Mindig is felnéztem Editre az ereje, kitartása miatt. Tudtam, hogy egyedülálló anya, aki kislányát hároméves kora óta egyedül neveli. Ez már így is elég teher ahhoz, hogy a hétköznapok túlélése igazi művészetként jelentkezzen de Editről azt is fontos megjegyezni, hogy roma nő, aki a mai napig úgy érzi, hogy származása miatt nem érte hátrány és minden kalocsai munkahelyére szeretettel gondol vissza…már amikor volt neki, mert az Ő életében is elérkezett az, ami ma rengeteg honfitársunk életébe kúszott be észrevehetetlen gyorsasággal, hogy külföldi munkavállalásra vállalkozott és felnőttként képezte át magát és tanult meg egy új nyelvet annak érdekében, hogy tudja Rebeka lánya álmát megvalósítani. Biztosítani mindazt, ami a tehetség kibontakozásához kell. Anyagi bázis, érzelmi háttér és folyamatos támogatás, ügyintézés. Mindezek hatására Rebeka ma színpadon állva élheti meg a hivatásos táncművészek álmát…
Ahol dolgozott Kalocsán, mindenhol tisztelettel beszélnek róla, elismerik és szeretik. Mindig igyekezett többet „letenni” az asztalra. Mindezek ellenére úgy érzi, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga, hogy rengeteg munkával, tisztességgel felnevelni és támogatni egy gyerek pályafutását az nem teljesítmény. Bennem mégis nagy tiszteletet ébreszt az, ahogy ma Magyarországon egy egyedülálló roma nő mindent megtesz azért, hogy a tehetséges gyermekének fényes jövőt teremtsen.
Ismerjétek meg Rafael Editet az édesanyát és az Ő fényes tekintetű kislányát, Podholiczky Rebekát.
Mindig felnéztem Rád azért, amit elértél Edit és tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül Kalocsán. Egyedülálló, roma nőként mindent megtettél, hogy Rebi jövőjét megalapozd, hogy támogasd erőn felül abban, amiben nagyon hamar megmutatkozott tehetsége, a táncművészetben.
Edit: Nem volt egyszerű, de mindig úgy álltam hozzá, hogy ez az alap, hogy Rebeka pályafutását egyengessem. Nem gondolom, hogy ez nagy teljesítmény. Nem volt kérdés, hogy abban, amiben tehetséges a végsőkig támogassam őt. Soha nem éreztem magam kevesebbnek azért, mert én roma vagyok. Soha. Sőt. Igyekeztem mindenhol helyt állni, elfogadtatni magam és megtenni a tőlem telhető legjobbat. Több helyen dolgoztam egyszerre, ha kellett takarítottam, ablakot pucoltam vagy éppen pályázati munkát koordináltam. Alapvetően az volt a legfontosabb, hogy Rebeka tanuljon és a lehető legjobb helyen, ahol a táncművészetét tovább mélyítheti. Ezért is kezdtem el újra tanulni szakmát és nyelvet is évekkel ezelőtt, hogy Ausztriába menjek és teremtsek egy olyan anyagi hátteret, ami biztosíthatja a folytatást. Nem szűkölködünk, óvatosan beosztjuk a pénzt, megvan mindenünk. Voltak nehezebb évek, de mindig megoldottuk, hogy Rebi ne szenvedjen hiányt…
Rebi: Sokat köszönhetek anyunak, de ezt Ő tudja, hogy mennyire büszke vagyok rá. Nagyon szeretem őt és felnézek rá. És szintén nagyon sokat köszönhetek Tóth Mihó Erikának és Tóth Zoltánnak, a két kalocsai tánctanáromnak, akik segítettek a felvételi felkészülésben. Végig támogattak a terveimben és bátorítottak.
Honnan indult a tánchoz való tehetség kibontakozása?
