A Szabadság téren sétálunk a 11 éves Szilvási Martinnal és édesapjával, Szilvási Istvánnal. Miközben keressük az éttermet, Martin és István komoly beszélgetésbe fognak egy szoborról, én meg arra gondolok, vajon egy szegregált telepen élő roma kisgyerek részt vehetne-e hasonló párbeszédben?
Pedig István is egy romatelep közepéről indult 1972-ben, a heves megyei Erdőtelekről. Ahogy ő meséli, eleve „handicap-pel” indult a sorsa, hiszen édesapja oláh cigány, amíg édesanyja magyar, zenész cigány családból érkezik, így örökölve mindkét cigány kultúra sajátos rendszerét, olyan kevert identitást, amit sokszor nehéz volt megélni és képviselni a romák között. Ma viszont előnyként éli meg ezt a sokszínű kötődést, melynek szálai Lengyelországtól Mezőkövesdig behálózzák a családi legendáriumot.
– A szüleid közötti kulturális, tradicionális különbségek miatt borítékolva voltak a nehézségek?
– Igen, sajnos a boldogtalan házasság mindenképpen. Az oláh és magyar roma családok tradíciói, szokásai a mai napig mutatnak olyan eltéréseket, melyek a ’70-es években sok esetben szinte áthatolhatatlanok voltak, ez történt nálunk is. Édesapám a születésem után elhagyta édesanyámat. Mindezek ellenére anyám volt az első roma asszony, aki beköltözött a falu közepére, és én voltam az első cigány gyermek, aki Erdőtelken óvodába járt. Nagyapám klarinétos volt, nagyanyám vályogház készítésével foglalkozott, mindkettőjüket nagy tisztelet övezte a faluban, és ennek a pozitív hozadékai, hogy az akkori közoktatásban, integrált csoportokba, osztályokba járhattam cigány gyerekként.
– Hogyan fogadták ezt a kisfiút az óvodában?
– Az óvodába járás ténye ’75-ben szinte értelmezhetetlen kategória volt egy cigány gyerek részére. A családomat elfogadták a faluban, anyám számára nem volt kérdés, hogy óvodába visz. Amiért a mai napig hálás is vagyok neki, hogy tanulatlan cigány asszonyként végig azon volt, hogy tanuljak mindenáron. Az óvodában jól éreztem magam, nincsenek rossz emlékeim, éltem a kisgyerekek felhőtlen életét.
– Elég korán megkaphattad a zenei örökséget, ami a mai napig komolyan része az életednek.
– Abszolút, mint a szivacs a vizet, mi úgy szívtuk magukba a zenét, dalokat. Anyám testvérei közül az öt fiú mindegyike zenélt – nagybőgőtől-cimbalomig. A gyerekek autodidakta módon egész kiskoruktól tanulták a zenét. Nagyszüleimet tisztelték a faluban, sok bálon, lakodalmakban zenéltek, kántáltak a templomban – és persze a cigánysoron a családi ünnepeken, virrasztásokon. Nem voltak problémáim az óvodában a ritmussal és dalokkal… Sajnos egy születési rendellenesség miatt nem tudtam hangszeren tanulni, de azt hiszem, a zene szeretete és annak közvetítése egészen jól alakult az életemben… Még ma is az, fontos és azt hiszem, akkor érzem a legjobban magam, amikor a színpadon létezem.
– Az iskolakezdés hogyan indult?
