Mintha csak tegnap lett volna, hogy ülök a kanapén, az egyik rokonom nappalijában, és nézem a ma már retrónak számító, óriási fali posztert. A faltól-falig érő képen szikrázó napsütés, türkizkék tenger, hosszú, egyenes törzsű pálmafák és fehér homok. Percekig szájtátva, szinte megbabonázva bámulom ezt a csodát. Nem akarom otthagyni, annyira magával ragad a kép minden részlete, még így gyerek fejjel is. Játszani is csak ott vagyok hajlandó, abban a szobában, a poszter alatt. Azt képzelem, hogy én is odatartozom a fehér homokos parthoz, mert én vagyok a kék lagúna egyik gyermeke. Pedig ekkor még nemhogy tengert, de a Balatont sem láttam.


25 évvel később, ugyanezt a vágyódást érzem, amikor egy angol sorház piciny albérletében ülök. A TV-t nézem, váltogatom a csatornákat, és a kinti, bágyadt szürkeséget megtörve, ráakadok egy műsorra a BBC-n. Mesés helyet látok: hatalmas, buja, zöld növényeket, homokos és sziklás tengerpartot, türkizkék vizet. Álmodozni kezdek, mint akkor régen a fali poszter előtt. Bárcsak ott lehetnék most… Bárcsak érezhetném, ahogy az arcomba fúj a hűs, sós fuvallat, és a nap melege a bőrömet simogatja, miközben a hatalmas páfrányok és pálmafák között sétálok. Keserédes ez a vágyódás, és csak kínoz. Fölteszem magamnak a kérdést: Vajon van értelme olyasmi után sóvárogni, ami elérhetetlen? Válasz helyett tovább nézem a műsort. Most már igazán izgatja a fantáziámat, hogy melyik országba kalauzol a narrátor. Hamar választ kapok: Anglia – Cornwall tartomány. Te jó ég, már itt vagyok egy-két éve, mégsem hallottam róla?! Elmosolyodok magamban – mennyi mindent nem tudok még az országról, ahol most élek. Cornwall, Anglia egyik legdélebbi csücske. Újra a térképre tekintek, vajon milyen messze van Londontól? Talán egy szabad hétvégén elvonatozhatnék, ahogy annak idején Brightonba is. Tovább kutatok, de ó jaj! A Google szerint ez egy 6-7 órás út, és a bankszámlámat sem kímélné. Nem engedhetem meg magamnak, sem időben, sem pénzben. Úgy látszik, hogy ez az út egyelőre csak álom marad számomra. Pedig már úgy beleéltem magam…

Aztán sokáig azt hittem az álmodozás csak keserédes, elérhetetlen vágyakozás, és olykor menekülés a valóságból. Én bolond. Ma már tudom: az álmok azért születnek, hogy valóra váltsuk őket! Nem varázsütésre, és nem is azonnal, de ha az ember türelmes és kitartó, akkor biztos a siker. Így volt ezzel a cornwalli úttal is, mert éreztem, hogy egyszer ide is eljutok.


És már nem a szürke kis albérletből, és nem is vasúton, de indulok Cornwall felé! Útitársam az egyik barátnőm, akivel a középiskola óta ismerjük egymást. Vonattal érkezik Londonból, én felveszem a hozzám legközelebb eső vidéki állomáson – nagyon örülünk egymásnak. Nálam tölti az éjszakát, hogy másnap kipihenten induljunk neki a hosszú útnak. Már a kocsiba beülve elindul a beszélgetés, és egészen késő estig folytatjuk. Ennyit a kipihentségről! Indulás előtt eszembe jut, hogy pár nappal ezelőtt szóba elegyedtem egy férfival a kocsimosóban. Meggyőzően áradozott arról, milyen csodás, már a Cornwallba vezető út is, ha nem az autópályán megyünk. Hiszek neki, mert nem vagyok ismerős a környéken, és a hosszabb, de szebb utat választom. Hatalmas hiba! Órákig ülünk a dugóban, lépésben haladunk, fáradtak vagyunk, és túl sok vizet iszunk. Mosdó sehol az út mentén. Bár május van, a hőség és a párás meleg inkább júliusi. A kedvünket persze ez sem szegi, és kamaszkorunk kedvenc zenéit hallgatjuk: Placebot dúdolunk, miközben nosztalgiázunk. Aztán órákkal és egy benzinkútnyi szünettel később felgyorsul a forgalom, és letérünk a főútról. A környező utak mentén ritkulnak az autók és a fák is – változik a táj, más a növényzet körülöttünk. Nem úgy tűnik, mintha Angliában lennénk! És mégis.


