Gale-Duzsik Lili gyógytornász-fizioterapeuta és mentálhigiénés szakember egy olyan élethelyzettel kapcsolatban nyílt meg előttem, amely könyörtelenül nehéz volt számára, és amelyből a kiút megpróbáltatásokon és hosszas önismereten át vezetett. Lili a húszas éveiben evészavarokkal küzdött, és végül az anorexia hálójába került. Vajon mi vezetett idáig, és mi kellett ahhoz, hogy rájöjjön, az idealizált testkép hajszolása sosem hozza meg számára az áhított boldogságot? Végül hogyan talált vissza önmagához? Önismereti útja mindenki számára tartogat tanulságot és útravalót.
– Megvan még az a pillanat, amikor drasztikusan elkezdtél fogyókúrázni?
– A gimnazista éveimben kezdődött minden, mert szerettem volna csinosabb lenni a szalagavatóra, ezért elkezdtem kínosan odafigyelni a táplálkozásomra és a rendszeres testmozgásra. Közben egyre megszállottabbá váltam: ételeket zártam ki a táplálkozásomból, és az edzések számát is növeltem, de ekkor még a körülöttem lévők nem igazán szóltak semmit. Kezdetben még én sem érzékeltem ennek a súlyát, mivel mentális nyomás alatt voltam, ami hajtott tovább, hogy ne adjam fel, különben nem érem el a célomat.
– Milyennek láttad ekkor önmagad?
– Nekem akkoriban a nőiességhez kizárólag a vékonyság társult, és bár abszolút nem voltam telt, de nádszálvékonynak sem mondhattam magam. Mindenáron arra vágytam, hogy lapos legyen a hasam, és amikor megjegyzéseket kaptam az alakomra, abból is csak a negatív dolgokat ragadtam ki.
– Miből fakadt a benned lévő kíméletlen, motiváló erő?
– A testem formálásában láttam meg annak a lehetőségét, hogy teljes életem legyen. Az volt előttem, hogy egyedül a vékonyság vezethet el a boldogsághoz, és hogy ehhez kíméletlen megszorításokra van szükségem. Ez másfél év alatt odáig fajult, hogy mindössze 49 kilót mutatott alattam a mérleg. Ekkor már én is sejtettem, hogy valami nem stimmel. Épp egy evészavarokat boncolgató előadáson voltam, amikor felismertem a helyzetem komolyságát, mert rájöttem, hogy tulajdonképpen rólam beszélnek. Ezután már képes voltam a környezetem aggodalmát is meghallgatni, és végre tudatosult bennem a saját működésmódom, illetve azt is realizáltam, hogy talán beteg vagyok.
– Előtte hogyan fogadtad a családod aggodalmát?
– Meggyőződésem volt, hogy meg akarnak akadályozni a célom elérésében. Mindeközben tudtam, hogy fogytán az erőm, mert a szervezetem teljesen kimerült az állandó energiahiánytól. Ez már olyan állapot volt, ami egyértelműen betegségre utalt. Innen, segítség nélkül, csak egyre lejjebb csúsztam volna. Fogalmam sincs, mi lett volna ennek a vége – szerencsére nem tudtam meg.
– Te mit láttál a tükörben, amikor mások már aggasztónak érezték a helyzetedet?
– Elégedett voltam, hogy vékony vagyok. Persze valójában szinte csont és bőr voltam: gyakorlatilag úgy néztem ki, mint egy összeaszalódott mazsola. Ebben az állapotomban, 49 kilósan jött el a fordulópont – ekkor fordultam pszichológushoz, és ekkor szembesültem először azzal, hogy ez bizony már betegség. Végre tudatosítottam magamban azt, amit mindvégig tudtam: ezért vagyok mindig enervált, ezért gyötörnek negatív testérzetek, és ezért nem menstruálok már két éve. Akkor már nem tudtam szemet hunyni a tények súlyossága felett. Anya elkísért a Tündérhegyre (Pszichoszomatikus és Pszichoterápiás Rehabilitációs Osztály – a szerk.), ahol kiderült, hogy gyakorlatilag egy hajszál választ el attól, hogy kórházi ápolást kapjak. Ez a tény arcul csapott!