Edit: Még nem volt 3 éves, amikor a Hétszínvirág együttesben elkezdett táncolni, az első tanára Horváth Katalin volt utána került át a Tóth Zoliékhoz. Óvodás kora óta mondogatta nekem, hogy ő a tánccal szeretne foglalkozni, általános iskolában előállt azzal a tervvel, hogy megy Nyíregyházára. Az Eperföldi iskola után felvették majd kiderült, hogy a fóti táncművészeti iskolában, ha plusz egy évet elvégezne, akkor kapna egy OKJ-s középfokú táncművész végzettséget is. Mindenképpen beakartam biztosítani, hogy legyen használható szakmája. Közben beadta jelentkezését a Magyar Táncművészeti Egyetemre és felvették, szóval így ugrott az OKJ-s ötödév. Most kellene elkezdnie a pályát de Rebus tavaly ősszel bekerült a sűrűjébe, ott van, ahova az egyetem elvégzése után vágyakoznak az emberek.
Néptáncos körökben közismert tény, hogy Erdélyben hivatásos néptáncművésznek lenni a szakma egyik csúcsa…Rebekának sikerült 19 évesen tavaly november óta.
Gabi: Erdélybe szerződtettek, hivatásos néptáncművésznek. Igazából akkor átugorhattad az egyetemet?Rebi: Igen. Mindig is vágyamvolt, hogy kikerülhessek Erdélybe alkotni, táncolni. Csak nem ekkora terveztem, hanem jó pár év múlva…2017 szeptemberétől elkezdtem tanulmányaimat, mint magyar táncos és próbavezető az egyetemen itthon és közben novemberbe meghívtak Erdélybe a Sepsiszentgyörgyi, nagyhírű Háromszék táncegyüttesbe és döntés elé állított az élet. Én követtem az álmaimat…
Hogyan képzeljük el egy Erdélyben élő táncművész mindennapjait?
Rebi: Délelőtt a Tamási Áron Színházban próbálunk, balett és kortárs táncórákat is veszünk a néptánc mellett, készülünk a repertoár darabjaira. Van egy gyerekeknek szóló darabunk, a Szerencsekrajcár, az Aranyasszonyok a legújabb, amit Furik Rita táncművész rendező állított színpadra és leginkább kortárs táncművészeti elemeket sorakoztat fel, a Mudrucz című előadás, ami egy erdélyi táncos életét dolgozza fel.  Most nyáron augusztusban készülünk a Passió című darabra, amit Csíksomlyón mutatunk be. Azt anya is megnézi, ahogy az Aranyasszonyok című darabunkat is látta.
Budapesten az egyetemen, néptánc pedagógus végzettséget szerezhettél volna…jól érzem a lelkes élménybeszámolódból, hogy Neked a tánc az életed? Mondhatjuk ezt?
Rebi: Igen, sőt, ha maradtam volna az egyetemen, akkor nem tudtam volna hivatásos táncművész lenni. Nagyon nehéz elhelyezkedni. Szeretnék természetesen diplomát. Jövőre Csíkszeredán indul hivatásos táncosoknak az egyetemen táncművészeti szak, ahova a vezetőség támogatásával mehetek, ha sikerül a felvételim.

Roma kultúra fontossága mennyire jelenik meg Nálad, az életedben?
Rebi: Édesapám nem roma és anyu sem ezt az identitást erősítette bennem. Inkább azt köszönhetem anyának, azt az identitást, hogy merjem követni az álmaimat és ha keményen megdolgozom érte, akkor szinte minden elérhető. Alapvetően a roma folklór és annak a színessége megfogott. Az együttesben alap dolog, hogy ismerjük a roma népművészet és táncművészet alapjait. Mi heti szinten járunk ki Erdélyben, Sepsiszentgyörgyön, az „Őrkő” nevű cigánytelepre.
Edit: Igen, ott „pacsiznak” a roma gyerekek, fiatalok a táncművészekkel, eszméletlen jó élményeik vannak, ezt is meséld el…
Rebeka elkezd mesélni egy igazi közösség építő és kultúramentő munkáról, ami a híres táncegyüttes kvalifikált művészei és a roma telepen élő autentikus roma táncosai között jön létre.
