Néhány nappal a 27. születésnapom előtt minden előzetes megfontolás nélkül vettem egy repülőjegyet Barcelonába. Nem nyaralni készültem, nem is a születésnapom miatt mentem, csak pár napra ki kellett szakadnom az életemből, a lehető legmesszebbre kerülni azoktól a dolgoktól, amik felemésztették a mindennapjaimat. És ha már az ember nővére a világ egyik legkülönlegesebb városában él, miért is ne választanám azt úticélnak? Mint utólag kiderült, nem is mehettem volna jobbkor először látogatóba – nem sokkal azután ugyanis, hogy a hirtelen jött kirándulásom véget ért, a világ elkezdett bezárulni. Először apránként, aztán, ahogy a koronavírus világhódító útjára indult, már teljesen. Amikor eljöttem Barcelonából, még úgy köszöntünk el, hogy március végén találkozunk: kész voltak a tervek is, előrehozott húsvéti sonkázás, ha már akkor tudnak hazajönni, kinőtt ruhák cserélgetése, fotózás a napfelkeltében.
Mikor ott voltam, a koronavírus még csak valami távoli dolognak tűnt, olyasminek, ami máshol mások életére van hatással, nem itt, és nem a miénkre. Egy-két beteg itt és ott, semmi komoly, zajlott minden úgy, ahogy normálisan is szokott. Itthon ugyanez. Aztán lassan jöttek az egyre aggasztóbb hírek, egyre közelebb, mind fizikailag, mind érzelmileg. Szomorú emberi tulajdonság, hogy csak akkor kezdünk el igazán komolyan venni dolgokat, törődni velük, ha már minket is érintenek valamilyen formában – elég csak a klímaváltozás ügyét nézni: ahol már szó szerint a bőrükön érzik az emberek, ott veszik igazán komolyan a problémát.
De vissza a vírushoz, ami körül forognak a mindennapjaink. Hogy kezdődött máshol, mondjuk Barcelonában? Mossatok kezet, ez volt az első kérés, amikor az első beteget diagnosztizálták. Eltelt egy hét, és a veszélyeztetettebbeknek azt tanácsolták, dolgozzanak otthonról. Kikerültek mindenhova a kézfertőtlenítők, de zajlott az élet tovább. Másfél héttel az első beteg után a boltokat elkezdték lefosztani. WC papír, arról hallottál már? Jó, mert a boltban már nincs.
A következő lépés a home office mindenkinek, aki teheti, bizonytalan ideig. A boltok egyre inkább kifosztva, aztán jött a hivatalos karantén. És a karantén tényleg azt jelenti, hogy otthon ülsz (kivéve persze bizonyos munkahelyeket, ahol a home office nem megoldható). Ha van kerted vagy akár erkélyed, rendkívül szerencsés vagy, mert egyébként maximum boltba vagy gyógyszertárba mehetsz, nincs az utcán bóklászás, mert a rendőr jó esetben hazaküld, rossz esetben meg is büntet, friss levegő és mozgásigény ide vagy oda.
Amikor egy szupermarketet annyira kifosztanak, hogy az kénytelen két órára bezárni annak érdekében, hogy úgy-ahogy fel tudja tölteni a polcait, az bizony már majdnem olyan, mint azok a katasztrófafilmek, amiket előszeretettel nézünk otthon a kanapéról. És ez megtörtént eset.
Áru most már van, de egyszerre csak kevesen lehetnek bent, a bejáratnál kesztyűt kapsz vagy kézfertőtlenítőt, és csak kártyával fizethetsz. Csak megszabott mennyiséget vásárolhatsz, mert úgy tűnik, magától nem mindenkinek jut eszébe gondolni másokra is.
Az iskolák zárva, az orvosi időpontok lemondva (még akkor is, ha éppen 19 hetes terhes vagy – egyébként képzeljétek, nyáron nagynéni leszek!), mert ennyi beteget ilyen gyorsan lehetetlen ellátni, és minden kapacitásra szükség van. És igen, még mindig Barcelonáról beszélek, de azért elég ismerősen hangzik, nem?
Bevallom, a híreket követve néha elgondolkodok: vajon tényleg olyan súlyos ez a helyzet, mint ahogy lefestik? Vajon tényleg ennyire kell vigyázni? Hiszen a számok, relatíve, nem olyan magasak. Aztán körbenézek, és eszembe jut az is, hogy talán nem is a vírustól kell itt félnünk, hanem egymástól. Az ösztöneinktől. A félelmeinktől. Attól, hogyan viselkedünk nagyfokú bizonytalanság idején.
Nem vagyok pánikolós. Előbb szorongok olyan kérdéseken, hogy mi az élet értelme, mint egy vírus fenyegető terjedésén. De mégis komolyan veszem a szakemberek javaslatait és a hivatalos rendelkezéseket. Nem azért, mert féltem magamat, hanem mert látom, hogy ha mondjuk mi is eljutunk oda, hogy egy nap alatt több száz új beteg emberrel kelljen valamit kezdenie az egészségügyi rendszerünknek, akkor azt nem fogja bírni. Meg azért, mert törődök nem egy olyan emberrel, akinél lehet, hogy súlyos következményekkel járna ez a betegség. Meg azért is, mert ott az a többi, sok-sok ember, akiket nem ismerek, akikhez semmi közöm, azt leszámítva, hogy egyszerre létezünk ezen a bolygón, szóval, valahol, egy kicsit, mégis felelősséggel tartozunk egymásért.
Tehát, ha azok, akik értenek hozzá, azt mondják, hogy ezt most komolyan kell venni, akkor komolyan veszem. Talán tényleg az kell ahhoz, hogy kicsit jobban odafigyeljünk egymásra. Hogy kedvesebbek legyünk, lelassítsunk, befelé tekintsünk, hogy rájöjjünk, milyen jó is a kütyüjeinken kívül élni, és hogy jobban értékeljük azokat a dolgokat, amiktől élet az élet. Ez egy olyan időszak, ami perspektívába helyezi a dolgokat, sok szempontból. Láttad a képeket Velence tiszta csatornáiról? Az űrfelvételeket a légszennyezésről? Az erkélyen éneklős videókat? Az egyre több kedves, segítő gesztust, gyűjtéseket, élő versolvasásokat az Instagramon, a nappalikból közvetített koncerteket? Talán, csak talán, az emberiség önzésének és szenzációhajhászásának néha egy jó nagy pofon kell ahhoz, hogy eszünkbe jusson, mi is számít igazán, és hogyan is kéne embernek lenni ebben a világban.
Fotó: Emma spanyol kiruccanásáról