A halálról nem szívesen beszélünk, mert az élet árnyoldala, úgy gondoljuk jobb, ha tudomást se veszünk róla. Félünk a végtől, attól, hogy elveszítjük azokat, akiket igazán szeretünk, és még annak a gondolatától is borsódzik a hátunk, hogy egyszer a mi életünkben is eljön az utolsó lélegzetvétel. De mi lenne, ha szembenéznénk a halállal, és nyíltan megosztanánk másokkal a hozzá fűződő érzéseinket? Molnár Benett ceremóniamester az élet egyik csodás pillanatát, két egymást szerető ember sorsának összefonódását teszi még emlékezetesebbé, de talán kevesen sejtik róla, hogy az esküvők mellett polgári búcsúztatókat is vállal. Ezen a ponton egy pillanatra talán még a lélegzetünk is elakad, hiszen dermesztő belegondolni, hogy Benett milyen gyakran kerül közvetlen kapcsolatba a halállal. Vettünk hát egy mély levegőt és félelemről, elmúlásról, gyászról és elengedésről beszélgettünk vele, olykor a könnyeinkkel küszködve, máskor pedig szelíd mosollyal az arcunkon.

– Valójában egy esküvőn is véget ér valami – hiszen a pár lezárja addigi életét, mintegy elbúcsúzik tőle –, de ezzel párhuzamosan egy új ajtó is kinyílik számukra. Ha jól belegondolunk, akkor ez a két fontos pillanat az életünkben nem is áll egymástól olyan távol, hiszen mindkét esetben egy új fejezete kezdődik az életünknek. Olykor az esküvőkön is találkozom a halállal, hiszen sajnos időnként előfordul, hogy a pár egy- egy hozzátartozója már nem lehet velünk ezen a jelentős eseményen. Ilyenkor a búcsúztatón mintegy az ő gondolataikat tolmácsolom a fiatalok felé, akik azokban a percekben igazán közel érezhetik magukat az eltávozottakhoz, ezért ez egy meghatározó pillanat. Tulajdonképpen egy esküvőn és egy polgári búcsúztatón is érzelmeket közvetítek, egyben támaszt is nyújtok, de míg az esküvő az életről és a szerelemről szól, addig a temetést a gyász és a fájdalom szövi át.
Benettben az is tudatosult, hogy a gyász folyamata során nem csak a szeretett személytől búcsúzunk.
– Azt vettem észre, hogy egyre bátrabban használom a halál kifejezést. Az életünk során, mielőtt végleg elmegyünk, ugyanis számtalanszor érezhetjük azt, hogy meghal bennünk valami, egy érzés, egy érzelem. Érdekes, hogy ugyanazon a gyászfolyamaton megyünk keresztül egy kapcsolat lezárását követően, mint egy szerettünk halálakor. Erről eszembe jut egy kedves ismerősöm története, aki korán elveszítette a férjét, és két kisgyermekkel maradt egyedül, majd megtalálta az új párját, akivel 10 évvel később véget ért a kapcsolata. Egyszer feltette nekem a kérdést: „Vajon melyik veszteség fáj jobban? A férjem halála, aki elvitt minden közös élményt és emléket, vagy a párom hiánya, aki már mással gyűjt közös élményeket?” Ebből is látszik, hogy amikor eltávozik az életünkből egy szerettünk, akkor valójában a közös emlékeinket és megélt élményeinket is gyászoljuk, nem csak őt.
Az elmúlt évek során rengeteget változott a halálhoz való viszonya, és teljesen átalakult a gyászhoz fűződő kapcsolata.
