mert évekkel korábban tíz hónapot töltött Magyarországon, és szinte anyanyelvi szinten beszélt magyarul, hanem azért is, mert őszinte szeretettel és lelkesedéssel mesélt a hazájáról. Ráadásul mindezt olyan humorral és lelkesedéssel tette, hogy öröm volt hallgatni. Hisham nem csupán idegenvezetőként dolgozik: ásatásokon is részt vesz, miközben magyar regényeket és drámákat fordít arab nyelvre – a tudása egyszerűen lenyűgözött minket. Igazán különleges pillanat volt számomra, amikor a piramisok lábánál a fejemre kötött egy piros-fehér kendőt, hogy az megóvjon a tűző naptól. Mindez csupán egy apró gesztus volt tőle, én mégis úgy éreztem, ezáltal egy kicsit részesévé válhattam ennek a csodás kultúrának.

Hisham mesélt nekünk a különleges közlekedési kultúrájukról és a dudaszámok sajátos „nyelvéről”, valamint az egyiptomiak mindennapi életéről. Azt is megtudtuk, hogy a családokban gyakran több generáció él együtt, és az emberek különösen segítőkészek egymással, ha valaki bajba kerül. Humorral fűszerezett történetei egyre közelebb hozták hozzánk az ismeretlen országot és annak történelmi helyszíneit – a gízai piramisokat és a Szfinxet –, amelyekről még gyermekkorunkban tanultunk. Természetesen a tevegelés sem maradhatott ki a napból. Bár elsőre izgalmasnak tűnt felülni a sivatag hajójára, hamar rájöttem, hogy nem is olyan egyszerű mutatvány a hátán maradni. Mivel nem volt rajta kantár, és a nagy melegben csúszott a kezem, az első pillanatban legszívesebben leszálltam volna róla. Aztán lassan ráéreztem a tevegelés technikájára, így a kezdeti ijedtségemet hamar felváltotta a különleges élmény felett érzett öröm.

Fáraók öröksége

A napunk egyik legjobban várt állomása a GEM meglátogatása volt. A kapuit tavaly megnyitó Nagy Egyiptomi Múzeum a világ legnagyobb civilizációs emlékezete, amely nemcsak építészeti, de kulturális utazásra is hívja látogatóit. Egy ilyen hatalmas gyűjtemény felfedezésére talán néhány nap is kevés lenne, nekünk azonban mindössze három óránk volt rá. Olyan mennyiségű információval és látvánnyal találkoztunk, hogy szinte befogadhatatlan volt számunkra.

Az ókori Egyiptom kincsei egyszerűen lenyűgöztek bennünket: Tutanhamon arany halotti maszkja, díszes szarkofágjai és koporsói, a különböző viseletek, ruhák, parókák, ékszerek és bútorok mind-mind egy több ezer éves világ lenyomatát őrzik. A múzeum egyik különleges darabja Kheopsz napbárkája, amely több mint 4600 éves. Ez a lenyűgöző, fából készült építmény méltó példája az ókori egyiptomi hajóépítésnek. Érdekessége, hogy az elkészítéséhez nem használtak szegeket vagy csavarokat: az egyes elemeket faillesztésekkel és kötelezéssel rögzítették, ami jól mutatja az akkori mesteremberek hihetetlen szakértelmét. Fáradtan, de boldogan indultunk vissza a szállásunkra, rengeteg élménnyel, tudással és új benyomással gazdagodva – éreztük, ezt a napot soha nem fogjuk elfelejteni. Kairó elsősorban az ókori Egyiptom világába kalauzolt bennünket, ám hamarosan egészen másfajta élmények vártak ránk.

