Salzkammergut mesés vidékén eltöltött, igazán hangulatos, monarchikus miliőt idéző napunk élményeiből feltöltekezve, újult erővel vetettük bele magunkat a környék felfedezésébe. Egy viszonylag hosszabb út állt előttünk, mert utazásunk következő állomásául Stájerország legmagasabb hegycsúcsát, a Dachsteint választottuk. Ez a monumentális természeti képződmény a Mondseetől távolabb helyezkedik el, de azt gondolom, hogy megéri a megtett kilométereket.


A Hoher Dachstein tulajdonképpen egy gleccser, így garantált, hogy még a nyári időszakban is kisebb-nagyobb területen hó borítja, ezért az időjárás kettősségére érdemes felkészülni: legyen nálatok melegebb ruha és olyan lábbeli, amelyben alkalomadtán a hóban lépkedve sem fagy le a lábatok. És még egy fontos dolog! A hegytetőn a hó fokozottabban veri vissza a napfényt, ezért nagyon könnyen leéghetünk – leginkább az arcunk –, amire évszaktól függetlenül jó, ha felkészülünk. Néhány évvel ezelőtt ugyanis sikerült megtapasztalnom, hogy milyen jó buli is ez… Nos, maradjunk csak annyiban, hogy az akkori túránkon olyan alapos „munkát” végeztem, hogy utána a szokásos őszi kozmetikai hámlasztó kezelés elég intenzív reakciót váltott ki – egyszerűen sokkhatásként érte az arcomat. Mint utólag kiderült, a bőrünk olyan, akár az elefánt: nem felejt. Éppen ez miatt pár napra visszatért a leégés utáni ábrázatom… Szóval legyen nálatok naptej és használjátok!

Ramsau am Dachstein településen hajtottunk rá a hegyre vezető útra. Itt egy fizetős kapun haladtunk át, de a díjat csak abban az esetben kérik el, ha nem kabinos felvonóval akarunk felmenni. Mit mondjak, a szerpentinekben igencsak bővelkedő panorámaút, enyhén szólva is, igen figyelemre méltó volt. Utasként igyekeztem levenni a tekintetemet a meredeken ívelő aszfaltról, és a „majrévas” szorongatása helyett inkább nézelődéssel töltöttem az időt, amíg felértünk. Ebben az üde és friss környezetben az élénken vibráló színek összhatása egészen páratlannak hatott. A csodásan zöldellő, összefüggő fenyőerdők látványát jól kiegészítette a robusztusan magasodó, néhol hófehér foltokkal tarkított, szürkés hegyvonulat. Miután elértük a felső parkolót, és a hatalmas orom lábánál kiszálltam az autóból, egy pillanatra megcsapott a halandóság szele az elém táruló fenséges látképtől. Eltöprengtem, milyen jelentéktelen porszemek is vagyunk a természet roppant alkotóerejéhez képest.


Ha a parkolóból gyalogosan indulunk el, több túraútvonal bejárására is van lehetőségünk, melyek többségével az 1900 méteres magasságig is feljuthatunk. Mi azonban még ennél is fentebbre vágytunk, de ehhez már fel kellett ülnünk a hegyi felvonóra, amely nagyon különleges, hiszen még a panorámaablakos kabinja tetején is vannak ülőhelyek. Nincs ugyan tériszonyom, mégis úgy döntöttem, hogy ezeket a helyeket inkább átengedem majd a nálam jóval lelkesebb nézelődőknek. Ám mielőtt megváltottuk volna a jegyünket, megnéztük, hogy a szállásunkon kapott üdülési kártyával tudunk-e kedvezményes belépőt kérni. Ha ugyanis a nyári időszakban több napot is tartózkodtok Ausztriában, akkor a szálláshelyek nagy része egy olyan kártyát ad ajándékba, amellyel felvonókra és egyéb turistalátványosságokra is kedvezményt kaphattok. Mivel a mi szállásunk egy másik régióban volt, így itt nem élhettünk ezzel a lehetőséggel. Ettől függetlenül a jegy maximálisan megérte az árát: 2700 méter magasságban a táj elképesztően lenyűgöző volt. Percekig csak álltam a korlátnál, és próbáltam befogadni mindazt, ami elém tárult… Visszanéztem abba az irányba, ahonnan érkeztünk: a parkoló és a mellette álló termetes fenyők, most makettszerűen aprónak látszottak. Nem láttam mást, csak hatalmas hegyeket, csillogó, fehér havat és mosolygós, boldog embereket. Egy ilyen helyen senki nem pörget a fejében kipipálatlan teendőkkel teli listákat, mert csak az itt és a most létezik. Tökéletesen megtapasztalhattuk, milyen érzés, valami jóval nagyobb részének lenni…
A hideg és a magasság szerelmeseinek egyébként igazi csemegéket kínál a hegy: egy jégpalotát és egy 100 méter hosszú üvegfelületű függőhidat, amely egy 4-500 méteres szakadék felett fut. És akinek még ez sem lenne elég, tehet egy kis kitérőt a hídról, és megpihenhet egy lépcsőn, amely a semmibe vezet… Utóbbi nevezetesség tervezőjének az volt az elképzelése, hogy a látogatóknak legyen lehetősége megtapasztalni a végtelen szabadság érzését. Én azonban inkább beértem a szabadság azon mértékével, melyet a szokásos padon ücsörgésem adott, az pedig gyermeki lelkesedéssel töltött el, hogy sétálgathattam a talpam alatt ropogó hóban.