Aznap csak egy kötött programunk van, az Édenkert meglátogatása. Nem túlzok, a hely neve szinte szó szerint értendő. A világ legnagyobb üvegházaihoz érkezünk, ahol a hatalmas, buborék alakú ún. biomok alatt elénk tárul maga a Paradicsom. Hirtelen a trópusokon találjuk magunkat, és a párás levegőtől gyöngyözni kezd a homlokunk. De nemcsak a hőség forró égövi, hanem a fákról lecsüngő ismert és ismeretlen gyümölcsök, orchideák, megannyi színes virág is. Az otthon szobanövényként tartott zöldfélék, melyeket cserépben nevelgetünk, itt 5-10 méteres magasságig nyújtózkodnak a fejünk fölött. Észre sem vesszük, hogy zárt térben vagyunk, úgy eltörpülünk a növényóriások sűrűjében. Egyik ámulatból esünk a másikba, amikor apró zöld és sárga madarak egy csoportja tipeg el mellettünk. Egy függőhídon vezet tovább az út, alattunk vízesés, majd citrusok következnek. Aztán szárazabb lesz a levegő, és egy átjárón keresztül máris a következő buborékban találjuk magunkat. Mediterrán, görögös hangulat fogad minket, fűszernövények illata csiklandozza az orrunkat. Levendula, bazsalikom, oregánó, kakukkfű, menta és rozmaring. Minden levelet megdörzsölök, hogy később is érezhessem a friss illatokat. Aztán valahonnan fuvolaszót hallunk, és önkéntelenül elindulunk a zene irányába. És csak állok, és hallgatok… Az üvegházi énekesmadarak és a zenekar muzsikája, mintha szándékosan lenne összehangolva – ahogy a zene elhalkul, a madarak folytatják a dalolást. Nem sokkal később, már az arizonai sivatagban járunk – legalább is a vörös homokkő és a kaktuszok látványa arra emlékeztet. A csodák kertje az üvegházakon kívül is folytatódik. Több hektáron terülnek el a világ minden tájáról idetelepített növények. Egész méhrajok döngicsélnek és szorgoskodnak a nyíló virágokon. A játszótereken gyerekek hangoskodnak, a fejünk felett drótkötélpálya indul a hegyoldalból, melyen a vállalkozó szelleműek sikítva csúsznak le. Elfáradunk, de az étteremből jövő illatoknak nem tudunk és nem is akarunk ellenállni – egy kemencében sült, friss, ropogós, fűszeres pizzát választunk. Annyi erőt ad, hogy visszasétálhassunk a kocsihoz, és elvezessek a szállásunkig.


Truro városa igazi idilli kis ékszerdoboz, de erre a napra már nem tervezünk városnézést. Az első éjszakára foglalt menedékünket alig találjuk meg. Túlzás nélkül mondhatom, hogy legalább tízszer megkerülöm a tömböt, mire meglelem a kis házat. Házigazdánk, Pam – egy aprócska, szépkorú hölgy –, kedvesen fogad minket. Betessékel a házba, még azt is felajánlja, hogy segít a csomagokkal, de nem fogadom el, mert a bőrönd majdnem akkora, mint ő. Nikotintól sárgás fogai és a falakból áradó szag arról árulkodnak, hogy évtizedek óta dohányzik. De még ez sem zavar minket, csak egy tiszta ágyra és forró zuhanyra vágyunk. Az épület egyébként tipikus angol sorház: konyha, nappali a földszinten, az emeleti szobákhoz szűk lépcső vezet. Bár a dekor a 90-es éveket idézi, mégis összhangban vannak a kék párnák, a függönyök és a képek a falon. A fürdőszobában is ugyanez a színvilág köszön vissza, és valahogy a cigarettaszagot is kevésbé érezni. Gyors tisztálkodás és már zuhanunk is az ágyba. Meglepődve veszem észre, ahogy naptól pirított arcom égni kezd, mégis jó érzés tölt el – közeledik a nyár. Úgy alszom el, mint akit fejbe vertek.