Delfinkaland a Vörös-tengeren

Kirándulóhajónk a hurghadai kikötőből indult – Szalai Zsuzsi programszervező és munkatársa, az egyiptomi Aladdin Ibrahim vezetett minket, akikkel többször is útnak indultunk a nyaralásunk alatt. Most egy nagyobb csoporttal vágtunk neki a kéklő tengernek, a fedélzeten profi búvárokkal, akik nemcsak a szakértelmükkel nyűgöztek le minket, hanem azzal is, ahogyan arról gondoskodtak, hogy mindenki jól érezze magát. A biztonság mellett ugyanis a jókedvről, az érdekes beszélgetésről és a közösségi élményről is gondoskodtak. Induláskor azért egy kicsit aggódtam az erősen hullámzó tenger miatt, mert a hajót meglehetősen dobálta. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy talán nem a delfinekkel való úszás lesz a napunk fénypontja, hanem hogy túléljük ezt a veszélyesnek ígérkező túrát. Hamar megnyugodtam, amikor a csapat egy korallzátony közeli, nyugodtabb vizű területre kormányzott bennünket, ahol bátran belevethettük magunkat a felszín alatti világ felfedezésébe.

Mivel a delfinek felbukkanására nincs garancia, ezért roppant izgatottak voltunk, vajon sikerül-e találkoznunk velük. A tapasztalt búvárcsapat azonban pontosan tudta, merre érdemes keresni őket, így a várakozásunk nem maradt hiábavaló, mert ezek az intelligens tengeri emlősök többször is elúsztak mellettünk és alattunk. Egészen varázslatos élmény volt megtapasztalni ezt. Olyan érzésem volt, mintha egy természetfilm szereplője lennék. A sznorkelezések között a fedélzeten élveztük a szikrázó napsütést, a végtelen tenger látványát, a többi utas társaságát és persze a búvárcsapat vidám jelenlétét. A hajón ringatózva azon tűnődtem, milyen különleges életük lehet ezeknek az embereknek a munkájuk révén. Reggelente hajóra szállnak, kihoznak egy kíváncsi turistacsoportot a tengerre, közben új embereket ismernek meg, együtt merülnek velük, és fantasztikus élményeket élnek át közösen, majd délután hazatérnek a békés kikötőbe. Igencsak irigylésre méltónak tűnt ez az életforma.

Színes piacok és emlékezetes találkozások

Egyiptom sajátságos hangulatához természetesen a helyi piacok és kis üzletek világa is hozzátartozik. Esténként gyakran ellátogattunk a szállásunk melletti autentikus bazárba, ahol szinte minden alkalommal megszólítottak bennünket az árusok. Az elején még szokatlan volt ez a fajta közvetlenség, hiszen Európában ritkán tapasztalunk ilyen intenzív kapcsolatfelvételt, de hamar rájöttünk, hogy ez az egyiptomi vendégszeretet és kereskedői kultúra része.

Az egyik esti sétánk alkalmával egy különleges kézművessel találkoztunk. Az árus színes homokból, üvegbe zárt egyiptomi motívumokat és apró piramisokat készített, valamint különleges színátmeneteket formázott a homokrétegekből. Sejtettük, hogy erről a helyről nem lesz könnyű gyorsan továbbállnunk. Egyszerűen lenyűgözött minket a mesterember tehetsége, aki azt is megengedte, hogy kipróbálhassam ezt az izgalmas kézműves technikát. Fantasztikus érzés volt játszani a színekkel, és saját kezűleg elkészíteni egy apró emléket.

Később egy parfümüzletbe is betértünk, ahol igazi élmény volt „beszabadulni”. Rengeteg különböző illatú olajat kipróbáltunk, miközben a falon lévő kis vásárlói üzeneteket olvasgattuk. Ezekre a lapocskákra korábban itt járt vendégek – köztük magyarok – írtak ajánlásokat, történeteket. Természetesen én sem hagyhattam ki, hogy ne jegyezzek le egy kis emléket az utókornak.