A gleccserek birodalmát magunk mögött hagyva Hallstatt felé vettük az irányt. Bőven benne jártunk már a délutánban, amikor megérkeztünk. A település központjától kicsit távolabb, a csodálatosan szép Hallstatti-tó mellett tudtunk megállni egy külső parkolóban, de ez nem szegte kedvünket, mert az időjárás igazán kegyes volt hozzánk: szikrázóan sütött a nap, így a hegyen töltött hideg idő után kifejezetten jól esett feltöltődni a napfény melegével. Egy kicsit elidőztünk a tóparton, majd felkerekedtünk, és egy rövidke séta után be is értünk a Hallsattba.
Még az utazásunk tervezése közben egyszer arról olvastam, hogy a városka harcban áll a turistákkal, mert az egyre sokasodó látogatótömeg már kifejezetten zavarja az itt élők nyugalmát. A hely népszerűségét az elmúlt években ugyanis jelentősen megnövelte egy dél-koreai romantikus sorozat, melynek szerelmespárja épp itt, e festői szépségű környezetben talált egymásra. Na, több se kellett „dél-koreai testvéranyáinknak”, ellepték a kisvárost. Néhány órás ittlétünk alatt, bizony nekem is meg kellett állapítanom, hogy az ittenieknek teljesen igazuk van. A sorozat hatására idelátogatók rengetegen voltak, borzalmasan hangoskodtak, és saját magukon kívül senkivel sem törődtek. Mivel nem itt terveztünk megöregedni, ezért igyekeztünk inkább a város szépségére és nevezetességeire koncentrálni, közülük is a leglátogatottabb panoráma-kilátóra és sóbányára, melyeket egy hegyi siklóval tudtunk megközelíteni. A bánya látványa egyáltalán nem csigázott fel, de a Sky Walk annál jobban. Fantasztikus kilátás nyílik innen a mélykék víztükörre és a környező tájra… Azonban azt a bizonyos ikonikus hallstatti képet – a templommal, a tóval, és az azt körülölelő hegyekkel – nem itt tudtuk elkészíteni, hanem a városkán átsétálva, annak egy távolabbi csücskében. Érdekes, hogy az áhított fotó érdekében megtett kilométerek után, egy kifeszített molinó várt minket, melyen a helyiek arra kérik a látogatókat, hogy csendben készítsék el fényképeiket, aztán menjenek is tovább.


A hegyek közé beékelődött település látképe egyszerűen lenyűgöző. Ha egy bizonyos szögből nézzük a házakat, egészen olyan hatást keltenek, mintha közvetlenül beleépítették volna őket a sziklafalba. Ezt a felfedezést akkor tettem, amikor a főtéren állva, éppen a hegy lábánál sorakozó muskátlis, színesre festett lakóépületeket bámultam. A kisváros egyébként néhány apró utcából áll, melyeket helyi termékekkel megpakolt boltocskák tarkítanak. Ezen a varázslatos helyen különösen hangulatosan telt az a néhány óra, amit itt töltöttünk.

A festői szépségű városkát hátrahagyva még jó néhány kilométert megtettünk a Hallstatti-tó partján, ahol már nem léptek egymás lábára az emberek, és a korábbi nyüzsgésnek nyoma sem volt, csak néhány horgász ücsörgött a parton. Éppen ebben pillanatnyi csendéletben véltem felfedezni modern világunk instant hatását: bár az utazók célja elsősorban a tó, és csak utána a város, de valahogy a sorrend észrevétlenül is megfordul. Beveszik a várost, elkészítik a közösségi oldalakra szánt szokásos fotóikat, ám a mesés tóra sokszor még egy parányit sem szánnak a figyelmükből, mintha ott sem lenne… Pedig ott van. És gyönyörű.


Miért erősödött fel bennem éppen most ilyen élesen ez a kontraszt?! Korábban rám is jellemző volt ez a mentalitás: menjünk, lássunk, és mindenről is készítsünk fotót. Aztán otthon, visszanézve a képeket jött a felismerés: ugyan rengeteg színes „emléket” gyártottam, de nem mindig tudtam felfedezni rajtuk, hogy ott és akkor pontosan mit is láttam. Képtelen voltam visszaidézni a pillanatot és az érzést, melyet a hely keltett bennem, hiszen, amikor ott voltam, legtöbbször csak néztem, de nem láttam. Mostanában törekszem arra, hogy áthasson a hely hangulata: a vibráló lüktetés, mely magával sodor, vagy éppen a békés nyugalom, melyben lelassulok – csak hagyom, hogy mindez átjárjon. Próbáljatok ki, igazán felemelő érzés.

Fotó: Mariann