– Mit ettél abban az időben?
– Leginkább túrót, és almát, répát, kimérve – alapvetően egészséges dolgokat, csak rettentően keveset. Egyhangú volt a táplálkozásom, és igyekeztem minél jobban minimalizálni benne a szénhidrátmennyiséget.
– Érezted még az éhséget?
– Hogyne! De nem foglalkoztam vele, mert ott volt előttem a célom, és a maximalizmusom nem hagyott nyugodni. Most már nem is tudok úgy lefeküdni este, hogy éhes vagyok, mert tudom, milyen mardosó tud lenni az éhség.
– Mi segített abban, hogy felismerd a problémádat?
– Anyukám és a sógornőm is aktívan tett azért, hogy végre magamhoz térjek, és ezért ma már hálás vagyok nekik. Elkezdtek mindennek utánajárni, és sikerült felvenniük a kapcsolatot dr. Szalai Tamás klinikai szakpszichológussal is, akinek az evészavarok az egyik kutatási területe. Az első pszichológiai ülésen még nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy fel kell adnom a célomat, és egy másik motiváló erőt kell találnom magamnak. Akkor felvételiztem a gyógytornász szakra, ahol fizikálisan is meg kellett felelnem, de én még nem álltam készen, viszont arra rájöttem, hogy valójában saját családra vágyom. Gyerekként, amikor az oviban megkérdezték, hogy mi szeretnék lenni, én gondolkodás nélkül rávágtam: anyuka. Ez a felismerés nyomós érv lett számomra, hogy elkezdjek dolgozni a szélsőséges táplálkozásom mögött megbújó érzéseimmel.
– És mire jöttél rá?
– Hogy az édesanyámmal való kapcsolatomat kell rendeznem. Ő is belátta, hogy hol kell „hátralépnie” ahhoz, hogy önálló lehessek, és főként gyógyulni tudjak. Tulajdonképpen a táplálkozásomban is a kontroll érzését akartam megtapasztalni, hiszen az élet ezen területére volt leginkább ráhatásom, ezt én irányíthattam. A futás pedig egyfajta menekülés volt.
– Futottál valami elől?
– Abszolút! Nem voltam jelen a saját életemben, egyszerűen nem találtam önmagam. Azt gondoltam, hogy abban a vágyott, ideális testben majd minden a helyére kerül. Aztán rájöttem, hogy számomra a valódi boldogságot a család fogja jelenteni. Ezután a felismerés után már könnyebben indultam el a gyógyulás rögös útján. Mert nehéz ám gyarapodni! Nekem ugyanis nem híznom kellett, hanem gyarapodnom. Mivel a hízáshoz általában rossz érzések társulnak, ezt át kellett kereteznem magamban, tudatosítani, hogy ez a fajta testsúlynövekedés az én jóllétemet szolgálja. Mindez komoly vívódással járt. Nehéz volt rávenni magam, hogy rendesen egyek, miközben maximálisan felfogtam, hogy nincs más választásom. Az elején még féltem attól, hogy elhízom, mert akkor még csak végletek léteztek a fejemben.
– És mi az, ami megnyugtatott?
– A tudat, hogy ez kell ahhoz, hogy a családom legyen. Én abszolút ebbe kapaszkodtam.
– A Szegedre költözés is segített a gyógyulásban?
– Teljes mértékben. Nyár elején kiderült, hogy felvettek a főiskolára, ami azt is jelentette, hogy elköltözöm otthonról – ez szabadságot hozott az életembe. Anya tiszteletben tartotta a kérésemet, és nem hívott minden nap, bízott benne, hogy képes vagyok egyedül is megállni a helyemet. Kezdtem egyre jobban lenni, és bár az eredményeim még nem voltak tökéletesek, de nem gyötört az éhség, és nem hajszoltam magam a futással.