Persze a szuvenírboltokat sem kerülhettük el, ahogy néhány hűtőmágnes nélkül sem tudtunk távozni. Lehet, hogy egyszerű turistafogás volt, mégis mosolyt csalt az arcunkra, amikor az egyik eladó névtábláján megláttuk a „Zoltán” nevet. Hogy valóban így hívták-e, vagy csak egy kedves trükk volt a magyar vendégek becsalogatására, nem tudjuk, de nálunk tökéletesen működött: azonnal közelebb éreztük magunkhoz az eladót. Ráadásul néhány nappal korábban már vásároltam nála, és most, hogy újra betértünk hozzá, emlékezett rám. Igazán jólesett ez az apró figyelmesség a részéről.

És volt még valaki, aki minden napunkba vidámságot csempészett: egy idős helyi férfi, aki mindig ugyanazon a helyen, a hotel bejáratával szemben árulta fémből készült egyiptomi emléktárgyait. Akárhányszor elhaladtunk mellette, ránk csengetett, integetett, és hatalmas mosollyal üdvözölt bennünket. Ezek az apró találkozások nem szerepeltek egyetlen útikönyvben sem, mégis olyan pillanatokkal ajándékoztak meg minket, amelyektől igazán emlékezetes vált az egyiptomi utazásunk.

Tánc a homokban

Mindig is imádtam táncolni, így amikor Paolo, a szálloda vendégkapcsolati munkatársa elmondta, hogy beach partyt rendeznek, nem volt kérdés, hogy nekünk is ott a helyünk. A program egy különleges Michael Jackson-show-val kezdődött: profi táncosok közel egyórás produkcióval idézték meg a legendás előadót. Az  őt megformáló művész lenyűgöző pontossággal utánozta Jackson ikonikus mozdulatait. De nemcsak a tánctudása volt elképesztő – megjelenésében is hasonlított a sztárra. A látványos show-műsor után pedig kezdetét vette a hamisítatlan tengerparti buli. Fülbemászó latin dallamok és afrozene, valamint modern slágerek vártak ránk és egy fantasztikus közösség, akikkel átmulattuk az éjszakát. Felszabadító élmény volt mezítláb táncolni a langyos homokban a velünk együtt szórakozó magyarokkal, marokkóiakkal, svédekkel, németekkel és még számtalan más nemzetiségű emberrel – ez volt számomra az egyik legemlékezetesebb pillanat az utazásunk során.

Közelgő búcsú

Ahogy teltek a napok, és egyre közelebb kerültünk a hazaindulás időpontjához, úgy reggelente furcsa érzés kerített a hatalmába. Hiába próbáltam tudatosan jelen lenni a pillanatban, és minden élményt megélni, ami még ránk várt, valahogy folyamatosan ott motoszkált bennem a gondolat: hamarosan véget ér ez a különleges kaland. Próbáltam nem gondolni a búcsúra, és inkább élvezni a hátralévő napokat, mégis néha rám tört egy nehezen megfogható szomorúság. Korábban még soha nem éreztem ilyet az utazásaim végéhez közeledve, de most, az utolsó napokban időnként elérzékenyültem. Lilla próbált vigasztalni, és emlékeztetett rá, hogy ne engedjem át magam ennek a keserű érzésnek, hiszen még itt vagyok a fáraók földjén, és számos új csodát élhetek még át. Ezt én is jól tudtam, mégis bennem volt egy apró félelem: hamarosan véget ér valami, ami sokat adott nekem. Emlékszem, az utolsó reggelek egyikén a reggelizőteraszon ülve majszoltam a kedvenc nutellás palacsintámat, és csak néztem a körülöttem lévő világot: a ragyogó napsütést és a meseszép környezetet. Közben újra felidéztem magamban az Ezeregy éjszaka hangulatát, valamint azt a békét és nyugalmat, amely körülvett itt. Abban a pillanatban értettem meg: nemcsak Egyiptomhoz kötődöm, hanem az életérzéshez is, amelyet nyújt.