– Amikor az apai nagymamám agyvérzést kapott, keveset látogattam, mert azt szerettem volna, ha a mosolygós arca maradna meg az emlékeimben. Bevallom, hogy nem volt elég lelki erőm szembesülni a valósággal. A temetésen viszont gyötört a bűntudat, szégyelltem magam, mert nem néztem szembe a halállal, pedig a mamámnak sokat jelentett volna, ha én is ott vagyok mellette az utolsó napjaiban. Mivel ezt a feladatot akkor nem végeztem el, így öt évvel később a másik nagymamámnál már merőben másképp viszonyultam ehhez az élethelyzethez. Végig ott voltam mellette, és láttam, ahogy végül kisimul az arca, mert felkészült a halálra. Én hiszek abban, hogy ez az ő döntése volt, amit tiszteletben kell tartani – ez egy meghatározó pillanatként, a mai napig mélyen él bennem. A nagyival akkor már nem lehetett kommunikálni, talán már meg sem ismert bennünket, de amikor megsimogattam, kicsordult a könnye. Ő akkor megértette a szeretetnyelvet, mert az érintésem elért a szívéig.
Benett pontosan meg tudta magának fogalmazni, mit tanult ezekből az életeseményekből.
– Ami akkor és ott megváltozott, hogy szembe mertem nézni a halállal, és nem menekültem el előle. Bár másképpen viselt meg az anyai nagyim elvesztése, ugyanakkor a halála felerősítette bennem az élet értelmének a fontosságát. Még inkább tudatosult bennem, hogy amikor csak tehetjük, igenis öleljük át a szeretteinket, legyünk velük annyit, amennyit csak tudunk, mert a halál bármikor bekopogtathat az ajtónkon. Ha jól belegondolunk, akkor nincs igazán értelme a halálon keseregnünk, hiszen az egyszer úgyis eljön, egészen egyszerűen kikerülhetetlen. Ha viszont elfogadjuk az elmúlás létezésének a természetességét, már nem árnyékolja be a mindennapjainkat, hanem megerősíti bennünk azt, hogy igenis éljük meg az életet.
Sokáig eltolta magától a búcsúztatás polgári formáját, úgy érezte, hogy érzelmileg képtelen lenne végigcsinálni.
– Évekkel ezelőtt megkeresett egy család, ahol a pár esküvőjén én köszöntem el a nagypapától a nevükben, ezért szerették volna, ha a végső útján is az én szavaim kísérik az idős embert. Nem gondoltam bele, hogy mit vállalok magamra, de a család iránti tiszteletből egyből elvállaltam a felkérést. Sosem felejtem el a temetés napját: a szívem majd kiugrott a helyéről, és azon töprengtem, vajon, hogyan tudnék úgy elmenekülni, hogy soha meg se találjanak. Minden bátorságomat össze kellett szednem – átkapcsoltam egy másik tudatállapotba és a feladatra fókuszáltam, amit szerettem volna tökéletesen elvégezni. Csak a temetés után realizálódott bennem minden. Mivel elég érzékeny típus vagyok, ezért egy-egy ilyen alkalom után, időt kell hagynom az érzelmeim megélésére és a lelkem regenerálódására.
Benett akkor lép be a gyászfolyamatba, amikor az egyik legfájdalmasabb pillanata következik, a búcsúztatás.
– A temetésen még egyszer mindenképpen szembesülniük kell a gyászolóknak azzal a gyötrő érzéssel, hogy elveszítették azt, akit szerettek. Éppen ezért a búcsúztató után egyfajta furcsa megkönnyebbülést élhetnek át, amely ugyan nem csökkenti a fájdalmukat, mégis segít az előrelépésben. A családtagok mellett én vagyok az a személy, aki segít nekik a felszínen maradni, miközben tolmácsolom mindazt, amit ebben a lelkileg megterhelő pillanatban nem tudnának elmondani. Elindítom őket a veszteség feldolgozásának az útján, ami egy újabb mérföldkő a gyászfolyamatban.

Molnár Benett Impulzív Magazin
A búcsúbeszéd egy érzékeny lenyomata az emberi életnek.
