Kezdhetném egy mentegetőzéssel, mert már régóta nem jelentkeztem újabb írással a Ráncfelvarrásban. Hivatkozhatnék az elfoglaltságaimra, a rengeteg felgyülemlett feladatomra, vagy akármi másra – gondoltam is erre, de aztán letettem róla. Hogy miért? Mert mostanában nincs értelme számomra a „miért nem” kezdetű kérdéseknek – ugyanis nem tartozom senkinek kényszeres reagálással, magyarázattal. Sok dolog miatt igazából magamnak sem.
Amiről most mégis írni szeretnék, az egy olyan élmény, amelyre őszintén szólva már egyáltalán nem számítottam. 37 éve végeztem a főiskolán egy nagyon kicsi csoportban – mindössze tizenhárman voltunk. Ugyan van, aki tizenkét főt emleget, mert erre is másképp emlékszünk, mint annyi mindenre. Ahányan, annyifélék voltunk. Talán egy kicsit lazábban kapcsolódtunk egymáshoz, vagy épp egyáltalán nem, de néhányan kicsit azért mégis – legalábbis egy időre. Valószínű, ebből fakad – meg persze még sok egyéb másból is, de ezek a más dolgok nem tartoznak a témához –, hogy úgy esett: már 37 éve nem találkoztunk. Így csoportként. Pár hónapja azonban felmerült az ötlet, és megbeszéltük, hogy összejövünk. Csak így lazán: ekkor és ekkor, itt és itt. Semmi szervezés, semmi magyarázás, fecsegés-locsogás, semmi pörgés, csak egy online üzenetküldő csoport, és a lehetőség: egy dátum, meg egy hely. Jön, aki jön.
Hatan lettünk. Volt, aki csak kukkolt a beszélgetős csoportban, és hallgatott. Azóta is hallgat. Én elmentem. Szándékosan nem cizellálom ezt a kijelentést, mert volt bennem ugyan várakozás, de nem kifejezett, viszont semmi elvárás. Még csak feszültséget sem éreztem azzal szemben, aki nem reagált. És ilyen volt a találkozó is. Feszültségmentes, könnyed, szórakoztató, érdekes, tartalmas. Azóta is érzem valahogy ezt a frissességet, amit adott nekem. Pedig nehéz témákról volt szó – gondolhatjátok, mi minden történt velünk egy fél élet alatt.
Megmagyarázom, hogyan kapcsolódik a megfelelési kényszerem enyhülése és a szokásos mentegetőzésem elmaradása ehhez az élményhez.
Rengeteget agyalok azon – mindig is ilyen voltam –, hogy vajon elég jó, elég okos vagyok-e. Szorongok azon is, hogy ne mondjak hülyeséget, és sokszor kiölöm a pillanatból az örömöt, a spontaneitást. Régebben például csodálva és egyben borzadva figyeltem a szituációs játékokat: hogyan lehet valaki olyan természetesen felszabadult, hogy csak úgy megnyilvánul, odaugrik és már játszik is. Én ilyenkor flegmán mosolyogtam a sarokban – kívül maradtam inkább. Vagy ha rá is vettem magam a részvételre, azon rágódtam, nem vagyok-e túl sok, bántó, erőszakos, esetleg otrombán buta. Mert akkor meg azért szorongtam.
Na szóval, érti, aki érti. Csak azért részletezem mindezt, hogy látható legyen, nem újkeletű érzés ez a „kívül maradás” nálam, ami az idő múltával megfűszereződött még azzal is, hogy nem emlékszem nevekre, emberekre, dolgokra, eseményekre. Na, puff! Most meg lehet, hogy ezzel a találkozóval egy újabb kínos helyzet lehetősége adódik, amikor majd bután vigyoroghatok, ha épp olyan beszélgetésbe csöppenek, amikor tudnom kéne, kiről vagy miről beszélünk. Nagy eséllyel nem is fogok emlékezni, hiszen annyi év telt el – pedig nem vagyok szenilis. Vagy már az vagyok?
Ráadásul a világ is egyre zavarosabb körülöttünk, ami egyáltalán nem segít nekünk, mikor épp az idősödéssel járó kibillenésekkel küszködünk – süllyed alattunk vagy velünk sok minden. Lassan már nem tudjuk elkülöníteni, hogy mindez csak velünk történik vagy mindenki mással is – azaz kortünet vagy a korosodás velejárója.
Ezekkel a nyomasztó gondolatokkal és érzésekkel terhelten érkeztem a megbeszélt helyre, ahol végül egy kellemes, üdítő társaságra és velük egy nagyszerű élményre találtam. Ez a beszélgetés emelt rajtam – a kedvemen, az erőmön. Még most is dédelgetem a részleteket, és pergetem a fejemben az elhangzott mondatokat.
Én azt mondom, ne maradjatok ki ezekből az élményekből. Legyen eszetek, marha jó érzés! Ne csak kukkoljatok, kapcsolódjatok! Ne hagyjátok, hogy elmúljanak ezek a lehetőségek – éljetek velük. Nincs mire várnunk. Legalább próbáljátok meg. Higgyetek nekem, még akár valami jó is kisülhet belőle.
Szóval, ez történ velem: egy újabb ráncot varrtam fel – a lelkemben mindenképp.