Rebi: Az elején az volt a fókusz, hogy megnézhessük, hogy táncolnak, énekelnek, de ez az egész átalakult egy támogató baráti jelenlétbe a részünkről. Beszélgetünk az életről, a kihívásokról, partneri viszonyban vagyunk sok esetben ebszélhetek valódi barátságokról is. Az benne a legjobb, hogy az egész együttes, a tanáraink, akik Magyarországról érkeznek  kurzusokra, őket is egyből visszük fel Őrkőre. Az őrkői romákat pedig mi hívjuk be előadásainkra a táncszínházba.
Mekkora a mélyszegénység jelenléte ezen a roma telepen?
Rebi: Szegénység van, de, aki szeretne dolgozni az talál munkát és mi azt látjuk, hogy ezek az emberek nagyon sokat dolgoznak. Volt például egy roma hölgy, aki elvesztette a munkáját azért, mert külföldre hívták táncolni őket, mint autentikus roma táncművészt és a munkahelyi vezetője ezt nem engedte és az együttesünk pedig azonnal felvette őt takarítónői pozícióba.
Csillog a szeme, ahogy erről a hihetetlenül izgalmas projektről mesél…visszacsatolom neki, hogy ezt tartom az igazi közösségi szociális munkának és mérhetetlen nagy erő van abban, hogy elismert táncművészekként jelen vannak a roma telepen és érdeklődő, partneri viszonyt teremtve alakítanak ki valódi együttműködést a romákkal… És a legjobb, hogy ez nincs mindenféle elméletekkel megnehezítve, hanem a szolidaritás, a kultúramentés a vezérfonal.
Most 20 évesen mi a legnagyobb reményed a jövődet illetően?
Rebi: Nagyon jól érzem magam ott, ahol vagyok és a legfontosabb, hogy tudjak fejlődni, magabiztosabbá válni a művészetemben, hogy végre meglegyek elégedve magammal. Ebben a szakmában soha nem jó, ha valaki megelégedve, hátra dől. Mindig van hova fejlődni…amit csak tudok, minél professzionálisabb szinten csináljam…és persze ott lebeg előttem, hogy egyszer majd kimenjek Londonba és ott is tanulhassak, táncolhassak. De ez a még messze van. Az a jó, hogy anyu testvére kint él és talán ez sem egy elérhetetlen álom.
Edit: Múlt héten voltunk közösen egy pár napot Londonban, ez volt a mi kis közös nyaralásunk.
Ahhoz képest, hogy a fizikai távolság most jelen van, nagyon érezni közöttetek az erős kötődést, a kiegyensúlyozott anya-lánya viszonyt.
Mindketten nevetnek és elmesélik, hogy mennyire hiányoznak egymásnak, de napi szinten tartják a kapcsolatot, erősítik és bátorítják egymást hol brit, majd osztrák, magyar és a román határokon átívelő két nagyszerű és kitartó hölgy.
Roma kultúra fontossága mennyire jelenik meg Nálad, az életedben?


Rebi: Igen, sőt, ha maradtam volna az egyetemen, akkor nem tudtam volna hivatásos táncművész lenni. Nagyon nehéz elhelyezkedni. Szeretnék természetesen diplomát. Jövőre Csíkszeredán indul hivatásos táncosoknak az egyetemen táncművészeti szak, ahova a vezetőség támogatásával mehetek, ha sikerül a felvételim.
Gabi: Roma kultúra fontossága mennyire jelenik meg Nálad, az életedben?
Rebi: Édesapám nem roma és anyu sem ezt az identitást erősítette bennem. Inkább azt köszönhetem anyának, azt az identitást, hogy merjem követni az álmaimat és ha keményen megdolgozom érte, akkor szinte minden elérhető. Alapvetően a roma folklór és annak a színessége megfogott. Az együttesben alap dolog, hogy ismerjük a roma népművészet és táncművészet alapjait. Mi heti szinten járunk ki Erdélyben, Sepsiszentgyörgyön, az „Őrkő” nevű cigánytelepre.Edit: Igen, ott „pacsiznak” a roma gyerekek, fiatalok a táncművészekkel, eszméletlen jó élményeik vannak, ezt is meséld el…

Fotó: Bea
A cikk folytatását az Impulzív Életmód Magazin 2018/8. számában olvashatjátok el.