– Arra törekszem, hogy megtöltsem szeretettel a búcsú szövegét, ami attól lesz hiteles, hogy minden egyes mondatával azonosulni tudok, miközben az elhunyt személyhez is hű maradok. Engem akkor keres meg a gyászoló család, amikor még friss az elvesztés fájdalma, ezért elképesztően finoman kell irányítanom a beszélgetést, hogy az elhunyt élete, személyisége kirajzolódjon előttem. Ilyenkor úgy érzem, hogy az emlékek felidézésével kicsit könnyebbé válik a velem szemben ülők szíve. A beszélgetésből született szöveg akkor lesz emlékezetes, ha megérinti mindazokat, akik ismerték a búcsúztatott személyt. Az én feladatom, hogy egy őszinte, személyes és valós emberi képet fessek az eltávozottról – egy végső portrét, melybe az is nyugodtan belekerülhet, ha tegyük fel makacs volt a természete. Mindezt olyan formában is visszaadhatom, amiből a végén mindenki számára megfogalmazódik, amit legbelül érez az elhunyttal kapcsolatban. „Ha valamit a fejébe vett, akkor azt véghez is vitte.”
A temetésen vannak olyan pillanatok, amelyeket túl kell élni.
– Kétszer tudatosul bennünk ténylegesen, hogy már soha többé nem láthatjuk azt, akit szeretünk. Az első, amikor lezárják a koporsót… ilyenkor a legmélyebb fájdalom tör utat magának. Az édesapámat még soha sem láttam úgy sírni, mint amikor a nagymamám koporsóját befedték. Apa akkor azzal a szóval köszönt el a nagyitól, amivel ő is mindig elbúcsúzott tőlünk: „Isten áldja anyuka!” Borzasztó érzés, ahogy a fába fúródik a csavar… A második gyötrő pillanat, amikor leeresztik a koporsót… ott minden véget ér, legalábbis abban a helyzetben úgy érezzük.
Benett is megerősít abban, hogy ilyenkor a szavaknál többet ér egy emberi gesztus – az ölelés.
– Igazából nincs jó szó ilyenkor, és én azt gondolom, hogy sokszor egy ölelés többet jelent. Felesleges olyan vigasztaló szavakat mondanunk, hogy „Fel a fejjel!” – ez egy rosszul sikerült vizsga után adhat megnyugvást, de ebben a helyzetben jobb, ha engedjük megélni a gyászt. Amikor közvetlen közelről megtapasztaltam, ahogy édesanyám gyászol, akkor neki is azt mondtam, hogy nyugodtan toporzékoljon, kiabáljon, hagyja, hogy utat törjön magának a fájdalma.
A gyász mind az öt szakasza – a tagadás, a harag, az alkudozás, a depresszió és végül az elfogadás – borzasztóan fájdalmas, ugyanakkor kikerülhetetlen.
– A gyászfeldolgozás lépéseit érdemes megismerni, mert ha tudjuk, milyen fázisokon megy keresztül egy gyászoló, akkor nem döbbenünk meg azon, hogy miért írja ki például egy közösségi felületre a fájdalmát vagy éppen, miért változtatja meg a profilképét. Ezek ugyanúgy a feldolgozást segítik, ahogy másnak pont az ad megnyugvást, ha a négy fal között élheti meg a gyász pillanatait. Bár az én értékrendem szerint ennél intimebb dolog nincs is a földön, mégis elfogadom, bármilyen formáját is választja valaki a megnyugvásnak. Azt gondolom, ha a gyászoló elakad ebben a folyamatban, akkor bátran kérjen segítséget, mert a fel nem dolgozott gyász örök életre megkeserítheti az életét.
A fájdalmunkat nagyban befolyásolja az elvesztett szerettünk életkora, ahogy a halálának a körülményei sem feltétlenül elhanyagolhatóak.