Másnap ugyan fáradtan ébredek, némi pírral az arcomon, de a közeli reggeli és az előttünk álló élmények gondolata sokat segít, hogy felfrissüljek. Barátnőm robotikus mozgással kel ki az ágyból – fájdalmai vannak, és ennek hangot is ad. Őt jobban megviselte a májusi napsütés, az érzékeny bőre nagyon leégett. Az első tennivalónk tehát a naptej beszerzése lesz! Üres hassal azonban nem érdemes elindulni…

Az étkezőben bőséges reggeli és friss briós illata fogad. Nem sietünk, kávénkat és teánkat lassan kortyolgatva kóstoljuk végig a helyi sajt és pékáru kínálatot. Közben házigazdánk tüsténkedik, lesi van-e elég mindenből az asztalon. Udvariasan megnyugtatjuk, hogy bőven elég lesz, amit kitett elénk. Rövid csevegés után megtudjuk, hogy a hölgy évtizedekig üzemeltetett egy pici hotelt – minden mozdulatán érződik, hogy vérében van a vendéglátás.

Reggeli után, jóllakottan pakolunk be az autóba, és indulunk újra útnak, ezúttal Marazion tengerparti városa felé. Az út nem hosszú, de odaérve parkolóhelyet találni, annál inkább. Háromszor is körbegurulunk a fehér murvával felszórt placcon, mire rábukkanunk egy szabad helyre. Mindenütt nagy a tömeg – így jár az, aki iskolai szünet idején utazgat.


A St. Michael’s Mount (Szent Mihály-hegy) egy apró árapálysziget az öbölben, közepén egy várral, a hozzá tartozó kápolnával, panorámás kilátással és legendákkal. A parttól a szigetig, egy gránitkövekből kirakott kacskaringós út vezet, mely lassanként bukkan elő a víz alól. Órarend mutatja, hogy mikor lehet biztonságosan átkelni rajta, bár némi pénzért cserébe, dagálykor csónakkal is odajuthatnánk. Mi azonban annak örülünk, hogy lassú apály van, így átgyalogolhatunk. Jézust juttatja eszembe, ahogy a vízen járva sétálunk a kőúton. Néhány perc után átérünk a szigetre, ami a valóságban sokkal nagyobb, mint a képeken. Először az ódon kastélyt vesszük ostrom alá, aztán az azt körülvevő várkertet. Valahogy így kell sziklakertet építeni – minden egyes kanyarban újabbnál újabb színben pompázó virágok tűnnek elő. Lépcsőzetesen haladunk le- és felfelé, néha kicsit el is bizonytalanodunk, hogy valójában merre visz az út, de valahogy mégis megtaláljuk a helyes irányt. A kerten átvezető ösvények igencsak keskenyek, ezért óvatosan lépkedünk, de nem vagyunk egyedül, hiszen turistaszezon van. Bár itt-ott keszekuszán burjánzik a kövirózsa és annak megannyi rokona, sőt még a legapróbb repedésekből is növények sarjadnak, a kertet mégis a legapróbb részletekig megtervezték és gondozzák ma is. A szél, sokszor süvítve fúj a magaslaton, egy-két kalap és sapka le is repül a látogatók fejéről, azonban az itt gyökeret vert flóra kitartóan kapaszkodik a sziklafalakba. Volt idejük hozzászokni az elmúlt évszázadok során a sokszor kíméletlen időjáráshoz.