– Anyám mindent elintézett, kiharcolt. Amikor a „C”, vagyis cigány osztályba helyeztek, pár napig jártam csak oda, mert anyám bement az iskolába, és kiharcolta, hogy kerüljek át a magyar osztályba, arra hivatkozva, hogy az ő gyereke óvodába járt, nem olyan, mint a többi cigány gyerek, és így is történt. Nagyon megmaradt ez a pillanat, amikor átraktak a magyar osztályba, úgy éreztem, hogy nekem itt meg kell mutatnom, hogy jogosan tettek át a magyarokhoz.  Kiváltságosnak éreztem magam, és anyám nem felejtette ezt a tényt mindennap számon kérni rajtam, aztán amikor felkerült Pestre, akkor is a nagy ölelések mellett mindig arról beszélt, hogy bármennyire is nehéz most, higgyek neki, hogy a tanulás az egyetlen dolgom. Mindig azt mondta, hogy le kell győznöm a félelmeimet, és ha figyelek az iskolában, tisztelem a tanárokat és az idősebbeket, akkor amit megtanulok, azt már tőlem senki el nem veheti.
Anyám mindig azt mondta, hogy le kell győznöm a félelmeimet, és ha figyelek az iskolában, tisztelem a tanárokat és az idősebbeket, akkor amit megtanulok, azt már tőlem senki el nem veheti.
– Ezek szerint édesanyád kisebb korodban egyedül hagyott. Hány éves voltál ekkor? Nem féltél?
– Baromira féltem, de ha nincs más választásod, akkor szerintem vagy szembenézel a félelmeiddel, és kialakítasz egy túlélési stratégiát, vagy megesznek a félelmeid. Anyám szerette volna a két testvéremet minél előbb visszavenni az államtól magához, ehhez pedig olyan életkörülményeket, egzisztenciát kellett hosszú távon biztosítania, hogy csak ez volt az egyetlen megoldása. Ő is félt, hogy nem kapja vissza a testvéreimet, és a félelmei miatt döntenie kellett – engem kellett itt hagynia ahhoz, hogy a félelmeit legyőzze. Hetente de sajnos volt, hogy kéthetente jött csak pár napra haza. Nekem ez egy nehéz időszak volt, talán a legnehezebb része az életemnek… Esténként, amikor egy kisgyerek fél az árnyékoktól, és csak az anyja ölelésében tudna feloldódni, na hát ez nekem legtöbbször nem volt… Aztán amikor leégett a házunk, földönfutók lettünk, átvittek apámhoz egy másik faluba, Bárándra, mert anyámtól kiemelt a gyámhivatal, na akkor is féltem – emlékszem, ahogy vittek át egy ismeretlen helyre és azzal nyugtattak, hogy ne féljek hiszen apukámhoz visznek… Érted, ahhoz az emberhez, akit nem ismertem…. Egy teljesen más cigány kultúrába csöppentem, ahol a srácok még a focit is másik nyelven rúgták. Elkezdtem az iskolát magyar gyerekek között Erdőtelken, ahol én voltam az egyetlen cigány gyerek, aztán átkerültem Bárándra, ahol én voltam a romungro gyerek az oláh cigány gyerekek között, azt sem értettem, miről beszélnek, más szokásjogok éltek közöttük, így sajnos legtöbbször verekedés lett a vége…
– Valószínű, édesanyádnak sem volt könnyű ez az élethelyzet… Ma szinte elképzelhetetlen ez egyrészt a Gyermekvédelmi törvény miatt; másrészt a cigány közösségek régebben jobban összezártak.
– Egyrészt volt egy kiterjedt nagy cigány család – ami nem feltétlenül a vér szerinti családot jelenti – és volt az osztályfőnököm, Kelemen Tiborné Magdika, akinek rengeteget köszönhetek. Ő gyakorlatilag meghatározta az életemet. Magamra mostam, jártam az erdőbe fát szedni, azt eladtam vagy egy tál vacsoráért, vagy egy kis pénzért.
– Nehéz elképzelni, hogy lehetett ilyen körülmények között tanulni? Érthető ebből a perspektívából az a szabadságvágy, ami alkotóként jellemez téged.
– Hát, (nagyon nevet) ez valószínű így van, és ennek azért vannak nehézségei, de egy komoly lenyomat ez úgymond az én gyerekkori szocializációmban. Tanulni leginkább úgy tudtam, hogy odafigyeltem az órákon, jól fogott az agyam, nézd ilyen élet mellett nekem az iskolába járás és tanulás felüdülés volt. Ismered a batyut? Lepedő négy sarka, benne a kis életedet cipeled a válladon, belerakod a könyveket, füzetet, egy szelet kenyeret… Megvan?