– Fájdalmas elveszíteni a 90 éves nagymamát, hiszen minél hosszabb életet élt valaki, annál több emléket gyászolunk meg a halálával. De mindez örökké a szívünkben marad, és bármikor előhívhatjuk, akár egy régi történet elmesélésével is. Ezt a fajta gyászt valahogy könnyebben tudjuk feldolgozni, hiszen áldásnak élhetjük meg, hogy ilyen hosszú földi lét adatott meg neki. Számomra az a „legszebb” halál, amikor egy pár 50 év házasság után, szeretetben követi egymást a túlvilágra. Viszont, amikor egy fiatal hal meg, az egész egyszerűen felfoghatatlan számomra, és teljesen értelmetlennek tartom. Nem olyan régen egy 31 éves fiú temetésén kellett volna beszédet mondanom, de nem tudtam elvállalni. Lehet, hogy gyávaság volt tőlem – és biztosan dolgom van még ezzel a feladattal –, mivel azonban az elhunyt hasonló korú volt, mint én, így nem tudtam szembenézni a helyzettel.
Az ember legnagyobb félelme a halál, már maga a szó is borzongással tölt el, éppen ezért úgy teszünk, mintha nem lenne az életünk természetes része.
– Manapság sokkal kevesebb embert látok a temetéseken. Furcsa ezt így kimondani, de még erre a nagyon emberi dologra is kihat a digitalizáció: csak kommentben odaírjuk, hogy „őszinte részvétem”, esetleg még beillesztünk egy szép verset is hozzá, de ezzel le is zártuk az egészet. Eltoljuk magunktól a halál kérdését, pedig ha foglalkozunk vele, akkor nem fog a nehezünkre esni, hogy kimenjünk a temetőbe. Sőt szerintem igazán természetes és emberi, hogy a sír mellett állva, egy történet elmesélésével emlékezzek a szeretteimre.
Benett megosztotta velünk egy olyan személyes élményét is, amelyet eddig ugyan féltve őrzött, de a mély beszélgetés során az mégis utat tört magának.
– Sosem hittem úgy igazán a szellemvilágban, mindaddig, amíg egy olyan élményben nem lett részem, ami megváltoztatta a témához való hozzáállásomat. Tavaly február 14-én, éppen Valentin-napon temettük el a nagymamámat. Azon az estén olyan történt velem, amit ha valaki elmesélne nekem, biztosan kételkednék benne. Este lefeküdtem aludni, majd arra ébredtem, hogy a kutya nagyon nyugtalan. Nem értettem, mi lehet vele, de amikor felnéztem, a mamám ott állt az ágyam mellett, abban a hálóingben, amiben utoljára láttam – nem hittem a szememnek! Annyira megrémisztett ez a helyzet, hogy az összes lámpát felkapcsoltam a szobában. Aztán a nagyi megszólalt, és elmondta, hogy azért jött vissza, hogy elbúcsúzzak tőle és elengedjem. És képzeld, azóta álmodni sem szoktam vele! Katartikus élmény volt, hogy ott állt velem szemben, és nekem volt lehetőségem elköszönni tőle, aztán másnap reggel békével a lelkemben ébredtem fel.
Az idő enyhíti a fájdalmunkat, és segít abban, hogy elfogadjuk a történteket.
– Az esküvőkön is el szoktam mondani, hogy nekünk élőknek a kiváltságunk, hogy emlékezhetünk azokra, akik örökké a szívünkben élnek. A fájdalom ugyan itt marad velünk, de annak a lehetősége is, hogy őrizzük és ápoljuk a szeretteink emlékét. És ha felfedezünk magunkban egy-egy tulajdonságot vagy gesztust, ami a szeretett személyhez kötődik, esetleg éppen azt a szófordulatot használjuk, amit ő szokott, akkor valójában a szívünkben él tovább. A gyászfeldolgozásban el kell jutni arra a szintre, amikor az elhunyt tárgyaira már kincsként tudunk tekinteni, és ha például beleülünk a nagyi foteljába, az boldogsággal tölt el bennünket. Ekkor már eltörpül a fájdalom, és békés szeretettel tudunk emlékezni arra, aki nagyon fontos a számunkra.

Szerző