A szigettől lassan búcsút veszünk, és újra útra kelünk. Az idő is egyre jobb. A magunk urai vagyunk, így elhatározzuk, hogy a nap hátralévő részét a strandon töltjük. A térképet böngészve rá is találunk egy közeli sziklás partra. Kissé zsúfolt ugyan, de nem bánjuk. Letáborozunk a kempingszékeinkkel. Kutyák szaladgálnak mindenhol, labdát kergetnek, vagy a hullámokat ugatják, a szőrük pedig a víztől és a homoktól csatakos. Közben elkalandoznak a gondolataim… A saját kutyámra gondolok, a kis labdabolond örökmozgóra: mennyire élvezné, ha itt lenne! De hamar visszaránt a valóság, ahogy gyerekek egy csoportját látom mini szörfdeszkáikkal masírozni a víz felé. Oktatójukat követik, szinte isszák a szavait. Talán 6-7 évesek lehetnek, de olyan magabiztossággal hasalnak a deszkákra, mint a profik. Közben egyre több látszik már a homokos partból – ideért az apály. Csendre vágyom, így elindulok a sziklák felé, elég volt az ücsörgésből. A barátnőmet is invitálom, de ő inkább egy helyben marad. Mezítláb indulok neki – élvezem, ahogy a hideg víz bizsergeti a talpamat, és minden lépésnél a homokba süppedek. Ahogy a sziklákhoz érek, lassítok a tempón, és kapaszkodva kelek át egyik kőóriásról a másikra. Nagyon kell figyelnem, mert csak egy rossz lépés, és csúnyán megüthetem magam. Meg-megállok egy-egy simább résznél, ahol biztos talajt érzek magam alatt. Fotókat készítek, és közben azon bosszankodom, hogy miért nincs a ruhámon zseb, most aztán tartogathatom a telefont a kezemben. Már fél óra is eltelt, mióta útnak indultam… Visszanézek, de messzire jutottam a tömegtől, csak a kutyák ugatását hallom a távolból. Felerősödik a közeli szirthez csapódó hullámok zaja, és minden más elcsendesedik – az apály most hagyja maga után az eddig víz által borított partot. Kavicsos, de eldugott szakasz, csak azon az úton lehet megközelíteni, amelyen én jöttem. Kimászok és leülök, élvezem a pillanatot. Észrevétlenül el is pilledek a napsütésben. Kisvártatva felriadok, és arra gondolok, hogy a barátnőm már biztosan aggódik, de nincs térerő, nem tudjuk hívni egymást, így hát magam mögött hagyom a nyugalmat és visszaindulok. Igazam volt, az aggodalom arra késztette, hogy a helyét elhagyva utánam kémleljen. Kalimpálok mind a két kezemmel, de a nap pont a szemébe süt, nem vesz észre, csak amikor már pár méterre vagyok tőle. Arcán megkönnyebbülést látok, én pedig némi bűntudatot érzek, hogy ilyen sokáig magára hagytam. Még teszünk egy rövid sétát kettesben, aztán a korgó gyomrunktól vezérelve útnak indulunk. Az aznapi szállásunk egy pub emeletén van. A szoba tágas és tiszta, az ablakból a helyi katedrálisra látni, a kerthelyiség mellett patak csordogál. Meg is iszunk egy korsó sört ebben az idilli környezetben, de nem sokáig ücsörgünk. Rövid séta után, már az első utunkba eső étterem bejárata előtt hezitálunk. Bemenjünk, ne menjünk? Másfél órával később jóllakottan és egy-két Margaritától erőre kapva távozunk. A lemenő nap fénye, különleges hangulatot ad az utcáknak. Nehéz eldönteni, hogy pirkadat vagy alkonyat jön. Rajtunk kívül nem sokan mászkálnak, csak néhány helyi fiatal óbégatása vonja magára a figyelmünket. Hosszú séta után térünk vissza a szobánkhoz, és megint csak belezuhanunk az ágyba.