– Ha ez ma történne veled, valószínűleg nem jutottál volna el főiskoláig, meg a minisztériumi állásig. Mi volt a megtartó erő?
– Érzelmileg egyetlen egy dolog tartott meg ebben az egészben, az anyukámmal való viszony. Végig vágytam rá, anyám meg rám parancsolt, és én úgy csináltam a dolgokat, ahogy kérte. Hetente vagy kéthetente láttam anyámat, de mindig az volt bennem, hogy várom őt. Közben meg önállósodtam, és próbáltam szembenézni a félelmekkel, nehézségekkel… Magdi néni gyakorlatilag külön figyelt rám, illetve a többi tanár is, tudták, hogy földönfutó voltam. Például volt olyan, hogy behívattak az igazgatói irodába, és elvittek engem Hevesre, hogy felöltöztessenek, ruhákat vásároltak nekem. Nem volt télen kabátom. Volt olyan, hogy nem volt ecsetem a festékhez, és az ujjammal festettem, vagy nem volt körzőm… Magdi néni időnként elvitt vásárolni, és lett körzőm meg kabátom. És voltak olyan magyar osztálytársak, ahol a családoktól kaptam tojást vagy főtt ételt.
– Talán a bizonytalanság volt az állandóság az életedben, amiből erőt merítettél. Mennyire volt meg az a szociális háló, amit ma próbálunk újraépíteni a szociális munka eszközeivel?
– Persze létezett egyfajta háló, de ez nem volt azért mindennapos gondoskodás. Voltak napok, amikor éheztem. De tudtam például, hogy a Rétföld utcában élt a János bácsi, és megkérdeztem, hogy vihetek-e neki fát, és azért cserébe kaptam egy kis sonkát, kolbászt meg pár szelet kenyeret… Ez ment egy csomó ideig, és később mentem dolgozni. A mai romatelepeken tetten érhető nyomor nem tesz jót a közösségi életnek, erodálódik a hagyomány, a kultúra. Egészen más életérzés ma egy telepen mozogni, mint 15-20 éve.
– Igen, a nyomorban nincs semmi romantikus, mert nem látod a holnapot, nincs előtted perspektíva. Te viszont eljutottál a 8. osztályig, hogyan alakult ezután az életed?
– A tanulmányaim alapján látták a tanáraim, hogy bennem több lehetőség rejlik, ezért Magdi tanárnő 8. osztály elején elvitt Egerbe a pályaválasztási tanácsadóba, értelmi intelligencia teszteket kitölteni. Azért, hogy az eredmények alapján segíthessenek egy jó középiskolába bejutni… Az eredményeim az átlagosnál jóval magasabbak lettek. Az volt a szerencsém, hogy édesanyám végre szükséglakáshoz jutott, itt kezdett el megtérülni az a rengeteg külön töltött év… És felkerülhettem végre anyámhoz. Három budapesti középiskolát jelöltünk meg a jelentkezési lapon, amikor is azt mondta nekem Magdika néni, hogy „na, fiam, most fog megváltozni az életed”. És visszanézve ez volt életem legnagyobb szerencséje, hogy felkerültem Budapestre, a Fényes Elek Közgazdasági Szakközépiskolába.
– Értetted Magdi néni örömét?