Az utolsó kaland

Egy egész napos szafaritúrával búcsúztunk a piramisok országától. Ez a program egy egészen másfajta öltözködést kívánt meg, mint az előző napok élményei: a könnyű nyári ruhákat és színes bikiniket hosszú szárú nadrágra és hosszú ujjú ingre cseréltük, hiszen a perzselő forróságban a nap elleni védelem különösen fontos a sivatagban. Csodáltam a szálloda alkalmazottait, hogy mindig hosszú, elegáns viseletben végzik a munkájukat ebben a hatalmas hőségben. Nem tudom, hogyan csinálják – lehet, hogy nekik is nehéz, csak nagyon jól leplezik –, de elképesztő volt látni a kitartásukat. Bár számomra komoly kihívás volt talpig ruhában elviselni a sivatag forróságát, közben mégis úgy éreztem, így egy kicsit a bőrömön is megtapasztalhatom, hogyan élik meg a helyiek a mindennapokat.

A programot egy különleges, frissítő gyümölcskoktéllal indítottuk a sivatagi bázison, majd egy újabb, hatalmas élmény következett: először quadoztam életemben. Elhatároztam, hogy nem akarok megfelelni semmilyen elvárásnak, egyszerűen a komfortzónámon belül maradva, a saját tempómban szeretném élvezni ezt a kalandot. Így végül felszabadultan éltem meg a száguldás örömét. Ezután egy homokfutóra pattanva szeltük a sivatagot Lillával – ő vezetett, én pedig az anyósülésen ülve élveztem a sebességet.

A következő állomás egy beduin falu volt a Sziklás-hegységben, ahová jeepekkel jutottunk el. Itt megkóstolhattuk a helyiek által készített beduin kenyeret – amely leginkább egy vékony tortillalaphoz hasonlít –, teázhattunk, és újra tevegelhettünk. A második alkalom már egészen más élményt jelentett. A tevémet vezető kisfiú talán hatéves lehetett, mégis olyan természetességgel és magabiztossággal irányította a hatalmas állatot, hogy csodálattal néztem. Számára teljesen mindennapos, hogy a sivatag hajóját vezeti, és közben segít a vendégeknek a fel- és leszállásban. Ami számára a mindennapok része, az nekem egy teljesen új világ. Ez a néhány perc sokkal többet adott a puszta élménynél: biztonságérzetet, a tudatot, hogy jó kezekben vagyok. A végén lepacsiztunk a fiúval, és megköszöntem a segítségét. A sivatagban töltött napunkat helyi táncos bemutató és tűzzsonglőr-show zárta, amelyet figyelve egyszerűen tátva maradt a szánk. Ez egy újabb este volt, amely bebizonyította: a piramisok földjén mindig vár ránk valami különleges.

Egy darab a szívemből

Mivel az utolsó esténket nem a szobánkban, a bőröndjeinket pakolva akartuk eltölteni, ezért úgy döntöttünk, hogy lemegyünk a kedvenc helyünkre. Megittunk egy búcsúkoktélt, és kiélveztünk minden pillanatot, amit még adhatott számunkra ez a varázslatos hely.

Az utolsó reggelen nyugodtan, de szomorúan ébredtem. Akkor tudatosult bennem igazán, hogy véget ért ez a mesés utazás. Igyekeztem nem arra gondolni, hogy mindez milyen gyorsan elröpült, hanem, hogy megtörtént velem. És hogy milyen szerencsés vagyok, hogy átélhettem. A búcsú pillanata azonban sokkal nehezebb volt, mint azt gondoltam. Miután kijelentkeztünk a szállásról, megérkezett a transzfer, hogy kivigyen minket a reptérre. Mintha csak egy filmjelenet szereplője lennék. Az egyik lábam már az autóban, a másik még a Palace kövén. Körbenéztem. Csak néhány másodperc telt el így, mégis mintha lelassult volna körülöttem az idő. Aztán beültem az autóba, becsuktam az ajtót, feltettem a napszemüvegemet, és a könnyeim egyszer csak potyogni kezdtek. Azt hiszem, a szívem egy kis darabja Egyiptomban maradt.