Reggel korán kelünk, hogy megkóstolhassuk a hagyományos cornish pasty névre hallgató, zöldségekkel és marhahússal töltött sült tésztát. Eredete az ónbányászok mindennapjaihoz kapcsolódik, így tésztája pont olyan vastag és ropogós, hogy a munkától gyakran koszos kezű bányászok is bátran megfoghassák. Majdnem minden sarkon akad egy pékség, ahol árulják. Nekünk sem tart sokáig rátalálnunk a tökéletes pastyre. Egy utcai padra esik a választásunk – úgy döntünk, hogy ott fogyasztjuk el a helyi specialitást, papírból, kézzel, ahogy azt illik. A barátnőm elszalad kávéért, én pedig adok a cornwalli életérzésnek. Már csak azért is, mert az első harapás után szemtelen sirályok egy csoportja közeledik felém. Volt már szerencsém korábban is találkozni ezekkel a szárnyas utcaseprőkkel – tudom, hogy egykönnyen nem adják fel. A nyugodt reggeli reményében próbálom őket figyelmen kívül hagyni, de egyikük lassan megindul felém. Hirtelen még a rágást is abbahagyom, mozdulatlanul ülök, a sirály is megáll, farkasszemet nézünk. Másodpercekig zajlik ez a néma háború köztem és a madár között, aki pillanatok alatt az első számú ellenségemmé avanzsált. Aztán hirtelen megindul felém, szárnyát kitárva támadásra készül. Érzem, ahogy az adrenalintól felbátorodok, és még mielőtt a levegőbe repülne a támadóm, hirtelen felugrok a padról. Kiabálva szökdécselek hol az egyik, hol a másik lábamon, és közben szárnycsapáshoz hasonló mozdulatokkal elindulok a sirály irányába. Először csak egy lépést hátrál, de nem tágít. Aztán hangosabban kiabálok, és lendületből megindulva, szinte önkívületi állapotban futok felé. A sirály végül elrepül – ezt a csatát én nyertem! A régi mondás jut eszembe: „A legjobb védekezés, a támadás.” Na igen, ez a mondat számomra ma új értelmet nyert. Hevesen dobogó szívvel ülök vissza a padra, és csak akkor veszem észre a járókelőket körülöttem, akik szintén a reggelijüket szorongatják. Talán csak beképzelem, de mintha elismerő tekintettel nyugtáznák a győzelmemet. Ők is készen állnak a saját csatájukra, de nekem már nem kell aggódnom. Pár másodperc múlva érkezik barátnőm a kávékkal, aki semmit sem látott az iménti ember és állat közti küzdelemből. Izgatottan avatom be a részletekbe, jót nevetünk, majd együtt nézzük azt a szerelmespárt, akik olyan amatőrök, hogy etetni kezdik a madarakat.


Fél óra múlva már a kocsiban ülve tartunk a világ vége felé. Egy újabb szó szerinti fordítás, mert a Land’s End nevű földrajzi pont kissé elhagyatott, hangafűvel borított, száraz sziklaszirtjeihez érve valóban a világ végén érezheti magát az ember. A néhány órás túra alatt szinte méterenként meg tudnék állni, hogy gyönyörködjek a mesés tájban. Nemcsak a festői látvány és a növényvilág ragad magával, hanem a 2003-ban itt partra vetődött német hajó roncsa is. Soha ezelőtt nem láttam még hajóroncsot, és meg kell, hogy mondjam, számomra ijesztő, de egyben csodás látvánnyal is szolgál. Nem tudtam a létezéséről, és oly váratlanul ér, amikor egy szakadékban meglátom, hogy majdnem kibillenek az egyensúlyomból. Órákig tudnék nézelődni, de akkor már a barátnőmtől ismét távol vándorolva, magányosan járom az ismeretlen ösvényeket. Én gyalogtúrára vágytam, ő pedig a tájat szerette volna lefesteni.


Visszaindulok ahhoz a ponthoz, ahol elváltak útjaink.  Magunk mögött hagyva a világ végét még egy vágyam van. Nem akarok úgy hazamenni, hogy nem mártózom meg a tenger hűs habjaiban, ezért újabb strandot veszünk célba, ahol a kempingszékeinket a homokba fúrhatjuk. A barátnőmet némi unszolás után végre sikerül rávennem, hogy legalább a víz széléig jöjjön velem. Bár látom rajta, hogy egyetlen porcikája sem kívánja, mégis enged nekem, ugyanis nagyon meggyőző tudok lenni, ha akarok. (Vagy inkább idegesítő?) Több soron eljátszom a beszaladok-kiszaladok műsorszámot. Nem csoda, hisz a meleg nyári idő ellenére is csak 10°C-os a víz. De azért fogcsikorgatva, és minden akaraterőmet összeszedve még egyszer nekifutok. Mint milliónyi apró tű, úgy szurkálja a bőrömet a hideg víz. Csak szaladok, amíg derékig nem ér, és akkor eldőlök, és úszni kezdek. Néhány kisebb hullám az arcomba csap, és megérzem a jellegzetes sós ízt. Hiába úsztam már sokszor a tengerben, ez az íz még mindig egy kicsit kiábrándító. Pár pillanat és hozzászokok a hideghez és a víz ízéhez is. A didergés kacagásba fordul át, és már újra győzködöm is útitársamat, hogy csatlakozzon hozzám.


Néhány perc múlva ott lebegünk mindketten a türkizkék tengerben, nevetünk a semmin, sikoltozunk és ugrálunk a hullámokban. Így búcsúzunk a néhány napos nyaralástól és Cornwalltól. Végre ez az álmom is valóra vált.

Fotó: Adél