– Mikor merted először kimondani, hogy végre jól vagy?
– Nyár végén véget ért a párkapcsolatom, és a barátaimon keresztül rövidesen megismertem a férjemet. Ő pillanatok alatt kiemelt abból az élethelyzetből, amiben voltam. Felajánlotta, hogy esténként menjek el vele fotózni az egyetemi klubba, én pedig kezdtem egyre jobban belehabarodni ebbe az egészbe. A fotózás után mindig ott maradtunk beszélgetni egy kicsit, és egyik este kitalálta, hogy együnk egy hamburgert. Képzelheted, milyen arcot vágtam?! (nevet) De hát, most mondjak nemet annak a pasinak, akibe bele vagyok zúgva? Ott és akkor átkapcsolt bennem valami: az evés nem egy borzasztó dolog! Úgyhogy jóízűen megettem vele a hambit. Pár hónap múlva összejöttünk, én pedig egyre jobban lettem. Már nem számított annyira a súlyom, hiszen máshova került a fókusz az életemben. A párommal intuitívan élünk, és nekem pont erre volt és van szükségem.
– Mi az, amire önmagaddal kapcsolatban rájöttél a pszichológiai ülések során?
– Hogy mennyire jó dolog önmagamon dolgozni, és mennyivel boldogabb lehetek, ha én magam változtatok. Igenis jó darabokra hullani, hogy aztán egy egészen új szintre emelkedhessek.
– Kisimult az életed?
– Szinte minden a helyére került, amikor a másodév első vizsgaidőszakában elveszítettem az édesapámat. Akkor újra össze kellett raknom magamat.
– Mi veszett még el akkor az életedből?
– Amikor a szüleim elváltak, apa az alkoholba menekült, ezért eltávolodtunk egymástól, viszont onnantól, hogy megtalálta az új párját, már egy kortyot sem ivott. Akkoriban ő is Szegeden élt, így ott kezdett igazán kialakulni a kapcsolatunk. Nagyon sajnáltam mindazt, amit nem élhettünk meg együtt. Mindig eszembe jut, főleg, amikor valaminek az elfogadására vagy a dolgok könnyű, szabad megélésére lenne szükségem az életben – hiszen ő ebben létezett. Hiányzik, hogy nem tudok már belőle merítkezni, inspirálódni.
– Közben újabb megpróbáltatás állta az utadat. Mit éreztél, amikor azzal szembesítettek, hogy nem lehet gyermeked?
– Elkezdtem nőgyógyászhoz járni, mert apa halálát követően rendezetlen lett a ciklusom. Akkor merült fel először a PCOS gyanúja, de úgy éreztem, nem veszik komolyan a tüneteimet. Mint oly sokan, én is elvesztem a rendszerben. Sehol nem éreztem, hogy komplexen vizsgálnának. Az egyik kliensem ciklusoktató volt, így egyre többet tudtam meg a női hormonrendszerről, miközben egy holisztikusan gondolkodó orvosra, dr. Keszthelyi Mártonra is rátaláltam – ő ajánlotta, hogy menjek el Dusa Fanny dietetikushoz. Aztán idővel egyre jobban megismertem a testem működését, és érzékenyebbé váltam arra, hogy mit jelez. Közben Fannyval elkezdtünk dolgozni a táplálkozásom kiegyensúlyozásán, és rövidesen kismama lettem. Még jó, hogy hittem a testemben, abban, hogy igenis termékeny vagyok.
– Ma már szereted a testedet?
– Jó úton haladok felé! Olykor persze jönnek borúsabb gondolataim, de szerencsére gyorsan elkapom és a helyükre teszem őket. Ilyenkor erős határt húzok, és tudatosítom magamban, hogy nem bánthatom magam többé, a testemnek csak hálás lehetek, hiszen általa lehetek édesanya, és most már nemcsak engem táplál, hanem a kisbabámat is.
Fotók: Gale Tibor