– Nyilván nem, sőt, nagyon rosszul éltem meg. Annak örültem, hogy anyámhoz közel leszek, de ekkor már sokkal jobban számított az, hogy például az erdőtelki haverok, barátok távol kerülnek tőlem, és féltem a pesti közegtől. Visszatekintve viszont a legjobb döntés volt, ma már nem költöznék vissza vidékre, nem hagynám el Pestet. Pedig az első évben a földön aludtunk a lakásban. Egy nadrágot hordtam egész évben, a sok mosástól egy év után elszakadt, nagyon emlékszem ezekre a pillanatokra. A suli nagyon erős volt és jó minőségű oktatás zajlott. Itt már nem számítottam olyan jó tanulónak, hiszen az adottságaim nem voltak elegek, nyilván a budai, alapvetően értelmiségi szülőkkel rendelkező gyerekek mellett például az én szókincsem és az alapvető tudásom a világról nagyon hiányos volt. Viszont itt is rengeteget figyeltem és olvastam.
Hogyan oldódtál fel a középiskolában?
– Az elején persze itt is voltak félelmeim, de valahogy engem a félelem nem lebénít, hanem olyan energiákat mozgat meg, amik a túlélést segítik elő. Itt egyedüli cigány gyerek voltam az osztályban, rendkívül jól álltak hozzám, érezhetően felerősítettek magukhoz, valahogy volt ezekben a gyerekekben és a tanárokban egy ilyen szemlélet, hogy az erősebb tudású, készségű és képességű többség „felhúzza” a gyengébb státuszú és kevésbé attraktív teljesítményű gyereket. Klasszikus esete annak, hogy bárkiből lehetne zseni is, ha az adott közegtől megkapja azt a bátorítást, megerősítést, amit én megkaptam.
—————————————————————————————————————–
Az, extrovertált, kétféle roma identitással rendelkező középiskolás fiút az éppen megerősödő Roma Polgárjogi Mozgalom és értelmiségi holdudvar karolta fel. Egy klubhálózat jött létre, ahol a roma identitás erősítése állt a középpontban. Ennek eredményeként 1993-ban a KI MIT TUD-on elindultak a ROMANO GLASZO zenekarral, és megnyerték népzene kategóriában a versenyt.
Miután a köztisztviselői munkahely és a sok fellépés kellő egzisztenciális biztonságot adott, elkezdett mélyebben foglalkozni roma érdek- és jogvédő szociális munkával, majd felsőoktatási tanulmányait is ebben az irányban folytatta. Így jutott el a minisztérium Oktatási Hivatalába is, ahol munkatársaival szegregációs folyamatok felkutatásával és annak megszűntetésének lehetőségeivel kezdtek el foglalkozni. A CFCF/Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítványnál 2015-ig dolgozott, a roma gyerekek integrált oktatásáért. Mentor programokban igyekszik visszaadni mindazt, amit anno Zsigó Jenőéktől kapott.

Kulturális körökben elismerően nyilatkoznak róla. A közönségre gyorsan reagáló, remek hangulatot teremtő emberről szólnak a történetek, ő a Szilvási Pisti. 2011-től fő szervezője az Athe Sam! (Itt vagyunk!) roma összművészeti fesztiválnak, ahol több száz roma művész, alkotó, zenész és énekes, táncos lépett fel az évek során. 2015-ben megszületett a DIKH TV, az első roma internetes televízió Szilvási Pisti közreműködésével. Mára közel 1 millió ember otthonába jut el a csatorna. A kezdeti nehézségek és a közös cél erős csapattá alakította a DIKH TV-ben alkotó embereket.
Fotó: Gombaszögi Teca

Iskolák, végzettségek, tanulói jogviszonyok:
ELTE- Bárczi Gusztáv gyógypedagógiai tanárképző főiskola: szociális munkás szak
Független Média Központ: Újságíró
Pécsi Tudományi Egyetem: Romológia
Heller Farkas Gazdasági és Turisztikai Szolgáltatások Főiskolája- Gazdasági szak

„Nem külső kapaszkodókban fogjuk megtalálni a biztonságérzetünket, hanem akkor, ha magunkat erősítjük abban, hogy ha bármilyen körülmények és kihívások adódnak, mi képesek leszünk abban helytállni, akkor is, ha nem mi irányítjuk a dolgokat.
Al Ghaoui Hesna

Szerző